A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
Magyar égtájak GYURCSÓ ISTVÁN Mennyi lehetőség sírra, halálra és mégis élünk: mennyi alkalom, hogy szót értsünk végre, és nem beszélünk. Apánk és anyánk szívében élünk csak, de nyelvünk béna: töredéksorsunk micsoda rendszernek torz maradéka ? Képzelet bomlik: kristálypillanatok, gondmolekulák; egy perc összerakná késszé, egésszé a szó oszlopát, s csapong, viv, küzd a gondolat, elmerül, hogy fuldokolva, mint a gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül, sírjon bomo/va, Nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt, csikorog szavunk, virágos kertünkben farkasok járnak, s nincs puskánk, botunk. Kiáltásunk riadt bégetés csupán, nem védnek kosok: őrizz hát Te, védj meg, Szép Tiszta Törvény. fogalmazz jogot! Ki védne más, ha a teljes emberség nem szól, nincs szava, ki más, a nevedben morgók ostoba, süket tábora ? Nem kérjük nem véd sem isten, sem király; de nem óv senki, ha kutya csahol ránk, nem áll elő az, aki leinti; ... Hazám az a föld, bizony csak az a föld, ahol nyelvem ép, nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó ötödik kerék. — Egy nemzet él itt! — mondják! Mit mondjak én ? — Még mi is élünk! — Hová tartozunk, kinek a gondja most nemzeti létünk ? Miénk a sarló, a kalapács nyele, e korszak hevít, s ha törvény a halál, az életre most még mi lelkesít ? Az élet maga, maga az élet az, ami jogra int ? És a jövő az, talán a jövendő, aki ránk tekint? Kevés vigasz, én ma élek, s már jól tudom, alku nem lehet: minden nemzedék önmagáért felel, ha mozdult, ha tett! S ki csak homokban babrál s szórja másra a port, mely vakít, annak nem fontos, hogy a múlt és jelen, kit, hogy alakít: én halálig kérdezem kíváncsian, menyit érek én, hogy itt születtem s élek Európa kellős közepén ? I. Arról, hogy Gyurcsó létezik és verseket ír, én már 1933-ban tudtam. A szülőfalujában: Garamkövesden igen kedves rokonaim voltak, Melajék, s az ö egyetlen gyermekük, a nálam közel húsz évvel idősebb Bálint irodalmi és világnézeti szempontból nagy hatást gyakorolt rám. Ö említette előttem először Gyurcsó nevét. Iskoláskorom kezdetén, 1923-ban Bálint bácsi már katonaviselt parasztlegény volt, de a legénytársaitól igencsak elütött. Újságot járatott, könyvei voltak és a versírással is próbálkozott. 1925-ben, amikor már lelkes olvasó emberke voltam és néhány verset könyv nélkül tudtam, megmutatta nekem azt a füzetét, mely saját verseit tartalGyurcsóval pedig másfél évtizeddel később, 1954-ben. Rendkívül érdekes, hogy közben falusi norma szerint duplán is komoly rokonok lettünk: két testvérem az ő egycsaládbéli unokatestvéreivel házasodott össze, de az akkori zavaros-zűrös viszonyok között mi ketten valahogy mégsem futottunk össze. Mikor aztán 1954-ben Pozsonyba kerültem, nagyon természetesnek vettem, hogy az akkor már két-három éve pozsonyi honos Gyurcsó nemcsak barátként és irótársként, hanem rokonként is fogadott engem. Gyorsan összemelegedtünk és jóbarátságunkat a rokoni viszony érdekesen színezte, erősítette. Találkozásainkkor az első szava, mondata mindig ez volt: hogy vannak az Húsok és családjaik? Az egyik llus a leánytestvérem volt, a másik pedig Jani bátyám felesége. A Emlékezés a barát és„rokon Gyurcsó Istvánra mazta. Szociális tudatomat ezek a valószínűleg nagyon kezdetleges, de erősen lázadó hangú versek — mint a „szerző" a kövesdi tájszólás szerint mondta és irta: dálok — alapozták meg. A felerősítő hatást aztán azok a Munkás és paraszt naptárak gyakorolták, amelyeket 1926—27-ben néhány napos kövesdi tartózkodásom idején olvasgattam. Gyurcsóról Bálint bácsi 1933 nyarán beszélt nekem, amikor már fel voltam véve az érsekújvári reálgimnázium 4. osztályába. Megtudtam, hogy két évvel idősebb nálam, napszámos családból származik, ö is napszámba jár, nagy kedve van a vándorláshoz, világlátáshoz, és a versírásra a falusi szegénység sorsa készteti őt. Szóba jött egy másik kövesdi Írogató fiatal is, Hubik István, aki a komáromi gimnáziumban tanul, ö is ősszel lesz negyedikes, és a vakációk alatt kaszálva-kapálva együtt dolgozik kisparaszti családjával. Hogy a két kövesdi irogatót és a szalkaikiskeszí írogató akkoriban közvetlenül nem ismertem meg, annak oka az volt. hogy a gimnáziumi éveim alatt a tartósabb, szorosabb kövesdi kapcsolataim megszakadtak, főleg azért, mert közben Bálint bácsi hosszú legényélet után megnősült, családfenntartó lett és az irodalmi terveivel, vágyaival felhagyott. Hubikkal csak 1939-ben első éves pesti egyetemistaként ismerkedtem össze. későbbi években gyakran emlegette unokahúgomat, Kuharik Margitot, akivel egy marcellházi rokonlagziban hatalmasat táncolt. A halála előtti években erősen szorgalmazta, hogy a szülőfalumban. Szálkán közös Író— olvasó találkozón vegyünk részt, de ez a terve az én hirtelen megbetegedésem következtében csak egyéni találkozó lett. Nem sokkal ezután aztán ő betegedett meg végzetesen. II. Gyurcsó költészetéről először 1956-ban Írtam a Kritikai utóhang az elmúlt év irodalmi terméséről című terjedelmes írásomban. Néhány kiemelt költeményt elemezve fejtegettem lírája sajátosságait, és összegzésként azt állapítottam meg, amit ma is egyik alapvető értékének tartok: „A 45—47-es évek tépettségét, gyökérvesztett magyar életét költőink közül senki sem tudta olyan megrázóan és bátran bemutatni, mint Gyurcsó (Megy a vonat, Köbölkútról jöttek stb.) A Fábry által szorgalmazott nagy erkölcsi feladat: „elemészteni magunkban a sovinizmus gátló zavarait", szintén neki sikerült a legjobban. Ez a Csehországba deportált, rabszolgaként odadobott volt munkás a szlovákiai magyarság vox humana-jából is jelesen vizsgázott. A magyarellenes intézkedésekkel kiváltott nemzeti érzékenységet, sértödöttsé-GYURCSÓ ISTVÁN A költő kérdez \ . (író—olvasó találkozón valahol Kukkóniában) A vers kelt-e visszhangot e tájban ? Talál fülekre a kiáltott szó? Vagy csak tovaszáll e sík határban mint olyan, mi csak pusztába való ? Ha visszhangra talál, adja tovább a szív a szót: az anyanyelv fáján ne legyünk megült sas, ki ostobább, mintsem repülne hírrel a szárnyán! Itt élünk az Aranykert közepén, hol szeles a táj; nagy a léghuzat. Vannak itt még, kik szívük közegén átlényegítnek igét: szavakat? Az unokák! S az ő unokáik... Rejtett ügetek gyöngyvirágai. Csírázó magok, s ha tavaszodik, ők az anyanyelv zöld kalászai. A nagyszülőktől hallgatnak mesét — Erős Jánost és Tündér Honát ? Vagy kik forgattak kardot, kelevézt: róluk mit tudnak majd az unokák ? Hogy mi végre vagyunk e földön itt ? Nem csupáncsak, hogy kenyérrel éljünk, Kelták, avarok, hunok fészkeit rakjuk tovább, ahogy körülnézünk. Továbbadják a szót — ha még értik —, hogy más is értse ? — Fiák, unokák! Bennük élünk, ha ők óvják, féltik összedő/éstől nyelvünk templomát. S hogy génjeinkben kiket hordozunk ? — A „kukkók" félelmét?, akaratát? Unokáinknak fészket ott rakunk, hol ősünk; teremtve otthont hazát. A O
