A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA 1-haza mény állítódik: „Minket mindig letöröltek a föld színéről/ hogy újra kezdődjék a népvándorlás/ s a kényszerű hit egy kegyesebb jövőben". 1987-ben jelent meg ötödik kötete, a Felelet a kérdezőnek. E könyvben a föllelt szerelem kínálkozik Ariadné fonalául, hogy kijusson a labirintusból. Keserűség és szomorúság ellenpontozza ezt, s szívesen kapaszkodna Istenbe, de hite éppúgy ambivalens, mint hajdan Adyé volt. De kétségbeesett, gyönyörűen fölszálló fohász is föllelhető egyik-másik versében, a megalázott ember így szisszen föl: „Ne mérj rám több csapást Uram/ Látod mily elszántan pusztítom magam". A kötetben fölhorgadó kérdésekre a címadó versben adja meg a választ. Valahogyan úgy, mint Vörösmarty nagy gondolati verseiben. A kétségbeesés szakadékénak szélén a mégis-reményt hangoztatva: „Hívatlan vendége vagyok/ e kilencvenháromezer/ négyzetkilométernyi/ utakkal útvesztőkkel/ - s előítéletekkel szabdalt térnek/ Amerre járok/ mosollyal-álcázott gyanakvás fogad// kétségbeesni nincs okom/ hiszen Krisztust is/ az ilyen fogadtatás/ késztette csodatevésre". Válogatott verseinek könyvében minden a helyére kerül. Kimaradnak az egymáshoz nem illő darabok, ezzel helyreállítva az időt. Visszaállítva a közéletinek nevezett líra rangját, bizonyítva, hogy magyar költő mindenben illetékes! Az meg már rajtunk, olvasókon is múlik, hogy átmentve eredendő hitét a „vendégoldalról" végre hazaérjen. Oda, ahol többé már nem tehető föl a kérdés: „Melyik oldalon állsz?" BÖRÖNDI LAJOS A barbárság kora Nekem a szép is gyanús mert itt minden mást mutat lényegénél Az én időm ? Az én világom ? Barbárok közt barbár lesz az ember vagy kilép a pangó Semmibe A dolgozó Sátánt szolgálom ki nem ígér üdvöt föltámadást de amíg élet táplál titkok fanyar gyümölcseivel Régi dal: a tudás nem boldogít nem vigasz hogy a szeretet sem A Históriát mindez nem érdekli Az Ő elve: a Katasztrófa Csak ebből ért a halandó s a voltak fölé féltében épít újabb civilizációt BALÁZS F. ATTILA ÉJSZAKA Jó vastagon beburkolózva a sötétségbe. Mint lefojtott tűz ég a testem. Árulkodó jelként a vért felküldi az arcomba. Milyen jó, hogy nem láthatja senki. Ha most rám gyújtanák a villanyt, nagyon elszégyellném magam. Kiszáradt torkomat gyakori nyelésekkel nedvesítem. Hallom lélegzésedet valahol a közelben. Karnyújtásnyiról rebben sóhajod. Te sem alszol? A felismerés meleg hulláma végigömlik gerincemen : Talán te is? Próbálom elkapni azt a frekvenciát, amelyen leheletfinom üzeneteit sugározza érzékiséged központja. Finom jelzés valahol az agy mélységeiben. Látom magam, ahogy felállók és odalopózom az ágyadhoz, te felémfordulsz és helyet szorítasz nekem. Zúgás fülemben, mintha megkondult volna mellettem a nagyharang. Összetapadunk: egymásba hatoló forrongó maszszák. Aztán a hinta egyenletes lengése ... Újra sóhajtottál: talán te is ide értél álmodozásaidban; látlak: felkelsz, nesztelenül ágyamhoz osonsz, megérinted arcomat, ujjaid kitapogatják vonásaimat, megmozdulok, te megnyugszol ébren vagyok, szó nélkül beljebbhúzódom, te felemeled a takarót és hozzámbújsz, forró vagy ... Kiver a verejték, felülök, ágyad felé kémlelek, nem látom, nyitva-e a szemed. „Alszol ľ' — szeretném kérdezni, de csak valami krákogás hagyja el a torkomat. Nem mozdulsz. Elszégyellem magam és viszszafekszem. Egyszer, kisgyermek koromban elhatároztam, hogy meghódítom, illetve felfedezem a titkok barlangját: a szomszédék hatalmas pincéjét. Amikor nem voltak otthon, a kert felől benyomultam az udvarukra, és dobogó szívvel, rettegve osontam a pincelejáratig. Kapkodva megkerestem a kulcsot (kilestem, hol tartják), és remegő kézzel próbáltam a zárba illeszteni. Ha megjelent volna valaki abban a pillanatban, azt hiszem, szörnyethaltam volna. Csikordult a zárban a kulcs, és ... vérfagyasztó sírással kitárult az ajtó, éreztem: összeesem, nem volt erőm visszahúzni; elmenekülni innen ez volt egyetlen gondolatom, mintha derékig érő vízben gázoltam volna. Ellenséges területen kívül, a kertünkben nekitámaszkodtam a nagy cseresznyefának és hagytam, hogy a most már édes remegés borzongassa testemet. Nem mentem vissza. Évek múlva is, ha eszembe jutott, a hiányérzet és a csalódás valami bántó keveréke vett erőt rajtam. Hallom, hogy megmozdulsz te is. Mégszem alszol. Valahogy jelezned kéne, ha te is akarod. A türelmetlenség és a vágy harcol bennem a félelemmel. Tóth László lMagyarország) felvétele Félek attól, hogy ránk nyithatnak, de még jobban félek attól, hogy elutasítasz. Ösztönöm azt súgja, hogy vársz. Még jó, hogy behallatszik néha egy-egy autó zúgása, különben olyan, mintha megállt volna az idő. Halvány derengés üt át a függönyön. Döntök: hozzád megyek. Nehéz bőmoKzsaiRök tagjaimon: nem tudom mozdítani őket. Fohászkodni volna jó, adj erőt, adj bátorságot, adj szerencsét. Nagy bűn bűnben segítséget kérni. Bűn a bűnben. Nem lehet már megfékezni a vágyakat. Hirtelen felülök. Sípol a csend. Valami érzékelhető feszültséggel tele a szoba. Felkelek; honnan ez a zsibbadtság? A lábamat nem én mozgatom. Megyek feléd. A vakmerőség a félelmet lovagolja. A drága halom, az ígéreté. Nem mozdulsz. Remegek. Nagyon szégyellem. Felemelem a takarót és melléd bújok, átkarollak, lassan felenged a tested, kinyílik, mint egy virágkehely, amely befogadni készül egy megfáradt bogarat. „Félek" — suttogom, de hamar meg is bánom, hogy kicsúszott a számon. Nem szólsz semmit, de mintha lazulna szorításod. Bután keresgélek, te odanyúlsz és határozott mozdulattal segítesz behatolni. Visszafogott diadalérzet. Leszorított lélegzettel gyorsítom a ritmust, meg-megállok és fülelek, szinte itt sem vagyok: kint strázsálok az ajtóban, nehogy bejöjjön valaki. 13
