A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 4. szám

apadhatatlannak tűnik, energiája töretlen, s látszólag tudomást sem vesz arról, hogy január 20-án immár hetvenedik születésnapján köszönti a világ. Az idő múlása alighanem öt is nyugtalanítja, de a múlandósággal vívott harcának végső eredménye nem lehet kétséges — egy életmű a győzelem zálooa.

G. KOVÁCS LÁSZLÓ

ivlit láthatnak Fellini vonatának utasai? Sivár országutat, ahol Gelsomina kíséri szomorú útján Zampanót, hogy észrevétlen életével és jeltelen halálával megválthassa a lánctépő erőművészt (ORSZÁGÚTON); kietlen külvárost, ahol egy tiszta lelkű prostituált küszködik a megálmodott boldog életre várva (CABIRIA ÉJSZAKÁI); a felső tízezer Rómájának talmi pompáját, mely végtelen belső űrt takar s nem feledtetheti a felszínes, hazug lét nyomasztó céltalanságát (ÉDES ÉLET); láthatják századunk Bábel-tornyát, mely alatt a filmrendező vezényszavára — „Fogjátok meg egymás kezét!" — boldog körtáncot lejtenek mindazok, akik addig csak statisztáltak az életben (NYOLC ÉS FÉL); bejárhatják a SATYRICON megnevezhetetlen építményeit, bizarr termeit .és félelmetes labirintusát, mely helyszíneken Encolpiusnak újra és újra szembesülnie kell egy ideáljait vesztett, széthulló világ ezernyi torz arcával, s belopakodhatnak az elhagyott cirkuszi sátorba, hogy Fellinivel együtt ünnepelhessék, kacaghassák és sirathassák a porond hajdani művészeit (BOHÓCOK), a következő pillanatban pedig már Róma utcáin száguldhatnak ismeretlen motorosok nyomában, miközben az éjszakában elsuhannak mellettük az Örök Város képeslap-motívummá degradált, ám most különös fényben felragyogó műemlékei (FELLINI RÓMÁJA). S az utazásnak nincs vége, hiszen, íme, a gyerekkor kisvárosa következik, ahol különös szerelmi légyottok zajlanak az előkelő és titokzatos szállodában, s reménytelen vágyakozók sóvár tekintete tapad az éjszakából előbukkanó tündöklő álomhajóra (AMARCORD). majd a CASANOVA fantasztikus, szürrealista és barokk stílusban berendezett enteriőrjei következnek s a velencei karnevál gyertyafényes, álarcos forgataga, sosem volt paloták valószínűtlenül dús lakomái és elképesztő orgiái, melyeken lehull a tragikomikus „hóditó" és „életművész" maszkja. Egy szeszélyes kanyar után a ZENEKARI PRÓBA kriptára emlékeztető, hátborzongató hangversenytermében találjuk magunkat, ahol a fellázadt zenekar vívja groteszk és abszurd harcát a zsarnoki karmester ellen, míg be nem következik a falat áttörő félelmetes acélgömb jelképezte

katasztrófa, s ugyancsak katasztrófa!?) fenyeget az új helyszínen, a NŐK VÁROSÁBAN: harcias amazonok készülnek a férfiak kiseprűzésére, s az esendő és gyámoltalan professzornak egy hatalmas ringben kellene megküzdenie a Szupernövel, aki — szerencsére — nem is létezik. De feledhetjük-e a meghökkentő nylon-tengert és a makett-hajót, ahol s amelyen — 1914 júliusában! — egy levitézlett uralkodó osztály a tegnapi dicsőségről s a hajdani pompázatos szertartásokról ábrándozik. (ÉS MEGY A HAJÓ)? Feledhetjük-e a GINGER ÉS FRED forgószinpadát a bizarr külsejű revüsztárokkal és a törpék tánckarával, ahol a két címszereplő kísérletet tesz az egykori fényes sikerek megismétlésére?

A „mágikus, misztikus utazás" ez ideig utolsó állomása maga az álomgyár, a Cinecittá: az INTERJÚ nézője részese lehet a varázslat születésének, Fellini pedig máris új meglepetést készít elő: rejtelmes című filmjén, a HOLD HANGJAIN dolgozik.

Peregnek a képek, különös teremtmények tűnnek fel a vásznon, meghökkentő maszkok, torz arcok villannak elénk, gnómok és törpék, óriásnők és homoszexuálisok, arisztokraták, utcalányok, apácák, bohócok, nagyképű entellektüelek, félreismert művészek, megnevezhetetlen különcök és szeretetre méltó bolondok nyüzsögnek a Mester képzeletében megszületett, furcsábbnál furcsább színhelyeken. Ne feledjük azonban, hogy Fellini legszertelenebb látomásai, legbonyolultabb szimbólumai és legtitokzatosabb álomképei is a lélek mélyrétegeinek feltárását, a belső történések kifejezését szolgálják. Víziói korunk valóságában gyökereznek; századunkról, rólunk, nem utolsósorban pedig önmagáról szól akkor is, amikor az ókori Rómát, a XVIII. századot vagy a „boldog békeidők" végnapjait idézi fel. Csodálatos gazdagságú képköltészete út önmagunk s a világ jobb megismeréséhez.

írásunk elején az örök fényt emlegettük, korántsem a „lírai" hangütés, az illendő (?) poétikus túlzások kedvéért. Ez a fény látható a rendező valamennyi filmjében, a remekművekben s a felemásra sikerűitekben egyaránt: az emberség, a szeretet, a jóság fénye, mely — a felhőkön pillanatra áttörő napsugárként — a legkomorabb mondanivalójú művekben is felcsillan. E kételkedő, oly sokszor borúlátó, könyörtelenül ironizáló művész alkotásait a megértés szándéka, a megbocsátás szelleme hatja át. A „Fellini-film" — mely már rég fogalommá lett — ajándék a mozi híveinek, akik — megbocsátható önzéssel — azt remélik, hogy a Maestro még jónéhány izgalmas meglepetést tartogat tarsolyában, hiszen fantáziája ki-