A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-25 / 21. szám
A „kérdező mű' Százharminc éves Az ember tragédiája Személyes vallomással kell kezdenem. Ha emlékezetem nem csal. Madách Imre nevével akkor találkoztam először, amikor még a Légy jó mindhaláligon. vagy néhány Cooper- és Verne-regényen sem jutottam túl. Tízéves tehettem, amikor valahogyan kezembe akadt Az ember tragédiája. Nem voltam csodagyerek, sőt még eminens tanuló sem, inkább csak amolyan átlagos: az volt az olvasottságom és a műveltségem is. Néhány oldal — az első színek? — után vissza is tértem hát éppen félbenhagyott olvasmányomhoz, talán A koppányi aga testamentumához. Annyit azonban már akkor megérezhettem a Tragédiából, hogy valami titokzatossal, valami rejtélyessel kerültem szembe általa. Azt már nem tudom, a következő találkozásom mikor volt vele. Major Tamást látom még Luciferként a televízió képernyőjén egy két évvel (?) később, aztán valószínűleg egyre inkább magamra és a világra eszmélő sihederként sem kerül(het)tem el. Az viszont biztos, hogy észrevétlenül — a Nagy Titok vonzásának köszönhetően? — rendszeressé váltak találkozásaim a Tragédiával, s egy időben — kamaszkorom vége felé. felnőttkorom küszöbén — viszonylag sűrűn nyúltam érte könyvespolcomra. Később tudatosodott bennem, hogy Az ember tragédiáját mindig úgy vettem kezembe — és máig is úgy veszem —, ahogyan a tükröt veszi kezébe az ember: a titokzatos, a rejtélyes, amivel szembetaláltam magam általa, amiről egyre világosabban és tisztábban „beszélt", tulajdonképpen én voltam és én vagyok az ma is. Az egészben az volt különösen izgalmas, hogy ez a tükör nem azt mutatta meg, akinek látni szerettem volna magamat, hanem (mindig) azt, aki (ebben vagy abban a pillanatban) voltam/vagyok. Egyáltalán nem véletlen hát, ha az önmagát felfedező — önmagára rácsodálkozó? — ifjú kiváncsisága juttatott végül is a Tragédia vonzáskörébe, s az sem véletlen, hogy az önmagára (na és persze a világra) időről időre rákérdező ember vívódásai tartanak azóta is ott. Visszatérő motívuma Madách írásainak a középszerűtől való félelem: „Légy meleg, vagy hideg, ha langyos vagy, kiköptek" — olvasom élete végéig szaporodó „vegyes feljegyzései" közt az evangéliumi gondolatot. Szerénység és becsvágy nem egymást kizáró, hanem éppenséggel egymást kiegészítő tulajdonságok benne — ......soha az efemer dicsőség hajhászása. de mennyire tehetségem engedi, legföllebb valami műbeccsel bíróval irodalmunk gazdagításának szándoka vezetne írói pályára" —: mindkettő örökös elégedetlenségre sarkallja önmagával szemben. Sok mindent el lehet mondani Madáchról, de azt, hogy azok közé tartozott volna, „kik fűtöket a kritika előtt bedugják", nem. Mindenkire és mindenre figyel, de ő maga is szinte beteges kívánsággal áhitozza a világ szeretetét, figyelmét. (Leveleit nem ritkán fejezi be igy: „tarts meg továbbra is igen igen becses barátságodban", „szeresd tovább is legöszintébb tisztelő igaz barátodat", „ölel barátod ki az egész világot szeretné szivéhez ölelni" stb.) Megmaradt volna örök gyermeknek? Nem. De egy gyermek érzékenységét — mi oly ritka adománya a sorsnak! — mindvégig sikerült megőriznie, megtartania magában. Zseniális amatőr? Amatör a szónak eredeti, nem pejorativ értelmében. Az ókori görögök kapcsán jegyzi meg, mintegy magára is vonatkoztatva : „... még akkor az irodalom nem adott kenyeret, csak koszorút; ... táplálékul nem szolgált, s igy nem volt ok sokat, de igenis kitűnőt irni." Madách mégsem tekinthető amatőrnek. Mert ugyan igaz, hogy nem hivatásból, de csak a leg nagyobbakra jellemző hivatástudattal, elhivatottsággal irt. s az azokra jellemző tudatossággal küzdött meg (szinte) nap mint nap az írásért. Ha csak azt nézzük, milyen könnyen ad írásait illetően mások szavára, azt hihetnénk: bizonytalan önmagában, s azt is: könnyen befolyásolható. Pedig csak nyitott a világra, s tudja/érzi: aki nem kevesebbet szeretne, mint egész korának tudását átfogni, annak mások észrevételeire is figyelmeznie kell. Ám amikor úgy érzi, hogy nem értették meg őt, a leghatározottabban védi meg elképzeléseit, eszméit, álmait. A látszat szerint Madách egyműves szerző. Sőt talán nemcsak látszat szerint, valójában is az. El kell fogadnunk Sőtér Istvántól, hogy a Tragédia művészileg „előzmény és következmény nélküli, egyszeri, majdhogynem véletlen remeklés", aminek fényében elhomályosul minden, amit Madách előtte és utána irt. S úgy tűnik, az is igaz, hogy a Tragédia mellett nem írt mást, ami elérné korának legjobb színvonalát; talán még a Mózes közelíti meg azt. Mégis helytelen, s méltatlan is hozzá, ha Madáchot a Tragédia felől nézve egyműves szerzővé degradáljuk. A Tragédia a jéghegy látható csúcsa : felszín alatti kiterjedését nehéz felmérni messziről. Madách az építkezők fajtájából való: konok következetességgel és elszánással építi müvét — önmagát. Poeta non fit, séd nascitur? Nem, nem hihetem — s akár Madáchcsal is érvelhetnék —, hogy a költő születik. A költő lesz. Pontosabban: olyan lesz, amilyennek (meg)szüli magát. Madách az építkezők fajtájából való, mondtam az imént. És valóban: mintha csak egész életében a Tragédiára készülne. (Persze, megfordítva is igaz: élete, személyes sorsa is a Tragédiára készíti öt.) Tudjuk róla, már pesti diákévei alatt sok időt tölt színházban. Tíz-tizenhárom éves korában Pál öccsével szerkeszt diáklapot, a Literatúrai Kevercset, majd egy másik diáklap, a Maxitura következik. Tizenhat éves, amikor három versét hozza a Honművész, s még ugyanebben az esztendőben megírja első drámakisérletét, a Commudust. Tizenhét évesen kiadja élete egyetlen verseskötetét, a Lantvirágokat, melyet azonban nem a nyilvánosságnak, csupán a barátainak szánt. Húszéves koráig még további három drámát ír: a Nápolyi Endrét, a Csák végnapjainak első változatát, valamint a Férfi és nőt. És még akkor sincs húszesztendős, amikor a Kisfaludy Társaság pályakérdésére drámaelméleti dolgozatot ír, melynek a Művészeti értekezés cimet viselő harmadik, legfontosabb részében Szophoklész révén már a neki legjobban megfelelő drámaeszményt keresi. Azután a férfivá érlelődés, a megyei közszereplés és a magánélet apró örömökkel és olykor sötét tragédiákkal váltakozó napjai következnek, majd házassága Fráter Erzsivel, 1848 és a szabadságharc új reményeket és távlatokat felvillantó eseményei, Világos megrázkódtatása, később 1852/53-ban Kossuth titkárának, Rákóczy Jánosnak a rejtegetése miatt börtönben töltött hónapok, végül válásának traumája: az 1859-es Civilizátorig már csak két drámát ir, a Csak tréfát és a Mária királynőt, apró tudósításokat a vármegyei életről, na és persze verseket: gondolatilag, érzelmileg az emberi létezés egyre mélyebb rétegeit megmozgatókat, színeikben egyre komorabbakat. Azt mondják, a Tragédia „érlelödési korszakát" jelentik ezek az esztendők Helyesebb talán igy mondani: Madách küzdelmét az Írásért, a sajátosért, a végső érvénnyel leírt szavakért, a Tragédiáért. Kevés magyar iró van, akinek akkora — és oly mindennapos — küzdelem, az önazonosság kivívásának oly keservesen megszenvedett eszköze lett volna az írás, mint neki. Nemegyszer panaszolja, hogy a gondolat gyorsabb a kezénél, hogy nem bírja a gondolatot magyarra fordítani. Nem volt könnyű dolga: gondolatai — szívós küzdelme a drámával és sok-sok verse bizonyítja — idegen elemként feszengenék a készen kapott nyelv és formák közegében, ezért hát új nyelvet és formát, egy madáchi nyelvet és formát kellett hozzájuk találnia/teremtenie. Madách nem a részletekre figyel, nem lebont, nem analizál, hanem az egyre menthetetlenebből szertehulló egészet óhajtja összerakni: szintetizál. írásait, illetve az írásért folytatott küzdelmét éppen emiatt nem szabad csupán a Tragédia vetületében néznünk, életműve megbonthatatlan/ul egységes/egész, melynek ismételhetetlen drámai költeménye az első összefoglalása csupán. Első, még akkor is, ha egyetlen. Mert ha eltöprengünk Madách életművén, azt kell látnunk, hogy abban további nagyigényű és nagyméretű szintézisek lehetőségei is benne vannak. Ha nem tudnánk semmit Madáchról, csupán Az ember tragédiája alapján kellene KINCSÜNK AZ ANYANYELV Kalkís és pompos Nép-, törzs- és méltóságnév is szolgálhat alapul személynevek keletkezéséhez, pl. Tatara, Habara a tatár, illetve kabar néphez tartozót jelent. Az -a kicsinyítő, illetve becézöképzö. A kabarokról már többször esett szó: a kazárok három „lázadó" törzsét nevezték így, melyek a honfoglaló magyarsághoz csatlakoztak. Szolárok török nyelvű néptörzs Dél-Szibériában. Szalar az eredeti alakja, már a magyarban változott szolárrá, mint pl. az arszlan szó oroszlánná. A népnév alszava a szalige, mely rohanást, iramodást, szaladást jelent. A szalar szó szabályos jelentésű melléknévi igenév. Ugyancsak ez az ige az alapja a Szaló családnévnek, -k melléknévképzővel szalak alakban kerülhetett az ómagyar nyelvbe. A szalak aztán már a magyarban szabályos hangfejlődéssel szag-szalau-szaló alakot öltött. Más fejlődési irányban a szó töve szala lett. Erről a hangváltozásról a Csallóköz névnek a tárgyalásékövetkeztetnünk életkorára, azt (is) hihetnénk, hogy azt egy bölcs aggastyán irta. Csakhogy amikor 1859. február 7-én nekifogott, éppen csak a harminchatodik évét töltötte be, s negyvenkét éves sincs, amikor már halott. Alkotóereje teljében volt akkor. Elég csak áttekintenünk, mi minden fért bele életének utolsó öt esztendejébe. 1859 elején megírja A civilizátor című komédiáját. Ezzel egyidejűleg belekezd Az ember tragédiájába. s alig több, mint egy esztendő múlva, 1860. március 26-án már a felkiáltójelet teszi ki a „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" szállóigévé lett intelmének végére. De még jóformán meg sem száradt a Tragédián a tinta, amikor már írni kezdi a Mózest. Közben alaposan megmerítkezik az újra felpezsdült politikai életben. Nógrád megye képviseletében részt vesz az 1861. évi pesti országgyűlésen, megírja nagyhatású. és a 48-as eszmékhez való visszatérés reményétől fütött politikai beszédeit, átdolgozza fiatalkori drámáját, a Csák végnapjait, s befejezi a Mózest is. Mindezt megint csak egy esztendő és néhány hónap leforgása alatt. Majd müvészeti/esztétikai kérdésekről értekezik: elkészíti Kisfaludy Társaság-beli és akadémiai székfoglalóit — ez utóbbit A nőről, különösen aesthetikai szempontból címmel betegsége miatt már Bérczy Károlynak kell felolvasnia —, összegyűjti és kiadásra készíti elő a verseit és belekezd a Tragédiához képest már töredékesen is néhány fontos változást mutató Tündérálom megírásába, amely befejezésének lehetősége már nem adatott meg neki: 1 864. október 4-röl 5-re virradó éjszaka, fél kettőkor meghal. Tőzsér Árpád, napjaink jeles (csehszlovákiai magyar) költője, némi megbocsátható elfogultsággal — Lukács György szavát kölcsönvéve — a legnagyobb „akciórádiuszé" magyar írót tiszteli Madáchban, aki „az emberiség történelméből minden magyar író közül a legnagyobb szeletet élte magáévá, élte saját sorsává". S szinte Sötér István alapvető jelentőségű Madách-tanulmányának egyik életét — ti. hogy „azok a remekműveink, melyek szorosabban tapadnak nemzeti történelmünkhöz, nem tudták oly nál bővebben szóltam (A Hét 1987. 43. számában). Valószínűleg ez utóbbi a szóalakja Szalai (Szalay) személynevünknek is. Jelentése tehát „futó", elég gyakori név ebben az alakban és beleillik a magyar névadási rendszerbe. A Dzúr és Súr egyazon név és a régi török törzsrendszerben magas rangú tisztségviselőknek volt a cime, tehát méltóságnév, mint a Tarján szó is. Terjén alakban is gyakran előfordul mint helynév. Berengyik a 12—13. században Közép-Oroszországban szereplő török nép nevéből vált személynévvé. Családi kapcsolatot feltüntető név is akad: Torobcsik jelentése kis unoka. Csaknem minden török nyelvben megvan az alapszava: torun unoka, a -esik kicsinyítöképző. Dede jelentése apó, nagyapó. Ollári jelentése: fia, azaz a már megnevezett személy fia. Alapszava a török ogul — fiú, a -lari birtokos személyrag (3. szem.). Az ogul kiejtése a törökben: ól. A magánhangzó rövidülése, illetve hosszabbodása már a magyar nyelvben folyt le. A türk (török) népek névadási pszichológiájából következik, hogy sok személynév bátorságot, testi, vagy lelki kiváló tulajdonságot fejez ki. Ilyenek: 10
