A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 4. szám

A

A szegények temetőjének ravatalozója ►

aradi napilap munkatársának lakásán idézgetjük a forradalom itt lezajlott legforróbb pillanatait. Marika, a felesége is itt van, aki percekkel ezelőtt érkezett haza az iskolából, ahol a tantestület megválasztotta az új igazgatót. Elindítom a magnetofont, mert úgy érzem: mindent rögzítenem kell.

— Csütörtökön, december 21-én hajnalban tudtuk meg, hogy a főtéren tüntetnek, a katonák pedig figyelmeztető lövéseket adtak le. Bérházunk ablakai alatt kilyukasztott zászlókkal embersereg vonult el, és a tömeg a helyi néptanács előtt gyülekezett. Az élelmiszerüzletek előtt hosszú sorok, káosz. Tüntetésekkel, jelszavak skandálásával telik el a nap, mindenütt a diktátor lemondását sürgető feliratokat lehet olvasni. Pénteken délelőtt újabb tömeggyűlésektöl hangos a főtér, amikor délben érkezik a hír Ceausescu szökéséről! Eufórikus hangulatban úszik a város, a Vörös Lobogó szerkesztősége úgy határoz, hogy egy teljesen új lapot kell kiadni. Az autók égő lámpákkal, kürtőivé rohannak, aki az utcán van, az integet; aki a lakásában tartózkodik, az a tévét nézi. Bukarestből drámai képek, lövések hangja érkezik. Péntekről szombatra heves lövöldözés színhelye az aradi városháza környéke. December 23-án délelőtt viszonylagos nyugalom van, de délután kettőtől elszabadul a pokol. A lövöldözés a Maros partján kezdődik, a nyomda környékén folytatódik, és egész éjszaka folytatódik. Karácsony este, röviddel gyertyagyújtás után, közvetlenül a mi ablakaink alatt szabadul el újra a pokol. Hallani, ahogy a szobafalon pattognak a golyók, mi pedig hason kúszva igyekszünk a fürdőszobába jutni. Egész éjjel ott vannak a katonák a lépcsőházunkban, tőlük tudjuk meg, hogy a tűzharcban összelőtték a szemközti toronyházakat, a közvetlen szomszédunkban álló Brassai-villát, egy szekusfönök házát pedig teljesen ripityára lőtték.

Csend ereszkedik közénk, megállítom a szalagot. Jámbor Gyula és felesége meleg levest, kenyeret tesz az asztalra, és pálinkásüveget bont. Mint elárulja: ezt a szilvóriumot esztendők óta arra az ünnepre tartogatta, amikor megbukik a gyűlölt diktátor.

Erre koccintunk.

Meg arra, hogy sajtószabadság van, s megjelenhet a Jelen című új napilap. És arra is, hogy vége az egypártrendszernek, igy szabad választások lesznek. És arra, hogy az ország neve „csak" Románia. És arra, hogy Romániában is biztosítják a nemzetiségek jogait.

Oldott hangulatban telik az idő. Odakünn egyszerre öreg este van.

Megkockáztatjuk az ittmaradást. Aznap egy megbízható és valóban kitűnő házigazda : Árva Vilmos városszéli házában hajtjuk

álomra a fejünket. Autónk a szemközti udvarban van teljes biztonságban.

III.

Biztatóan kezdődik a kővetkező napunk is. Reggel a postáról, napok óta először, sikerül telefonon kapcsolatot teremtenünk Pozsonnyal.

Onnan, a postaépület elől indulunk tovább Temesvárra.

IV.

Többszöri igazoltatás után jutunk be a belvárosba, ahol a városházán egy fáradt tekintetű

fiatalember: Burlacu Tudorin fogad, akit békésebb időkben polgármesterhelyettesnek szólíthatnék. A forradalmi időkben azonban nincs idő az udvariaskodásra, hiszen ő is egy fontos tanácskozás szünetében szakít számunkra időt.

— Temesvár a romániai forradalom szülőhelye — mondja ez a harmincéves fiatalember tört magyarsággal, majd hozzáfűzi: — Menjenek, nézzenek szét! Temesvár az idegenek előtt sem akarja elrejteni azt az arcát, amely még az ostromlott állapotra utal. Ne ijedjenek meg attól, hogy számos ponton találkozni még katonákkal, sok helyütt pedig üvegcserepeken és egyéb törmelékeken kell áthágni. Ez még amolyan szükségállapot, hiszen egyelőre van olyan nap, hogy tíz-tizenkét szekust tartóztatunk le huszonnégy óra alatt. A katonáknak adjuk át őket, nehogy az elkeseredett tömeg elégtételt vegyen rajtuk.

Gondolom, ha ideje engedné, akkor Burlacu Tudorin is órák hosszat tudna beszélni a riporternek a Securitate üzelmeiről és praktikáiról. Jelenleg csupán annyira futja az időnkből, hogy a lényeget említve elmondja: a Securitate szervezete rendkívül bonyolult /ormában épült fel, amelynek kitűnően mozgósítható sejtrendszere volt. A diktátor védelmét és a besúgást egyaránt ők látták el. Ennek fejében minden jóban részük volt. Magas fizetést kaptak, jó lakást, oda mentek, ahová akartak, váltogatni tudták gépkocsijuk rendszámát. A lakótelepeken különleges kiépítésű lakásokat tartottak fenn; de élelemmel, fegyverekkel, igazolványokkal, iratokkal és hasonlókkal felszerelt búvóhelyeik is voltak. Egyes épületeket föld alatti folyosórendszerrel kötöttek egybe, s ezeket rabokkal építtették, akiket a munkák befejeztével kivégeztek. Hírek vannak arról is, hogy az ilyen titkos építkezések mérnökeit is „semlegesítették".

Természetesen, Temesvárod is ...

V.

Temesvár nemcsak a forradalom korát éli, hanem gyászol is. Annál inkább, mert a mai napig sincsenek még pontos adatok a december 1 5-e óta tartó vérengzés áldozatairól.

Ezt már Szabó Mónika közli velünk, aki a forradalmi bizottság irodájának jóvoltából kísérőnkké szegődik Dózsa György és Tőkés László városában.

— Hol vannak a halottak? — kérdezem a kerek arcú, csinos fiatalasszonytól.

— Nem tudom, ez rejtély. Amit a családok bejelentései alapján viszont tudni lehet, hogy a harcok közben 4 326-an haltak meg, a sebesültek száma pedig másfélezer.

Szabó Mónika először a református parókiához, Tőkés László lakásához vezet bennünket.

A lelkész nincs otthon, ám a házát most is a hívők sokasága őrzi. Egymás szavába vágva ecsetelik a december derekán történteket :

— December 17-én vagy kétszázan verődtünk össze a parókia környékén. Tőkés Lászlót éltettük, és azt kiabáltuk: Szabadságot, demokráciát! Megjelentek a helikopterek, de lövöldözésre akkor még nem gondolt senki... — Aztán átvonultunk az opera előtti térre, és követeltük, engedjék szabadon az előző két nap alatt letartóztatott társainkat... — Onnan a pártbizottság épülete elé akartunk menni, de a katonaság az utunkat állta. Ránk törtek a tankok, eltapos-5