A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
••• Sok szó esik manapság a magyarországi szlovákokról. Alig akad olyan szlovák lap, amelynek a hasábjain ne történne utalás az odaátiak helyzetére. Nem rendelkeznek jóformán semmilyen intézménnyel, és ezért a kormányzatot teszik felelőssé, nem az istenadta népet, pedig benne nincs igény arra, hogy gyermeke szlovák óvodába, iskolába járjon. A magyarországi szlovákok képviselői festik sötétre időnként az eget, ahelyett, hogy a népükhöz mennének, és megmagyaráznák nekik, hiába minden igyekezet, ha nincs gyermek az óvodákban, iskolákban. A csata mindig lent dől el, a mindenkori kormányzatnak tudomásul kell vennie az igényt, és ki is kell elégítenie. Ha nem így történnek a dolgok, zátonyra fut a jóakarat és a méltánylás hajója. Számomra az a legfurcsább, hogy a trianoni békeszerződés következeiében annyira megcsonkított Magyarországtól várták el, hogy példát mutasson nemzetiségi politikájával, miközben a szomszédos országokban tobzódott a nacionalizmus, a százezres és milliós nagyságrendben élő magyarokkal szemben. S hogy ez így lehetett, az a második világháború után egymást követő magyar kormányok nemtörődömsége. A Rákosi-korszakban a szomszédos országokban fellángoló nacionalizmusokra a határozott elítélés helyett inkább magyarázatot kerestek és találtak. Ezek a nemzetek megkéstek nemzeti fejlődésükben, most élik szenvedéllyel, amit más nemzetek már a múlt században megéltek, stb. Magyarázták a nemzeti ••• Szlovákiai magyar sajtónkat figyelemmel kísérve némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a sajtószabadság beköszöntével milyen gvorsan aktivizálódott a totalitárius rendszerben meg nem nyilvánulható politizálási hajlamunk. Sokan közülünk az ismeretlenségből egyszeriben aktiv közéleti személyiségekké léptek, elő akik gyakran közölnek írásokat sajtónkban. Teszik pedig ezt, általában professzionista szinten, kihasználva a szakma minden fogását, nézeteik, esetenként inkább „kinyilatkozásaik" megdönthetetlenségének bizonyítására. Önmagában ezt a jelenséget pozitívan értékelhetnénk, hiszen az ember egyik erénye a közösségéért való aggódás, tenniakarás, ha nem lenne egy kellemetlen mellékzöngéje. Ugyanis ezen írások igen jelentős részét nem a közösség iránti elkötelezettség motiválja, hanem személyes érdek. Napirenden olvashatunk cikkeket, amelyek elvadult ordas indulatoktól, egyéni érdekek hajszolásától csepegnek. Pártok igyekeznek lejáratni egymást gátlástalan eszközökkel, klikkek marakodnak a hatalom megszerzéséért, ismert személyiségek esnek egymás torkának a legalantasabb módszerekkel, kíméletlenül gázolnak vetélytársuk becsületébe. A hatalom megtartása, illetve megszerzése érdekében ádáz harcot vívnak a régi struktúrák képviselői az új, feltörekvő „demokratikus" erőkkel, miközben Ne egymásra mutogassunk! múltjukat és a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló nacionalizmusukat, ahelyett, hogy egyértelműen és félreérthetetlenül elítélték volna. A Kádár-korszak pedig úgy próbált segíteni a szomszédos országok magyar nemzeti kisebbségein, hogy élezgetni kezdte Magyarországon a töredéknyi számú nemzetiségeket, s az ügyetlenül álcázott kirakatpolitikájával annyira összekuszálta a dolgokat, hogy a végén saját magát ültette a vádlottak padjára, mondván egyre hangosabban a szomszédos országokból, milyen nemzetiségi politika az, amelyiknek nincs látható eredménye. A Kádár-kormányzat odáig ment el, hogy eltekintett a népszámlálás tényétől. amely a magyarországi szlovákok esetében azt mutatta, hogy mindössze 9101-en vannak, s rátért az úgynevezett „felbecsülés" ingoványos útjára, amelyhez a Szlovák Köztársaságban is nagy előszeretettel folyamodnak, hogy jó, jó a nyolcvanas évek elejének statisztikája szerint a magyarországi szórvány szlovákok száma a tízezret sem éri el, de azért lehetnek ők 110—120 ezeren is, hiszen a második világháború utáni években, amikor a szlovákiai magyarok kitelepítése volt a legfőbb cél, azt kellett hirdetniük a kitelepítést szorgalmazó nemzetállamot akaró erőknek, hogy Magyarországon több mint 500 ezer szlovák él, itt meg ugyanannyi magyar, tehát a „lakosságcsere" simán megoldható. Amennyi magyar megy, annyi szlovák jön! Csakhogy hiába volt az Okáli-féle kitelepitési bizottság magyarországi hazatoborzó propagandahadjárata, a legcsábosabb ígéretek ellenére sem sikerült 70 ezer személynél többet elcsalogatni Magyarországról, közöttük is sokan voltak olyanok, akiknek második világháborús vétkek nyomták a lelkét, s az idetelepülésük után itt is ugyanolyan magyarok lettek, mint amilyenek Magyarországon voltak. A Kádár-kormányzat komoly hibákat követett el az elmúlt évtizedekben, hogy kirakatpolitikája kedvéért belement a nemzetiségek számát találomra felbecsülő játékba, látványosan maga törekedett arra, hogy a hivatalos adatot többszörösen meghaladó számban tüntesse föl a magyarországi nemzetiségeket, hogy igy majd ők megmutatják a testvéri szocialista országok kormányainak, hogyan kellene nekik is bánniuk nemzeti kisebbségükkel. Persze, nem tudtak megmutatni semmit, mert a kormányzat jóakarata nem a lentről jelentkező igényre épült. Így alakult ki aztán az a visszás helyzet, hogy míg nálunk lassú haldoklásra ítélték a magyar nemzeti kisebbséget, intézményeik, iskolahálózatuk fokozatos elsorvasztásával, addig Magyarországon injekciózni kezdték a már elhalt nemzetiségeket, nagy propagandahadjárat kíséretéKözéleti gondolatok egyik fél sem válogat az eszközökben, nem riadva vissza a legmesszebb menő személyeskedéstől sem. Egyszóval hallatlan energiákat tudunk mozgósítani igazunk, erkölcsi feddhetetlenségünk bizonyítására és a másik befeketítésére. Az ilyen jellegű közéleti tevékenységnek van azonban egy „kis hiányossága", tudniillik, a bennünk levő energiát sokkal célszerűbben hasznosíthatnánk kisebbségi sorsunk javításának érdekében. Tennivalónk ezen a téren is lenne elegendő, itt aztán valóban kamatoztathatnánk ékesszólásunkat, jó érvelökészségünket, kifinomult taktikai érzékünket vitapartnereinkkel szemben. Az utóbbi hetek néhány politikai eseménye ugyanis arra utal, hogy nemzetiségi problémáink rendezéséhez igencsak nehéz, göröngyös út vezet. Alátámasztják ezen állításomat vezető politikusaink nyilatkozatai, melyek nem kecsegtetnek kedvező fordulattal problémáink megoldását illetően. Erre utal kéréseink — követeléseink elutasítása, illetve teljesítésük halogatása is. Tegyük félre kicsinyes civakodásunkat. Kísérjük figyelemmel a körülöttünk zajló eseményeket, különös tekintettel a nemzetiségi vonatkozású történésekre. Próbáljuk megakadályozni a minket hátrányosan érintő javaslatok elfogadtatását, intézkedések megvalósítását megfelelő helyen és módon érvelve. Az lenne választott képviselőink, mozgalmaink vezetői, értelmiségünk, vezető munkakörben dolgozó magyar nemzetiségű polgártársaink tehetségének, kisebbségünk iránti elkötelezettségüknek igazi felmérője, ha valóban hathatós érdekvédelmet tudnának biztosítani. Már a gyengéd forradalom után is ért minket néhány sérelem, melyek közül egyet szeretnék megemlíteni. A Pedagógiai Kutatóintézet magyar tanítási nyelvű iskolák önálló csoportját 1990. július elsejével feloszlatták. Ebben az esetben már nemcsak előrelépésünk akadályoztatásáról van szó, hanem a 70-es évek praktikái szerint egy meglévő intézményünket szüntették meg, ami pedig az eddigi állapothoz képest is visszalépést jelent. S bizony merem állítani, hogy ennek az ügynek messziről sem szenteltünk akkora teret sajtónkban, mint amikor egy falusi kiskirálynak és most feljövőben lévő riválisának egymást sárban való meghempergetésének részleteit ecseteljük igen érzékletesen, alkalmakként töbszöri folytatásban. Miért hallgattak akkor a mi bátor kiállású toliforgatóink, akik sosem voltak restek és oroszlán módjára küzdöttek becsületük ben már-már kényszeritették őket arra, hogy igényük legyen. Az ide-oda mutogatás nem lehet megoldás! A magyarországi szlovákok igényének (ha még van) kielégítése a mindenkori magyar kormányzat feladata, a szlovákiai magyaré meg az itteni kormányzaté. Nekünk attól függetlenül kell óvodai, általános iskolai hálózatunkat a lakosság százalékaránya szerint teljessé tenni, hogy hol és milyen körülmények között élnek szlovákok a nagyvilágban. Akik olyan nagy előszeretettel hivatkoznak a magyarországi szlovákokra, azért teszik, hogy hangulatot szítsanak ellenünk, tisztességes szándékú törekvéseink ellen, amelyeknek az a célja, hogy végre megszűnjön velünk szemben a 45-ös program minden máig érő következménye, hogy a Szlovákiában élő több százezres magyar tömegek nemcsak kinyilatkoztatásokban, hanem a gyakorlatban is egyenrangúak legyenek minden tekintetben, az anyanyelvű oktatásban egészen az egyetemig, saját több évszázados településneveik nyilvános használatában a községnévtáblákon, keresztnevük írásában az okmányokban, a magyar nyelv és írásbeli használatában Dél-Szlovákia-szerte a hivatalokban, a szolgáltatásokban, az élet minden területén. A magyarországi szlovákok helyzetének felemlegetése semmire nem vezet velünk kapcsolatban, esetleg ideig-óráig halogatja még a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség életének teljes, átfogó, megnyugtató rendezését. MÁCS JÓZSEF megvédéséért, miért nem szólaltak meg jónevü újságíróink, akik szintén gyakrabban fordították jóval több energiát egymás lejáratására, mint közös sérelmeink orvoslására. Hol voltak azok a képviselőink, akiknek hivatalból lett völna kötelességük szót emelni a döntés ellen és tájékoztatni az olvasók széles táborát minden ilyen eseményről. Mert bizony könnyebb dönteni rólunk, nélkülünk, ha elsősorban személyekben, csoportokban, mozgalmakban gondolkodunk, és nem a szlovákiai magyarság egészét tartjuk szem előtt. Ezért bátorkodom megjegyezni: a belőlünk hirtelen felbuzgó közéleti aktivitást próbáljuk helyes mederbe terelni, ne engedjük, hogy felkorbácsolt érzelmeink tévútra vezessenek. Egymás közt fennálló vitás ügyeinkben szigorúan tartsuk be az újságírói etika szabályait, mendemondáknak ne adjunk hitelt, csak tényekre építhetünk. Minden esetben törekedjünk az objektivitásra, és ne tartsuk magunkat csalhatatlannak, nézeteinket pedig kinyilatkoztatásnak. Legyen bennünk hajlandóság elveink korrigálására, amennyiben a másik fél meggyőzött bennünket érveink helyességéről. A felsorolt elveket mindig szem előtt tartva lépjünk a nyilvánosság színe elé, így jóval több energiánk jut majd a szlovákiai magyarság gondjainak megoldására, amit a közvélemény el is vár tőlünk. EGYÜD LÁSZLÓ
