A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
•••Tóth András nem nézett utána. Annyira ismerte a járását, hogy szinte maga előtt látta, amint ringva eltávolodik tőle az asztalok között. Még így utólag sem tudná megmondani, hogy gyülölte-e akkor, vagy valami egészen mást érzett iránta. Rendelt még egy kávét és hozzá konyakot kísérőnek. A kávénak nem érezte az izét. s a konyak sem vidította fel. Nóra távozásával rettentő üresnek érezte maga körül a világot, pedig a vendégek egyre sokasodtak, egyre erősödött a zsongás is. Beszédfoszlányok jutottak el a füléig, de semmit sem értett meg belőlük. Talán nem is akarta. Magányosnak érezte magát, pedig nem egyszál magában állt a világban. Hozzá tartoztak a gyerekei, hozzá a város peremén élő nővére a férjével, és hozzá tartoztak a falun élő szülei is, az áldott emberpár, akiktől nagyon sok mindent kapott útravalóul. Sajnos nem tudott jól sáfárkodni a gazdag útravalóval, kátyúba jutott életének a szekere. Tíz év alatt ide, idáig jutottak? Csak ennyire futotta az erejükből meg az akaratukból? Pedig amikor hazafelé robogtak a Tátrából ifjú házasokként, azt hitték, hogy sokkal hosszabb útra viszi el őket a szerelmük. Mégsem bírták tovább. De miért nem bírták? Mi hiányzott belőlük, ami továbbra is öszszetartotta volna őket? Talán több megértésre, áldozatvállalásra, alkalmazkodó készségre. netán lemondásra lett volna szükségük? Nem. Egészen más forrásból buzgott fel valami, valami, ami széles folyammá duzzadt, olyan mérgezett vizű folyammá, amin lehetetlen volt olyan szépivü hidat verni, ami össze tudta volna kötni a két távoli partot. Tóth András jól emlékezett arra. mivel biztatta a sógora: „Nyugodtan vágj bele, András, te semmit sem veszíthetsz." Tévedett. Tíz kemény év kellett ahhoz, hogy újra megtalálja önmagát, s újra az lehet, aki volt. Többé nincs szüksége képmutatásra, önámitásra, mellébeszélésre, ilyen-olyan lemondásokra és arcpirító megaláztatásokra. Odahaza látható türelmetlenséggel várta a két gyereke. Kiváncsi érdeklődéssel kérdezgették : — Mi volt, hogy volt. veszekedtetek, kibékültetek, nem békültetek ki... elváltatok? Leültette a gyerekeket, ő maga is leült. — Szoktunk itthon veszekedni? — Nem. — No, látjátok. Éppen a bíróságon veszekedtünk volna? A gyerekek tétován néztek rá. — Ha nem haragudtatok egymásra, akkor miért váltatok el? Miért, apuka? András látta a tétova arckifejezésükön, hogy nem értik az összefüggéseket, de nem tudta pontosan megfogalmazni a válásuk okát úgy, hogy megértsék. A kislány nem volt annyira elkeseredett, mint az öccse. Talán a koránál fogva talán másért. Az apja mellé ült és hozzábújt. — Eddig se sokat törődött velünk ... Nekem nem fog hiányozni... — mondta felnőttes komolysággal. — Nem úgy van az, kislányom. Anyukátoknak nagy volt az elfoglaltsága. Nem azért nem foglalkozott veletek annyit, mint én, mert nem szeretett titeket ... Én tudom, hogy nagyon szeretett és szeret is titeket... A válást követően lassanként megszokottá váltak a megváltozott viszonyok. Nóra rendszeresen eljárt a gyerekekért hétvégeken, természetesen attól függően, mikor volt szabadnapos. Olyankor leült és kedélyesen elbeszélgetett Andrással, amig a gyerekek felkészültek. A nyári vakáció előtt kéréssel fordult Andráshoz : — Tíz napra szeretném elvinni a gyerekeket a Balatonhoz. Beleegyezel? — Természetesen. Az anyjuk vagy. — Köszönöm! A gyerekek nem nagyon lelkendeztek, különösen Petra nem. Szívesebben mentek volna nyaralni a vidéki nagyszülőkhöz. András azzal nyugtatta meg őket. hogy a vakáció két hónapig tart, s az a tiz nap nem a világ. Egykettőre elszalad. Így aztán megnyugodtak és készülődtek a balatoni kirándulásra. — Kár, hogy te nem jöhetsz velünk, apuka. — Nálam nélkül is jól fogjátok érezni magatokat, majd meglátjátok. Nagyon szép a Balaton környéke — nyugtatta meg őket András. Nóra sokkal többet törődött a gyerekeivel mostanában, mint akkor, amikor együtt éltek, fordult meg a gondolat többször is András fejében. Vajon mi lehet az oka, s főleg a célja? Netán lelkiismeret-furdalást érez a mulasztásáért, vagy valami egészen más motiválja az igyekezetét? Mindegy. Majd kiderül. Az indulás reggelén mind a két gyereknek eltörött a mécsese. Hosszan búcsúzkodtak az apjuktól, aki a szívükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak magukra. Meghatódottságában és elérzékenyülésében más útravalót nem tudott mondani. A tíz nap alatt gyakran elment Etelkáékhoz. Elbeszélgettek, horgásztak a sógorával, mégis túl hosszúnak tűnt a gyerekek távolléte. Nem találta a helyét. A gyerekek baj nélkül, szépen lebarnulva érkeztek haza a Balatontól. Csüngtek az apjukon, s össze-vissza csókolták. — Nagyon hiányoztál, apuka. Nóra öngyújtóval, egy karton cigarettával és jó minőségű, Ízléses pulóverrel ajándékozta meg Andrást, a gyerekek szintén többféle aprósággal kedveskedtek neki. Néhány napi pihenés után újra csomagoltak, autóbuszra ültek és hazautaztak András szüleihez, akik megörültek, s egyben meg is lepődtek: — Elromlott az autó? — kérdezték szinte egyszerre. — Nem, nem romlott el... — Hát akkor ...? — Elváltunk — jelentette ki András szárazon, s mindenről beszámolt a szüleinek, amit a válással kapcsolatban tudniuk kellett. A szülök jelentőségteljesen összenéztek. — Mi sejtettük, hogy nem lesz hosszú eletű a házasságtok — mondta Tóth Bálint. Sem meglepetés, sem rosszalló íz nem vegyült a hangjába. — Helyes, kedves teremtés volt, de nem közénk való — toldotta meg Tóthné. — A más fajtából valót nehezen érti meg a magunkfajtája — folytatta az apa bólogatva. Elgondolkozott. — Most aztán nincs autód, ugye? — Megleszünk autó nélkül, édesapám. — Ha valamit megszokik az ember, nehezen tud lemondani róla — hümmögte Tóth Bálint a bajsza alatt. Másnap ünneplőbe öltözve autóbuszra szállt és a városba utazott, hogy pénzt hozzon ki a takarékból: százhúszezret. Este a felét András markába olvasta le azzal, hogy utazzon haza, vegye meg az autót, aztán a hét végén hozza el Etelkáékat, mert az öszszeg másik felét nekik adja, hadd boldoguljanak. Hétvégén András meghozta Etelkáékat a hófehér Skodával. Volt nagy öröm a családban. Zsolti rögtön a kormánykerék mögé ült, s képzeletben hegyen-völgyön át száguldozott. — Látjátok, gyerekeim, nekem ez a látvány többet ér mindennél — mondta Tóth Bálint elégedetten, kissé talán el is érzékenyülve, pedig kemény ember volt. Elmúlt a nyár, az ősz, a tél is, tavaszodon. A gyerekek — kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve — szorgalmasan, jól tanultak. András szintén igyekezett. Rettentő nehéz volt, de nem adta fel, hiszen már csak kartávolságnyira állt a mérnöki diplomától. Nemsokára mégis az apja elé állhat, hogy kezet szorítson a mérnök fiával, gondolta András, s szinte látni vélte az elismerést és büszkeséget sugárzó tekintetét. Egyik este nagyon elkeseredve és felháborodva jöttek haza a gyerekek Angyalossyéktól. — Mi történt? — kérdezte András. — Zsolti csúnyát mondott az ópinak, mire az ómi azt mondta, hogy nem várhatnak mást egy olyan vásott kölyöktöl, aki parasztok között nevelkedik — hadarta Petra elgörbült szájjal. Elég nehezen sikerült megnyugtatni őket, Andrást viszont még sokáig nyugtalanította és el is keserítette Angyalossyék tapintatlansága és rosszmájúsága. Ami pedig alig három hét múlva történt, mindennek a betetőzése volt. Petra sírva jött haza Angyalossyéktól. András ölébe ült, átölelve vadul szorította a nyakát, mintha soha nem akarná elengedni, s a zokogástól el-elcsukló hangon megkérdezte: — Szeretsz engem, apukám? — Hogyne szeretnélek, kislányom. Hiszen tudod ?... De miért kérdezed ? — Az ómi azt mondta, hogy ne maradjak veled, hanem költözzem hozzájuk ... és azt is mondta, hogy enyém lesz a villájuk, meg minden, ami benne van, mert hogy nem te vagy az apám... — Keserves zokogása beléfojtotta a szót. Tóth András könnyű szédülést érzett: hát mégis bekövetkezett, amitől tartott? — Anyukád hallotta, amikor ezt mondta az ómi? — Hallotta ... mellettem ült a pamlagon . — És ő mit mondott ? — Semmit, csak ült és hallgatott ... — Kétségbeesés ült a szemében, amint felnézett Andrásra. — Igaz, hogy nem te vagy az apám? A kérdés elöl nem lehetett kitérni. Verejtékgyöngyök lepték el András homlokát. A valóságot kell kimondania: — Igaz, kislányom, de ha elfogadsz apukádnak, továbbra is az leszek neked, mint ahogy eddig is az voltam, ha nem is a vér szerinti... Történjen bármi, én szeretni foglak és a lányomnak tartalak az életem végéig ... — Nagyon szeretlek, apukám ... — Gyermeki szeretettel és ragaszkodással csókolgatta Andrást. Könnyes arcával összemaszatolta az övét, ami megerősítette Andrást abban a hitében, hogy Petra lánya soha nem távolodik el tőle. Közben Zsolti megszeppenve nézte őket, majd közéjük furakodott. Sírtak mind a hárman. Érdekes módon, akkor András férfiember létére nem szégyellte a könnyeit, s többé nem féltette már a jövőjüket. Tóth András végre kezébe vehette a mérnöki diplomáját. Téved, ha valaki azt hiszi, hogy az egekig ugrált örömében. Nem érezte magát se többnek, se kevesebbnek, mint azelőtt. Viszont olyan régen hordott tehertől szabadult meg, amiért érdemes volt — szinte emberfeletti erőt és akaratot kifejtve — gürcölni. Nem máshoz, hanem önmagához nőtt fel most már véglegesen. Közelgett a nyári vakáció. Lázasan készülődtek a gondtalan szabadságra. Tervezgetésekkel teltek el az estéik. Egyik szombaton délelőtt András főzött, a gyerekek meg takarítottak: porszívóztak, port törölgettek, megöntözték a virágokat, levitték a szemetet a kukába. Tizenegy óra tájban táviratot hozott a postás. Ez állt a táviratban: .Apátok meghalt, azonnal gyertek haza .. Tóth Andrást rettenetesen megrendítette a lesújtó, szomorú hir. Talán még soha életében nem érzett akkora fájdalmat, mint akkor. Végtelenül tisztelte és szerette az apját, egyelőre lehetetlen volt megbékélni azzal a gondolattal, hogy nincs többé. — Nincs ... nincs többé, papa ... — motyogta maga elé megsemmisülve, mire a gyerekek keserves sírásba kezdtek. Nóra éppen akkor érkezett meg, hogy magával vigye Petráékat. — Mi történt? — kérdezte döbbenten. — Meghalt a papa ... — Fogadd őszinte részvétemet! — mondta Nóra, és szemét döntötték a könnyek. Andrásnak jól esett részvétének a kinyilvánítása. — Elmehetek a temetésre? — A temetésekre mindenki elmehet, aki szükségét érzi annak, hogy ott legyen ... Tóth Bálintné se élő, se holt. Csak ült magába roskadva, maga elé révülő szemmel, összekulcsolt kézzel. — Miért hagytál itt, Bálint, miért, miért hagytál itt? — kérdezgette száraz, égő szemmel. Már minden könnyét elsirta. — Mégis mi történt apával, édesanya ? — kérdezgette Etelka szinte kibírhatatlan fájdalommal a hangjában. — A nyúlketrecek felé ment... éppen utána néztem... egyszer csak megállt, megtántorodott, aztán lassan eldőlt... fel sem kelt többé ... — sorolta Tóthné monoton hangon, mintha egy láthatatlan könyvből olvasná a megrendítő történetet. Az egész falu lakossága részt vett a temetésen. Nóra is megérkezett egy hatalmas koszorúval. A temetési szertartás után kezet fogott Tóthnéval, Etelkával meg Varga Pállal, s mélységes részvétét fejezte ki. Senki sem haragudott rá, még Tóth Bálintné sem. A szertartás után Varga Pálék elvezették özvegy Tóthnét, András utánuk küldte Petráékat is. Egyedül akart maradni az apja sírjával. Még mindig maga előtt .látta, amint feküdt a koporsóban hatalmasan, megnyugodva, kisimult arccal, megfiatalodva. Olyannak látta őt utoljára, mint valamikor gyerekkorában: délcegnek, fiatalnak, csak a szépszavú szája zárult le örökre. Vagy mégsem? Az intelmei, az okos tanácsai örökké benne fognak élni? Minden bizonnyal. Már senki sem volt a temetőkertben, csak Tóth András meg Nóra, aki mellé állt. Hosszú hallgatás után szólalt meg fátyolos hangon: — Együtt érzek veled, András ... — Köszönöm! — Talán illetlenség ezekben a percekben szóba hozni, mégis kimondom, amit érzek: szeretlek, András ... Nem próbáljuk meg még egyszer újra kezdeni ? — A mi útjaink örökre kettéváltak, Nóra ... — Szóval... soha többé nem tárul ki felettünk az égre nyiló ablak? — Nem, soha többé ... Valahol a lombok között vadgalamb szólalt meg búgó hangján. Mintha a frissen hantolt sir lakóját búcsúztatta volna siratva, vagy tán azokat is egymástól, akik a sír felett álltak őszinte megrendüléssel és szomorúsággal a szívükben. Ki tudja ? A nap leáldozóban volt. Vörös korongja éppen alábukott a nyugati égbolton, az élet azonban ment tovább ... VÉGE 23
