A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
••• Mit cipelek fel magammal az ardai magaslatra ? Azt a két nevezetességet, amelyek Pelsöcardóhoz kapcsolódnak, illetve a magaslatához. Az egyik az. hogy a régi vármegye idején ez volt a „Kopasz-orom", a vesztő- és akasztóhety, amelyhez anekdota - számba menő történet is tartozik, ez pedig úgy szól, hogy az akasztófa alól elszökött cigány összetalálkozik azzal a hintón érkező nagyságos úrral, aki éppen az ő akasztására lenne kiváncsi. Kérdezi tőle a cigány: — Hová tetszik menni, nagyságos úr? — Megyek annak a cigányak az akasztására — hangzik a felelet. — Nem lesz abból semmi, ha én nem leszek ott, nagyságos úr! — mondja vigyori képpel a cigány, s odébbállnak mind a ketten. Pelsöcardó idős emberei úgy tudják, hogy Pelsöcön egykor nemcsak megyeháza volt. hanem börtön is. s akit ott halálra ítéltek, annak az akasztófát az ardai magaslaton állították fel, ahonnan Pelsőc és Ardó egy részét egészen jól látni. Az akasztóhely. az a bizonyos kis mezsgye is látható még. bozótos. vadszilvafás, galagonyás hely. A falu legöregebbjei pontosan tudják a rossz emlékű helyet, apáik, nagyapáik avatták bele őket a tudnivalókba. A fiataloknak viszont már fogalmuk sincs a régmúlt idők szomorúságos és vigságos dolgairól. Az akasztóhely környéki földeket ma is akasztóalji földeknek hívják Pelsőcardón. Arról a bizonyos másik nevezetességről már csak röviden szólok, mert az csupán annyi, hogy tiszta időben a Magas-Tátra hegykoszorújában is lehet innen gyönyörködni. A kis, kétszáz lélekszámon aluli község alig egy jó kilométerre van PelsőctöL mély völgyben fekszik, körös-körül dombok fogják körül a házakat, autóbusszal csupán bemenni lehet a községbe, onnan út nem vezet tovább, csak dűlöutak a mezőbe. Köze van ennek a kis településnek sok mindenhez és mindenkihez. Legelsősorban is IV. Béla királyunkhoz, aki az akkor Erdő néven ismert községet Bebek Detriknek és Fülöpnek adományozza. Birtokolták az Uza. a Thököly, a Nyáry, később az Andrássy, Fáy, Széky. Ragályi és Czékus családok stb. Vasárnapi csendes, nyugalmas hangulatban fogad a község. Tisztára söpört udvarokkal, csillogó ablakokkal, az egyik-másik ház előtti pádon sütkérező vénemberrel, vénasszonnyai. Vénasszonyok nyara, mondjuk a szép őszre, vénemberek tavasza, mondom én Pelsöcardót körüljárva. Azt mindjárt megállapítom, hogy a közületi táblák (kocsma, élelmiszerüzlet, kuttúrház. tűzoltószertár) haragszanak a falu népére. Egyik sem szól hozzájuk a nyelvükön. A falu északi részén bekerített helyen is szlovákul figyelmeztet a tábla: vízgazdálkodási objektum. Idegeneknek belépni tilos. Régi helytörténeti forrásanyagból olvasom, hogy a körülkerített helyen hajdan igen bővizű forrás fakadt. Szárazság idején még a szomszédos Hosszúszónak is nemegyszer szolgáltatott vizet, de erről még szó esik a későbbiekben. Most csak arról beszélek, hogy adva van egy kicsinyke falu régi és új házaival, északi részén a buszjáratok keringöjére (kerülésére) alkalmas térrel, rogyadozó, omladozó evangélikus templommal, amely már évek óta nem nyitja ajtaját a híveinek, a szomszédos hosszúszói pap sem jár ide, s a mezőbe vivő útjaival, amelyet házak kisérnek s amelyiknek egyik padján a 77 esztendős, őslakos Szabad Sándor sütkérezik a télutói meleg napon. Leülök mellé és nem nehéz a dolgom. Öregembert elhallgattatni nehéz, nem szóra bírni. Itt járt iskolába. az első világháború után is magyarul pallérozták a fejét, de volt egy szlovák ábécéskönyvük is. Egytanerős iskolában tanult Kopasz-orom, akasztóhely, forrásvíz meg kni-olvasni. Három évig egy Zoller Sámuel nevű ember volt a tanítója, majd Oberländer János. Mind a ketten kántortanitók voltak, „színházat" tanítottak, vallásos estéket tartottak, s beléjük nevelték a szülő, a család szeretetét, mások megbecsülését. Az iskola után minden átmenet nélkül a mezőről ejt szót. Nehéz határ, köves, vörösnyirkos, pillant körül a vastag szemüvegén keresztül. Hozzávetőleg háromszáz hektár volt a megművelhető föld, a többi erdő meg legelő. A pelsőcardódi paraszt függetlenségét a tíz hektár föld birtoklása jelentette, de a fuvarozásra még így is rászorult. Termelt búzát, zabot, kevés árpát, kukoricát, krumplit, stb. — Aranybánya is volt itt valamikor — emeli fel a hangját. — Még mindig megvan a helye egy völgykatlanban. Az első világháború végéig folyt ott aranybányászat. A harmincas években a gazdag Bafa kezdeményezésére fel akarták újítani a bányát, egy régi aknát meg is tisztítottak, de jött harmincnyolc ősze, s a felújítás abbamaradt. A második világháború után földtani vizsgálatokat folytattak, és vagy tiz helyen fúrtak le a föld mélyébe. Arany, ólom, cink stb. után kutattak megint. Ha Bafának ideje lett volna rá. fellendítette volna újra az aranybányászatot! — állítja határozottan Szabari Sándor, aki volt gazdálkodó, ipari munkás, mészkőbányász, három évig szövetkezeti elnök, majd a pelsőci ideggyógyintézetben fűtő. Innen ment rokkantsági nyugdíjba gyomorműtét után. Hnb-elnök és titkár is volt Pelsőcardón. Bevezettette a villanyt, a vízvezetéket, megcsináltatta az utat. a hangosan beszélőt, a hnb-nek irodát is építtetett. Ami nem volt a faluban, az lett, amiből pedig sok volt, az most nincs vagy alig van — mondja kesernyés mosollyal. Ez pedig a víz! Nagyon gyéren folyik a csapból. Nincs elég csapadék. Valamikor annyi forrás volt a faluban, hogy meg sem lehetett számolni. Az udvarokból is folyt ki a viz, a kutakból meg kicsapott. Mintha eltömtek volna minden forrást. A falu alsó felében sokszor szortyog a csap. Még szerencse, hogy a kutakat nem temették be. Akik szűkében vannak a víznek, onnan hordják. Szabari Sándor egész életében szenvedélyes újság- és könyvolvasó volt. Az Új Szó és a Szabad Földműves a kedvenc lapja. Kövesdi Károly és Balia Kálmán írásait szereti olvasni. Pelsőcardónak a világtól távoleső vasárnapi csendességét néhány személygépkocsi búgása zavarja meg. Szülőkhöz érkeznek, szülőktől távoznak a Pelsőcardótól véglegesen búcsút vevő fiatalok. Pelsőcre. Rozsnyóra, Rocere, sót meg Kassára is elmennek. S ahol dolgoznak, ott le is telepednek. A faluban sem óvoda, sem iskola. Mindez egyenesen riasztó a fiatalok számára. Voda Gézáné pedagógussal is úgy nyílik alkalmam találkozni, hogy nős fiától búcsúzik éppen, aki hazaugrott Peti fiával. Elszomorodó arccal integet az elrobogó személygépkocsi után. A pelsőci nyolcéves általános iskolában tanitó Vodáné udvariasan beinvitál szép nagy családi házukba. Leülünk, beszélgetünk. Előbb a gyermekeiről. A nős fiáról, aki Krasznahorkán lakik. Mezőgazdasági középiskolában érettségizett, de nem a szakmájában dolgozik. Gépkocsivezető. Kisebb fia esztergályosnak tanult ki a kuntapolcai vasgyárban. Férje szintén ott fömester a darabolómühelyben. Vodáné 45 éves. és sok szépet tudna mesélni gyermekei hazavárásának az öröméről. Kisebb fia most katona, és azt mondta legutóbb, hogy építkezni fog vagy itt, vagy a környéken. Vodáné azt szeretné, ha Pelsőcardón telepedne le. Legalább vele lenne mindennapos kapcsolata. Az ő gondja sok más ardói szülő gondja is. Szeretnék gyermekeiket a jövő Ardójának megtartani! Hogy itt legyen a gyermekáldásnak bővizű forrása. S ne másutt, ahol úgy tűnik el az idevalósi fiatal, mint mostanában errefelé a viz. — Nem minden szülő tudta úgy nevelni a gyermekeit, ahogy mi is szerettük volna. A körülmények gátolták az igyekezetünket. Sok családban nincs is meg az egyetértés, és a szülők odadobják a gyeplőt a gyermekeiknek — sorolja Vodáné fájdalmas arccal. Nem hallgatja el azt sem, hogy Pelsőcardón semmilyen szórakozás nincs. A kocsma meg a klub a szórakozóhely. A klubban szórakoznak, videóznak és alkoholt fogyasztanak. Semmiféle kulturális lehetőség nincs, csak a televízió ... A községi könyvtárat tiz éve vezeti, és szomorúan közli a tapasztalatot. hogy 15—25 éves fiatalok egyáltalán nem látogatják. Az iskolás gyermekek nyitogatnak be hozzá kötelező olvasmányokért. Jobbára az idős embereké a könyvtár, ők egyszerre 12 könyvet is kikölcsönöznek. Vodáné a művelődési háznak is vezetője. A nőszövetség és a Csemadok még csak-csak hallat magáról. Minden nőnapra betanulnak kulturális műsort. 1988 karácsonyára bemutattak egy háromfelvonásos színdarabot. A kecsöi járási elődöntőn is felléptek vele. Létezik Pelsőcardón asszonykórus is. ők is szerepelnek alkalmakként. Alig távozom Vodánétól, az alvég felől botjára támaszkodva idős, fehér hajú ember tart hazafelé. Látogatóban volt a barátjánál. Meg-megáll. el-elfúl, nehezen szedi a levegőt. Mintha Pelsöcardó mesélő embereként toppanna elém a 78 esztendejével, mert ahogy bevonulok a nagy háza melletti mindenes kis házikójába, mindjárt a „Kopasz orom"-nál kötünk ki, a vesztő- és akasztóhelynél. De olyan formán, hogy Hegedűs Sándor, mert igy hívják a mesélő kedvű embert, még az akasztóhelyes időnél is messzebbre megy vissza. Egészen a Bebek család uralmáig. És mondja, hogy ez a Bebek egy juhász volt. hét fia volt, s talált egy öklömnyi nagyságú, fényes kővet, amely éjszaka világított. Tudomást szerzett erről a király, s a kőért cserébe nem hét juhaklot. hanem hét várat építtetett Sebeknek. Hatalmas terűlet lett így az övé. a pelsőcardói határt is beleértve, ahol igen jó, tiszta vizű források voltak valamikor. A múlt ősszel azonban ráfúrtak a forrásra, anélkül, hogy valakit is megkérdeztek volna. Azóta érzik jobban a víz hiányát — magyarázza Hegedűs Sándor, aki dolgozott a saját földjén, a szövetkezetben, az erdészetben, a horkai papírgyárban, stb. A lánya Betlérben lakik és Pólóméban postafőnök. A fia Jolsván él, s a Magnezit üzemben dolgozik. A fia hazakészül, itt akar véglegesen letelepedni. Sajnos, a közlekedés Jolsvára nem jó. s ez megnehezíti a döntést. / Mondanám Hegedűs Sándornak, járjuk körbe a falut és a határt, keressük együtt a régi idők nyomát, a „Kopasz-ormot”, a vesztő- és akasztóhelyet azon a bizonyos mezsgyén, meg az aranybányát, s találjunk kölcsönösen elfogadható magyarázatot arra, hová tűnt el Pelsőcardóról a sok és bő forrásvíz, amely nagy szárazság idején a szomszédos Hosszúszót is ellátta, de ahogy Hegedűs Sándorra és a görbebotjára nézek, elmegy a kedvem a sétára invitálástól, egyedül indulok keresésére mindannak, ami volt, és már csak az emlékekben él... MÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl Sándor
