A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
Háborognak az újságirókollégák, ők sem férnek a lányok közelébe. Nincs hivatalosan meghirdetett sajtóértekezlet, pedig néhány, többnyire a folyosón odavetett sematikus villámkérdésen kívül, jó lenne egyebeket is megtudni Pozsony és a Nyugat-szlovákiai kerület szépségeiről; pontosabban: szépségeitől. Már csak azért is, mert maguk, a versenyben lévő szépségek is a zsűri vagy a szervezőbizottság tagjaira pillognak: vajon hogyan, mi szerint pontozzák majd a lányok feleleteit, tánctudományát és fürdőruha-bemutatóját?. .. És jó lenne tudni azt is, mit kap majd az idei győztes, ha a kerület tavalyi szépének annyira jóra fordult a sorsa, hogy egyetlen szűk esztendőn belül a fél világot látta ... Isten lássa lelkem: Nem az irigység, hanem a hírlapírói kíváncsiság beszélft) belőlem. A középdöntőben tizenketten vannak, az esti döntőbe innen hatan jutnak. Délután is, este is zsúfolt széksorok előtt zajlik a verseny, amelynek íratlan jelszava: harmónia mindenekelőtt. A finálét a Miss '90 Csehországból érkezett főszervezője: Zapletal úr nyitja meg. Örömmel nyugtázza, hogy napjainkban már nálunk is természetes dolog a szépségkirálynő-választás; hogy manapság már senki sem mondja „burzsoá jelenségnek" az ilyesmit! — Bürokráciánk évtizedekig harcolt eredményesen a gazdaság, a szépség és az értelem ellen — mondja a döntő programjában Zapletal úr, majd hozzáfűzi : csinosnak lenni nem szégyen, legföljebb egy kis bátorság kell hozzá, hogy ezt valaki a nyilvánosság előtt is vállalni merje. Azt már én fűzöm hozzá magamban, hogy azért egy kis önismeret sem árt. Bár hát ki tudja: lehet, hogy valóban csak szép és még szebb hölgyek vannak .. . A műsorral tarkított finálé szintén három fordulós: először polkát táncolni, utána minél fesztelenebből csevegni kell, majd a legelőnyösebbnek vélt egybeszabott fürdőruhában is bemutatkozni. Ki tudja, minő kulcs szerint, de fordulónként gyűlnek a pontok, mígnem kialakul a végső sorrend. A győztes: egy érettségi előtt álló gimnazista, Lucia Križanová; udvarhölgyei pedig Ingrid Ondrovičová, aki orvostanhallgató és Gabriella Csöllejová, aki pillanatnyilag szabadfoglalkozású, korábban viszont légikisasszony volt a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság gépein. A többiek, akik nem jutottak a trón közelébe, csalódottak. Vagy csak fáradtak? ... Nem tudom eldönteni, és hát nem is ez a lényeg. Egyelőre még a 19 éves Lucia sem tudja igazán élvezni a népszerűségét: amint teheti, percek alatt eltűnik az újságírók.és a fotósok gyűrűjéből. Odabenn, az öltözőben még le sem sminkelhetett; idekünn, a folyosón máris megindulnak körülötte az ilyen-olyan suttogások . .. Reklámról, utazásokról, különböző ajánlatokról esik szó; bár hadd ne kelljen kiteregetnem, hogy a „csodaországba" csöppent csinos teremtés számára mi mindent jósolgatnak azok, akik avatottaknak tartják magukat a szakmában. Tény, hogy jó lenne, ha Lucia júniusig megmaradna gimnazistának! Persze, március végén azért mindenképpen — első udvarhölgyével együtt — ő is ott lesz Ostravában, a Miss '90 országos döntőjében. Lucia és Ingrid alakját, biztos fellépését tekintve nem is esélytelenül. MIKLÓSI PÉTER E tájegység különösen hírneves barlangjairól, szakadékairól. A Domicát az első köztársaság idején egy szlovák pénzügyőr fedezte föl. Különben az Aggteleki-barlangrendszerhez tartozik, bent, a barlangban vasrács jelzi a csehszlovák—magyar határt. Az aggteleki barlangban Csokonai és Petőfi is járt. A gombaszögi cseppköbarlangot a háború után tették hozzáférhetővé. Gyönyörű, csipkeszerü kövek, köcsapok ejtik csodálatba a látogatót. A dobsinai jégbarlangot viszont már az elmúlt évszázadban látogatták. Föltáratlan még a pelsőcardói, a szádvárborsai cseppkő- és a szilicei jégbarlang. A pelsőci Nagyhegy csengőlyuka is többször megmozgatta az emberek, a barlangászok fantáziáját ... Pelsöc, központi fekvésénél fogva több ezer éves település. A római uralom idején Philecium névre hallgatott'. Tichy Kálmán rozsnyói író és festő 1936-ban könyvbe foglalta a város történetét Phileciumtól Pelsöcig címmel. A kismonográfiában érdekesebbnél érdekesebb adatot talál az olvasó. Pelsőcöt az idők folyamán harmincféleképpen hívták. Szlovákul Plešivec a neve. Pelsöcöt, mint magyar helységet a XI. század óta ismerik. Első magyar lakossága a Sajó-melléki őrség. Tudniillik eddig hatoltak föl a honfoglaló magyarok. 1243-ban IV. Béla király Szár Detre és Fülöp comeseknek (grófoknak), a Bebek család elődeinek adományozta Pelsőcöt és környékét. A Bebekek az ajándékozást követően építették a hires-neves pelsőci Bebek-várat, amelynek romjait ifjú koromban még láthattam a Vár utca egyik kertjében. A Bebek család kihalása után Pelsöc és környéke a Perényi, majd a Rákóczi családok birtokába került. Igazi jelentőségre csak a XVIII. században tesz szert, amikor Gömör vármegye székhelye lesz. A vármegyeháza alapkövét 1716-ban rakták le. 1719-ben már itt tartották a megyegyűlést. Meg kell említenem, az első megyeszékhely Gömör volt, amelyet a középkorban Gumornak neveztek. Pelsöc a következő évszázadban Rimaszombattal vetélkedett a vármegyeszékhely dolgában. Végül Rimaszombat győzött és 1883-tól ott tartották a megyegyűléseket. Gyermekkoromban az idősebbek gyakran emlegették a megyeházat és a benne raboskodó futóbetyárokat, zsiványokat, fölforgatókat. A tömlöc nyirkos sötétjének legendája sokáig borzongatta a pelsőciek szivét. Én még emlékszem az átalakítás előtti, kopott megyeházra, félig zsindelyes, félig palás tetőzetére. Szemtanúja voltam, amikor a harmincas évek elején leégett. Hatalmas tűzvész volt, a lángoló zsindely és pala szikrázva röpködött. Azóta többször tatarozták s a kornak megfelelően átépítették födémrendszerét ... Gyermekkoromban Teréz nagyanyám házában laktunk az Aggteleki utcában, egyszerűbb nevén a Temetőszögben. A kis ház dombon állt, ablakai az országútra tekintettek. Az országút Hosszúszón át a Domica - barlangig, illetve az országhatárig vezetett, sőt azon is túl, a határsorompó azonban megálljt intett. Házunk szoba-konyhás volt, padlója döngölt föld. A házhoz folyosót is ragasztottak. Nagyon szerettem ezt a vadszőlős folyosót, tavasztól késő őszig itt játszottam, játszottunk pajtásaimmal. A folyosó magasából eregettem a színes szappanbuborékokat. Ha sütött a nap, innen villogtattam a tükröt a szomszéd ház falára. Jókat nevettem, amikor a szomszéd ház asszonya, az öreg és fogatlan Trézsi néni nyírfa seprővel csapkodta a tükör ugráló fényét, gondolván, csakis valami kísértet lehet. Az udvaron virágzott a székfű meg a papsajt, tyúkok kapirgáltak, loboncos kutyák heverésztek. Az udvar füvén hancúroztunk mi is, faluvégi gyerekek. Télen hógolyóztunk, szánkóztunk, hóembert építettünk, gyakran térdig, derékig merültünk a hóban, hitvány cipőnk átázott, lábunk meggémberedett, mégsem fáztunk. Téli estéken füstös petrólámpa mellett forgattam a meséskönyvet, meg az ábécét, aztán bevezették a villanyt. Tizenötös égő pislogott fölöttünk, ha gyöngébben működött a turbina, amely az áramot szolgáltatta a falunak, a villanykörte álmosan hunyorgott. A szobában, ahol aludtunk, ócska donkályhával fűtöttünk. Csak addig melegített, amig fával dugtuk, melegét kilopta a huzat. Örökké tömni kellett ezt az éhes, tüzes sárkányt, de éjfél felé már dermedt volt a szoba. Hajnalra tele volt az ablak jégvirággal, amelyet úgy szerettem nézegetni. Mesebeli erdőket képzeltem magamnak tündérekkel, manókkal, boszorkányokkal... De régen volt, midőn az áttetsző szeptember végi ég alatt libatopos udvarunkon vidáman lobogott a tűz az öblös rézüst alatt. Az üstben mérgesen rotyogott a péppé főtt szilva, amelyet folyton kavargatni kellett egy nagy fakanállal, hogy oda ne kozmáljon. Ősz hajú, piros képű nagyanyám feltúrt ujjú szállókájában ütemesen kutyulta a bőrösödő lekvárt, amely fölhólyagozva böfögött. A lekvárfőzés füstje-gőze keserédes illattal telítette meg a levegőt, s a szilva illata beletapadt hajunkba, ruhánkba, beleivódott bőrünkbe: „Harangoznak, éppen dél van, / fő a lekvár a kondérban, / füstje, gőze fölfelé száll, / böfögve sűrűi a lekvár. / Jó nagyanyám kavargatja, / vörös láng a gyönge karja, / fáradozva énekelget, / szeme ragyog a tűz mellett. / Fő a lekvár, hánykolódik, / szagos gőzbe takarózik, / telten ragyog az őszi nap, / kakukk szól a kertek alatt." Egy pillanatra érzem talpam alatt konyhánk földpadlójának hűvösét. Nagyanyám bő szoknyájában besuhog az ajtón, fonott kosarát a kemence padkájára helyezi. Leül, kiszusszantja magát, aztán lassú, tétova mozdulatokkal kirakja, amit a boltból hozott. Közben hangtalanul mozog az ajka, beszélget magában. Szoknyája rejtett zugából elökotorja az aprópénzt. A hatosokat, ötvenfilléreseket egyik tenyeréből a másikba csorgatja, majd a stelázsihoz lép s az aprópénzt egy virágos csupor alá rejti. Árgus szemmel figyelem, melyik alá. Térülfordul, fogja a nagy kerek kosarat, amely púpozva van fosztatlan babbal. Kiül vele a folyosóra, s a kifosztott babot ócska szakajtójába pergeti. Odalopakodom a stelázsihoz, fölemelem a csuprot, s a megkaparintott hatossal szaladok kifelé. Meg sem állok a Piac térig, ahol Mari néni sátra virít. A sátor alatti hosszúkás asztalt piszkos rongytakaró fedi, a takarón öblös, vastagfalú üvegekben, nyitott dobozokban százféle cukorka. csokoládé, nyalóka meg kókuszos rudacska hever. A cukorkán zöld legyek dőzsölnek, és Mari néni el-elhessenti őket. Megtorpanok előtte, ö meg rámpislant vizenyős kék szemével, s ahogy nyitja száját, megmozdulnak arcán a bibircsókok. — Mi tetszik, mi tetszik? Mennyi pénzed van? — Egy hatosom. — Szóval húsz filléred. Akkor ebből a pirosból kapsz. Finom, savanykás, finom. — Jó — bólintok, és figyelem, hogy Mari néni letép egy darabot az asztal szélén heverő újságból. Tölcsért formál belőle. Markol a cukorkából és a tölcsérbe szórja. Én boldogan átveszem a zacskót és nekirohanok a világnak. Így gomolyognak elő a gyermekkori emlékek, ha szülőfalumra gondolok. Hol derűsen, hol szomorúan bolyongok az ösvényeken, amelyeket valaha annyiszor bejártam. Az emlékezés odahúz. de nem is bánom. Az élet csak az emlékekkel lehet teljes .. . Házunk mögött terütt el a kert. Nagyon szerettem ezt az őserdőre emlékeztető, buján viruló kertet, amelyben minden szabálytalan volt. A fák girbe-gurbánr egymásba fonódva, gabalyodva nőttek. Sűrű élősövény határolta a kertet, mogyoróbokrokkal, vadmeggyel, magasba törő bogáncsbokrokkal tarkítva. A kert végében hevenyészett, alacsony köpalánk húzódott, egymásra hányt terméskövekből, amelyeken vígan tenyészett a bársonyos moha. A sövény mentén kövér leveleket hajtott a keserű bürök, amelynek húsos szárából sipot farigcsáltam. A bogáncsbokrokon lila lángocskák nyíltak, köröttük gazdagon burjánzott a zsíros levelű útilapu és csorbóka. Földöntúli érzés volt heverni a magas fűben, hallgatni a bogarak zümmögését, a távolban kiáltozó kakukkot. Fejem fölött halványan derengett a lombok áttetsző zöldje, s a réseken át bekukkantott a szelíd ég. Nemcsak élő, hanem érző lényeknek tekintettem a fákat, virágokat, füveket. Úgy éreztem, szólnak hozzám. Elgondolkoztam rajta, milyen csodálatos egyetlen levélszerkezet, szimmetrikusan futó erezetével, karéjos vagy dárdás alakzatával, utánozhatatlan színével, amelyet a fény lehelt belé. Nincs maradandóbb esztétikai élmény, mint maga a természet. Nincs változatosabb szin- és formavilág. Minden művészet csak dadogás mellette ... Képek, hangok, ízek, illatok kavarognak lelkemben, ha szülőföldemre gondolok. A világba, világra pillantás legizgatóbb élményei itt tapadtak sejtjeimbe, hogy hordozzam őket egészen az elmúlásig. DÉNES GYÖRGY Fotó: Krase se nrts Géza 1R
