A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
.Azon a réten kergettem én is a lepkét és a labdát, s ma is úgy látom, hogy szebb rét talán nincsen is az egész világon. Az Ipoly mentén terült el a lapos partok között.. (Krúdy Gyula) és Tapoltsányi Pálnak. És birtokosként jegyeztetett még Kovácsiban Ambrózy Lajos. Radványi János, Csemiczky Ferenc s még sokan mások. Szentiványi Ferenc a XVIII. században építtetett itt egy szép kúriát rokokó-klasszicista stílusban. Ez még ma is megvan. A Krúdyak 1770-ben lettek közbirtokosok a községben. A család a különböző helyeken szétszórt apró birtokon korszerűtlen gazdálkodást folytatott, s csak a mindennapos pereskedések révén tartotta fenn valahogy magát. A szécsénykovácsi Krúdyak egyébként — Ipoly. Körülnyaldossa a kovácsi kerteket, mint egy jó házőrző kutya. Pedig dehogy jó. Minden évben elvisz egy darabot a kertből, ahol annyi illatos rozmaring, viola termett. Maholnap Szécsénybe járnak a legények rózsát lopni.. . Nagy kutya az Ipoly." A hagyományőrző falu. bár épúl-szépül. mégis mintha erősen megfogyatkozott volna. Az utóbbi évtizedekben sokan megfutamodtak innen is. Száz esztendővel ezelőtt például jóval többen éltek Kovácsiban, mint napjainkban. A magyar gyermekek létszámának csökkenését megérzi a körzeti iskola is Ipolyvarbón. A Petőpusztára érkező tanító, aki a regényben szerepel, tulajdonképpen maga az Író. Érdemes odafigyelnünk azokra a részletekre is, melyekben Fraňo Ktáf a helybelieket. azok nemzetiségi összetételét, mindennapi életét mutatja be. Megérkezésekor többek közt ilyen párbeszédre került sor: Kérem szépen, én vagyok az új tanító, nem tudnának útbaigazítani, merre van a szállásom? — Nem tudok tótul... Itt az alvégen ugyanis csupa magyar lakik. Bár ők is tudnak róla, hogy a közeli napokban iskola nyílik itt, de elégedetlenek, mert Az Ipoly és a Kürtös - patak a 00 00 m ■ völgye kozott I. A magyarországi Órhalommal átellenben Ipolykér, Ipolyvarbó és Szécsénykovácsi húzódik meg szerényen az északi lankás dombok s az Ipoly partja között. Ezek már a mai Nagykürtösi járás falvai. Valamikor a túloldali községekkel együtt közigazgatásilag a Balassagyarmati járáshoz tartoztak. Az Ipoly jobb partján fekvő itteni községek évszázadokon át dél felé gravitálódtak. hisz errefelé vezettek a járható utak, erre voltak a legközelebbi piacok stb. A lakók, ha nem akadt helyben munkájuk, ebbe az irányba mentek, hogy megélhetéshez jussanak. S errefelé voltak a járási, a megyei hivatalok meg a törvényszék is. Varbót például még a háború után se lehetett hosszú időn át északi vagy nyugati irányból motoros jármüvei megközelíteni. Zsély felől az Ipoly magas teraszán, a sósári dombokon át nem vezetett ide kövesét. Aki tehát Varbóra vagy Kérbe akart menni, annak Zsélytöl a mostani nyolc kilométer helyett harminc kilométeres kitérőt kellett tennie Kürtös, majd Bússá irányába. Szécsénykovácsi alatt a nyugat felé folydogáló Ipoly éles kanyart ir le délnek, majd északnyugati irányba fordul, hogy továbbfolytassa útját. Az Ipoly folyója félhold formára körülkerekíti ezen falut" — írja Nógrád-monográfiájában Mocsáry Antal. Majd azt is megjegyzi, hogy a folyó vize itt sokkal mélyebb, mint máshol, s ezért „gazdag halászatok tartanak itten benne". Kovácsi neve írásos alakban először 1295-ben fordult elő. 1850-ig a Szécsényi, majd a Balassagyarmati járáshoz tartozott. 1919—1938-ig Kékkő volt a falu járási székhelye. 1938—1945-ig újra Magyarország része lett. majd a háborút követően ismét a Kékkői járáshoz csatolták. 1960— 1969-ig Losonc lett Kovácsinak is a székhelye. Aztán megalakult a Nagykürtösi járás, s ettől kezdve ehhez tartozik a falu. A történelem viharai, a területrendezések tehát ezt a települést sem hagyták békén. Pedig szegény község volt ez hosszú időn át, s akadt gondjuk enélkül is az ittenieknek. Hanem azért a „birtokos urak" már a középkorban sorra megtelepedtek Szécsénykovacsiban. Mocsáry írja. hogy „kőépületekkel megerősített lakhelyei" vannak a faluban Horváth Gedeonnak, Fáy Károlynak akik a zólyomi ág leszármazottai — Krúdy Gyula iró közvetlen ősei. A dédnagyapa, Krúdy János telepedett itt meg először. Egy ideig várnagy volt a megyénél, majd gazdálkodott, s 1855-ben halt meg Kovácsiban. Itt is temették el, felesége. Virág Terézia mellé. Sírkövüket néhány éve kifordította az idő, s már-már a temetögarádba lökte a sors. Urbán Aladár varbói pedagógusnak köszönhető, hogy a síremlék megmenekült, s ma ismét áll a kovácsi temetődombon. Ezt olvashatjuk rajta: „Itt nyugosznak Istenben boldogult Krúdy Jánosné született Virág Terézia elhunyt életének 45-ik évében február 8-án 1845. és Krúdy János elhunyt életének 61 -ik évében november 26-án 1855. Hat gyermektek árván eseng'nek: / Jó szülék! lelki üdvetekért / Nyerjetek Istentől nekünk / Ti is égi tért." Kovácsiban született az iró nagyapja, a legidősebb Krúdy Gyula, aki — amint azt az iró Gordonkázás című müvében olvassuk — még „nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul". Vitézül harcolt Komárom várában; a szabadságharc alatt a századosi rangig vitte. A bukás után hazaköltözött falujába, majd Debrecenben vállalt ügyvédi gyakorlatot. Innen került aztán Nyíregyházára. A nagyapa testvére. Krúdy Kálmán, az irodalmi hőssé emelkedett nógrádi betyár szintén Kovácsiból indult kalandos útjára. Az iró által felnagyított hős a valóságban nem vitt véghez olyan „regényes tetteket". A betyár alakja tulajdonképpen a megye néprajzi hagyományaiban sem lelhető fel; nevével pedig az önkényuralom elleni szervezkedést bemutató forrásokban sem találkozunk. Az viszont igaz. hogy Krúdy Kálmán becsülettel végigküzdötte a szabadságharcot, s több mint tiz esztendeig „állta a sarat üldözőivel szemben". Gyermekkorában gyakran eljárt az Ipoly parti faluba maga az iró is, aki hosszabb -rövidebb időt töltött egy-egy alkalommal itteni rokonainál. Látogatásainak gazdag irodalmi vonatkozása is van. A Krúdy Kálmán bácsi viselt dolgai című elbeszélésben például a kovácsi környéki táj hangulatát örökíti meg Krúdy. Szép sorait a fentiekben idéztük. Az álmok hősében a dédapa falujáról és az alatta folydogáló Ipolyró! az alábbiakat Írja: „Nem messze van a falu. Ott szalad az Az enyészetnek átadott romos Szentiványi-kúria Szécsénykovácsiban Böszörményi István felvétele Közigazgatásilag Szécsénykovácsihoz tartozik a közeli Petö-puszta is. Az oklevelek már a XIII. században említik a helységet. Az 1560-as években még önálló községként. Petöfalvakónt szerepelt a török kincstári számadáskönyvekben. Önállóságát a XVIII. században veszítette el. Pető neve a szlovák szépirodalomba is bekerült, Fraňo Kráľ révén. A szlovák realista próza jeles alakja az 1928/29-es tanévben pedagógusként működött a pusztán. Az itteni élmények mély nyomot hagytak emlékezetében, s ezek alapján született meg a Csenkóné gyermekei című regényének egyik fejezete. A Csenkó-gyerekek közül Hanka a Szociális Ifjúsággondozö közvetítésével került Pozsonyból Petőre. Rigó gazdánál szolgált tehenészlányként, nem a legjobb körülmények között. Számunkra Fraňo Kráľ regénye annál inkább is érdekes, mivel az iró a kívülálló, az idegenből jött tanító szemszögén át láttatja az itteni tájat, az Ipoly mentét. ,A vidék — írja egy helyütt a szerző — errefelé sik, termékeny. Szőlőt, cukorrépát, búzát termelnek. A sáros, kátyús utakat akácsorok szegélyezik, amelyek tavasszal óriási virágcsokrokká változnak át. s bódító illattal töltik be a vidéket. S ha egy-egy heves felhőszakadás után az Ipoly kiömlik a medréből, a környező réteket és szántókat, az egész sík határt egyetlen végeláthatatlan tóvá varázsolja, el sem képzelhetni mesébe illőbb, álomszerűbb tájat." Valóban csak a kívülálló láthatta ilyennek a vidéket. Aki az égbe meredő hegyek tájékáról érkezett ide, annak sik vidéknek tűnt az Ipoly itteni tájéka. Ám valójában lankás, dombos ez a vidék, mint Nógrád általában. S az Ipoly gyakori áradásai okozta bosszúságok sem varázsolhatták az itteni ember előtt „álomszerűvé" ezt a tájat. Bár szülőföldjükhöz — természetesen — az itt élők is ragaszkodtak minden körülmények között. ők magyar iskolát szerettek volna. Hanem hogy az iskola szlovák nyelvű legyen, arról már régen gondoskodtak a határőrök, akik egytől egyig cseh és szlovák nemzetiségűek. Az ö gyermekeik is felcseperedtek már, iskolába valók, s nem szeretnék, ha a gyerekek elfordulnának apáik nemzetiségétől." Mindenképp tanulságosak és elgondolkodtatok a fenti sorok. Különösen ott. ahol népek és nyelvhatárok találkoznak — napjainkban is. A petöi parasztember egykori hajlékát és portáját is bemutatja regényében az iró. A hagyományainkat kutató szakember számára az alábbi sorok forrásértéküek lehetnek: „Errefelé mi sem természetesebb — állapítja meg Fraňo Kráľ —, mint hogy a szolga együtt hál a jószággal. Nagy házat senki sem épít. Csak kis vályogkunyhót, egyetlen szobácskával. de padlóra már nem jut, és olyan alacsony az egész építmény, hogy egy jobban megtermett ember a gerendába verné a fejét. A szobák ablakait két tenyerünkkel is befednénk. Itt tehát nyáron kint a fészer alatt, a szénában hálnak az emberek, télen pedig, akiknek a szobában nem jut hely. kimegy az istállóba a szalmába." A helytörténeti kutatók kiderítették, hogy Fraňo Kráľ Petőn Luptákéknál lakott. Ján Lupták. az író egykori diákja még ma is él. jól emlékszik a beteges tanítóra. Az itteni kisiskola körzetesítéséig őrizték azt az osztálykönyvet, melyet az iró vezetett. A körzetesítés után ennek sajnos nyoma veszett. Mint ahogyan tönkrement az a kis dokumentumkiállitás is, amely Fraňo Kráľ itt-tartózkodásáról s annak emlékeiről adott izelitöt. Hírmondónak csak az egykori iskola falán elhelyezett emléktábla maradt. CSÁKY KAROLY (Befejező rész a következő számban) 14
