A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
PROLÓGUS: Az elmúlt karácsony napjai világszerte a Románia népeivel való szolidaritás jegyében teltek el. A tragikus és hősies eseményekről mindenfelé első helyen számoltak be a tömegtájékoztatási eszközök. Ezúttal még a szenteste is úgy telt el, hogy az ember fél szemmel, fél füllel a televízió és a rádió híradása it figyelte. Most, az időközben tovaröppent hetek távlatából is úgy tűnik, hogy ami Romániában bekövetkezett, az talán egyedül az állambiztonság különleges alakulatainak nem volt meglepetés. A legjobban ők voltak felkészülve rá; a legkevésbé pedig a győztesek. Érthetően. A lakosság igazi hangulatáról, lelkiállapotáról, nyomoráról csakis az államvédelem legbelső és legbizalmasabb köreinek lehetett pontos képe. És a zsarnoksággyűlöletről is, amely egy adott pillanatban elegendő lehet egy felkelés, egy forradalom győzelméhez — mégha iszonyú véráldozatok árán is! Ekkor, nemzetközi összefogással, segélydiplomáciára van szükség! I. Közvetlenül karácsony után, egy ködös, kellemetlen hajnalon vágtunk neki az útnak Románia felé. Személyautónk hátsó ülésén és a kocsi csomagterében — a Csemadok pozsonyóvárosi alapszervezetének jóvoltából szerényebb segélyszállítmány: gyógyászati eszközök, sebkötözö anyagok, ruhanemű és élelmiszer. Pár órával később már Szegeden, a Magyar Televízió körzeti stúdiójában berendezett nemzetközi sajtóközpontban vagyunk, ahol kitűnő kávét kortyolva garmadával kapjuk a kollégák útbaigazító tanácsait. A lényeg : lehetőleg ne éjszakázzunk Romániában, vállaljuk inkább az ingázást. És közlekedjünk konvojban, mert a magányos járműveket orvlövészekként veszik célba a mindenre elszánt, csupán a bosszúállásra vágyó Securítate-egységek felmorzsolódott, ám Így is fanatikus tagjai. Kora délután van, néhány perccel múlt fél kettő, amikor a nagylaki határátkelőhelyen a mi autónk is beáll a Romániába igyekvő kocsisor végére. Nagylak „túloldali" része egy kőhajításnyira van innen, a legközelebbi falu: Pécska jó húsz kilométernyire, onnan pedig már „csak" huszonöt kilométerre van Arad! Araszolgatunk előre a határsorompók felé, s fotós kollégámmal közben azon tűnődünk: e három helység közül vajon melyikben fogjuk átadni a Pozsonyból hozott segélyszállítmányt, ki lesz az első beszélgetőpartnerünk, milyenek lesznek az első benyomásaink?... Mélázgatásainkat, kezében pecséttel, az útlevélkezelő katona szakítja félbe: — Tudják, hogy Arad és Temesvár környéke továbbra is Románia egyik legfélelmetesebb vidéke?! Jócskán fel-felbukkannak még a Securitate szétszórt egységei, és jobbára az alkonyati szürkületben, meg éjszaka kezdenek véres lövöldözésbe. Aradon például mára virradólag megostromolták a főpostát, tönkretették a telefonközpontot, lőtték a nyomdát, felrobbantották a kenyérgyárat. Közben fölemelkedik a sorompó, indulhatunk. Nagylak, a nevéhez illően, valóban nagyközség. A falu romániai területén is hosszú percekig autózunk, amíg a település végét jelző táblához érünk. Közben sorra jönnek felénk a helybéli lakosok. Integetnek, két ujjúkkal a győzelem jelét: a V-t mutatják. Mielőtt kiérnénk a faluból, még megállunk fotózni egy pillanatra. Egy idősebb, barnakabátos asszony kopogtat kocsink ablakán, aki a „CS" láttán szólít meg bennünket. Egy pillanatig sem lepődik meg, hogy Pozsonyból érkezett magyarok vagyunk, majd hozzáfűzi: Nagylakon sem csak magyarok és románok, hanem szlovákok is élnek. — Köszönjük, hogy Szlovákiából is eljöttek. Maguk is, mások is, valóban sokan. Nem érdekel, mit hoztak, biztosan tudják, mire van itt szükség. Az a lényeg, hogy itt vannak Önök is, de Európa más tájairól is: így mindenki láthatja, mit jelent számunkra a forradalom győzelme! És vigyázzanak magukra, mert tegnap épp itt, a határ környékén bukkantak rá három nyugatnémet újságíró holttestére. Csak azt ajánlhatom, h'ogy sötétben ne közlekedjenek! Kiérve a faluból katonai ellenőrzési ponthoz érünk. Miközben az útleveleinkben lapozgatnak, afelől érdeklődöm az ómódi puskákkal felszerelt nemzetőröktől: vajon itt a szabad ég alatt nem félnek-e az orvlövészektől? — Nézze — feleli egyikük magyarul —, százával jönnek errefelé az autók, és nekem bizony nemegyszer eszembe jut, hogy nem civil szekus közelit-e felém, aki lelő. Dehát aki vállalja ezt a szolgálatot, annak nem szabad különbséget tennie élet és halál között. Új Romániát akarunk, bármi áron! Kamionok, teherautók közé ékelődve huszonöt percig tart az út Pécskáig. Újra megállunk, Prikler Laci kiszáll fényképezni. Pillanatok alatt egyre növekvő embergyürű vesz körül bennünket. A kíváncsiskodók közül itt egy férfi szólít meg bennünket : — Higgyék el, ebben az országban jól megfér egymással a magyar, a román, a szász, ha hagyják — állítja mankójára támaszkodva. — Aki gyűlöletet szított, mára halott. Igaz, fanatikus szekusok még ezen a tájon is bújkálnak, de a jövő mindenképpen a nép kezében van. Emberünk még mondana valamit, de Dr. Veretzky János köpenyes úr tart felénk: dr. Veretzky János, a kórházi laboratórium vezetője, aki mostanában az ide érkező segélyszállítmányok átvételét is irányítja. Mi is neki adjuk át csomagjainkat. A doktor arca nyugodt; a tekintetében, a hangjában azonban izgalom érződik: — A dologban az a legborzalmasabb, hogy sosem lehet tudni, mikor és hol kezdenek ropogni a fegyverek. A Secu maga a halál. Alig másfél órája például a strandon és az aradi várban volt tűzharc. Itt a kórházban is előfordul lövöldözés. Olyanok ezek a szekusok, akár a patkányok: a legkisebb lyukból is előbújnak, hogy pánikot keltsenek és bosszút álljanak a diktátor bukásáért. Életem legnehezebb karácsonya volt az idei. Nem az ünnep volt a fontos, hanem a segítség. Pontosabban: csak a segítség. D. Veretzky János is azt tanácsolja : induljunk vissza mielőbb, mert aznap éjjel még itt a kórházban sem tudná szavatolni a biztonságunkat. mintha a főidből nőttek volna ki, két rohamsisakos, fegyveres katona jelenik meg a kocsink mellett. Barátságosan intenek: induljunk tovább, ne keltsünk feltűnést ... A jobb kezük V-t mutatva röppen fejmagasságba. Aradra délután háromkor érkezünk. Román idő szerint egy órával többet mutat az óra. A belváros felé vezető utakon katonák posztóinak, és egyre sűrűbben látni páncélozott járműveket is. Ellenőrzés először, másodszor; azután egy újabb, minden eddiginél szigorúbb vizsgálódás a kórház kertjének kapujában. A népörség egyik tagja magyar, lényegében ez gyorsítja meg a bejutásunkat. A portáról valaki a kórház ügyeleti szobájába telefonál. Pillanatokkal később egy kék Piros-sárga-kék karszalagot kapunk tőle, és egy Ígéretet: másnap olyasvalakinek fog bemutatni bennünket, aki szemtanúja volt a legvéresebb aradi lövöldözésnek. Szürkületben indulunk vissza Nagylak irányába. A határátkelőhelyig tíznél is több ellenőrzési ponton haladtunk át. Röpke néhány óra alatt engem is hatalmába kerít a forradalom hangulata: a visszaúton, furcsa módon, már nem félek. Az motoszkál bennem, hogy aminek történnie kell, hadd történjen. II. Másnap Jámbor Gyulának, a Jelen című 4 /
