A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
Prológus Kukkónia Csallóköz népi elnevezése. A szájhagyomány szerint az egyori Tündérkert lakói a pusztító tatár elöl a Hanba-mocsárba menekültek, ahol a tüzes hasú békák hangján adtak jelzéseket egymásnak: ha közeledett valaki, a benn kuksoló csak annyit mondott „kukk"; ilyenkor ha a jövevény „kó"-val válaszoft, csakis barát lehetett. Idegen nem tudott mit kezdeni ezzel a kuruttyolással. A későbbiek folyamán is jó hasznát vették e vidék lakói vészhelyzetekben a rejtekadó mocsárnak, mígnem a múlt század nyolcvanas éveiben a Duna szabályozásával a talaj kiszikkadt. A táj békés rónasággá változott. Aligha gondolhatott ekkor valaki is arra, hogy az igazi veszedelem csak ezután leselkedik a békés lakosságra: a történelem vihara két háborúba is kisodorja a férfiakat, majd az otthonülő asszonyok, gyerekek és öregek is kénytelenek vándorbotot venni a kezükbe a kitelepítésnek és deportálásnak nevezett történelmi rémdráma kapcsán. A veszély elöl immár nincs hova menekülniük, hol meghúzni magukat. Hogy milyen megrázkódtatást jelentett a kényszer lakhelyváltoztatás e népnek, jól jélhelye volt: itt kötöttek házasságot, ide jártak „haza" nagyapámékhoz, a felső-csallóközi parasztgazdához egészen eddig, mig szivük vissza nem hozta szülőföldjükre, ahova aszó szoros értelmében emigráltak. Tikkasztó, igazi hosszú forró nyár volt június közepétől szeptember végéig. Csupán augusztus első napjaiban — indulásunkkor — borult be az ég, özömriznyi esőt zúdítva a világra. Mindössze egy hétig esett, ameddig távol voltunk. De ez elegendőnek bizonyult arra, hogy a hires hatvanötös árvíz óta először emelkedjen a Duna vize nyolc méter fölé, elnyelve Kukkónia vándorméhészeinek vizparti kaptárait, milliós károkat okozva a készülő dölyfös vízi (erőmű) szörny berendezéseiben. Angol horrorfilmekre jellemző égszakadásban araszolva haladtunk Császártöltés felé. Erről a Kiskőrösi járásban fekvő négyezer lakosú községről a régebbi kiadású lexikonok csak annyit írnak, hogy többségi német lakosai mecklenburgi eredetű svábok, állattenyésztéssel és szőlőtermesztéssel foglalkoznak. Az újabb kiadások talán egykoron azt is megírják, hogy ide és a légvonalban alig ötven kilométerre fekvő Hadára telepítették Felsö-Csallóköz több községének lakosait. Azokat, akik a második világháborút kővetően az istennek se voltak hajlandók házat, bútod és aprójószágot, leemelték a még meleg töltött káposztáról a fedőt, hogy megegyék a „sváb" vacsorát. A jogos tulajdonosokat, a „háborús bűnös" asszonyokat, gyerekeket és aggastyánokat teherautóra rakták, a határ túloldalára száműzték vagy csak egyszerűen az utcára tették. Férfiak ekkor már rég nem voltak a faluban, Szibéria bányáiban „múlatták" az időt. Aligha lehet azon csodálkozni, hogy ilyen körülmények között nem titkolt ellenséges érzelmekkel fogadta a falu a csallóközi „telepeseket", nem sejtvén, hogy ők is kitelepítettek. Honnan is tudták volna, hogy ezek a jövevények nem önszántukból hagyták el szülőföldjüket, nem a haszonszerzés vezérelte őket. hiszen semmit sem kaphattak. ami régi otthonukban nem volt meg nekik. A hírhedt „fehér cédula" alapján annyi föld és akkora ház illette meg az ádatlanokat — akiket még az ordas törvények alapján is tisztának találtak —, amivel szülőföldjükön rendelkeztek. Azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a földet csak használatba kapták, igy hamarosan meg is szabadították őket tőle a rémdráma szövetkezetesítésnek nevezett felvonásában. Euripidész tollára kívánkozik az aljas történelmi alku: a kollektiv bűnösnek kikiáltott KUKKÓNIA — Tudod-e, hogy a nagyanyád melengette őket az ágyban gyerekkorukban? Áldott jó asszony volt, gondoskodott róluk, sajátjaiként nevelte szegény árváimat, áldja meg éde az Isten! Ez már túl sok. Emberöltőnyi életemben megtudtam egyet s mást erről az ordas korról, de most hallok először a kitelepítettek életének hétköznapjairól. Sokezer hazai magyar családhoz hasonlóan nálunk is mélyen hallgattak a részletekről. Most kezdem édeni, miéd: minden egyes szó szörnyű, fájó emlékeket, a megalázottság, a kiszolgáltatottság iszonyatát elvenitik fel az emlékezöben. Most viszont már tudni akarok mindent. Nehezen áll kötélnek, hiszen a kollektív félelem ennek a generációnak a csontjáig ivódott. Császáriöltésen ugyancsak a „málenkij robot"-tal kezdődtek a békeévek. A falu férfilakosságát összefogdosták és elvitték. A védtelenné vált településen az új hatalom pénzéhes kiszolgálói gyorsan összeídák. kinek a vagyonát juttatják maguknak és rokonaiknak. A többivel meg majd lesz valami. Ehhez viszont ki kellett üríteni a helységet. Éjszaka, rajtaütésszerűen jöttek a katonák. Akit otthon találtak, felpakolták és vitték. Csakhogy a falu túl nagy volt ahhoz, hogy egyetlen razziával mindekit el tudjanak szállítani. A lakosság okulva a tödénteken, eszeveszett alagútfúrásba kezdett. A Császáriöltés körüli lejtőkön terem a könnyű, kellemes zamatú homoki bor. A domboldalban az egyik pincelejárat a máskat éri. Aki jád bennük, csak az tudja, micsoda labirintus van a föld alatt. Itt vészelték át egykor a török dúlást, majd a felszabaóútósf, most a kitelepítés elől rejtőzködött a lakosság a pincékbe. Volt olyan lemzi. hogy még a szomszéd falubelit is „külföldinek" titulálták, és hogy még egy emberöltő múltán is alig képesek beszélni életük e megrázó eseményeiről. Tájainkon jelenleg nem épp szalonképes múlt századi filozófus szerint az emberiség kétszer búcsúzik a múltjától: először sírva, másodszor nevetve. Ez előbbinek vagyunk tanúi napjainkban, amikor sorra közük az újságok, folyóiratok azokat a szörnyűségeket, amelyeken az emberek keresztülmentek e felvilágosultnak és boldognak hirdetett században. Az utóbbi ideje, úgy látszik, még nem jött el. Az alábbi kis töriérvetfüzér néhány felsö-csallóközi település — Jányok, Tejfalu, Tárnok, Somorja — ama szerencsés lakóinak tödénetét mondja el. akiket „csak" elhurcoltak, deporiáltak, kitelepítettek, de külső sebek nélkül, élve megúszták a kataklizmát. Ma már tudjuk, sokan tőlük rosszabbul járiak. Talán ezéd is villan fel tödénetükben itt-ott egy kis halvány humor, mint sötét viharban a napfény a felszakadó felhők résein. 1. Találkozás Amikor öt évvel ezelőtt felkerekedtünk anyai nagyszüleim sírjának meglátogatására, aligha gondoltam volna, hogy az elkövetkező napokban életem legmegrázóbb élményében lesz részem. A halottakkal való találkozás mindig szivszorító. Különösen akkor, ha emberöltőnyi idő elteltével szembesül az ember ősei utolsó nyughelyével. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy az élőkkel jön létre az igazi tragikus találkozó. Szüleim immár nyugdíjasként vágytak vissza fiatalságuk színhelyére, abba a délmagyarországi sváb községbe, amely kényszerlakhelyként is legboldogabb éveik színKÉNYSZER VÁNDORAI rájönni, hogy ők voltaképpen elmagyarosított szlávok. Másik részüket a cseh határszélre száműzték, ahol kisvárosi piacokon árulták őket a helyi gazdáknak, mint a cézárok idejében a római Fórumon a görög „impori" munkaerőt. Erről gyerekkori barátaim, egynéhány osztálytársam tudna egyet s mást elmondani, akik egy része „Csehiben" született. A falu klasszicista stílusú hatalmas temploma pontos tükre az egykori gazdák szorgalmának és jómódjának. Akárcsak a temető. Ember nagyságú márvány síremlékei ma vagyont érnek, ha ilyet sikerül megkaparintania egy élelmes sírkőfaragónak, a fél falu emléktábláját is elkészíti belőle. A széles utcák rendezettsége, a régi és új házak tágassága is az egykori cinikus aforizma valóságtadalmát igazolja: „Éjfélkor kopaszd meg a svábot, reggelre úgyis megtollasodik". Ez volt a fő ok akkor, 1946—47-ben is: kiforgatni munkája verejtékén szerzett vagyonából egy hangyaszorgalmú népet, mondvacsinált indokkal a poklok fenekére taszítani a „bűnös" csecsemőtől az aggastyánig mindenkit. Jött is a lumpen elemek siserehada. akik egyás között osztottak el egyik népcsopodot a kollektiv bűnösnek kikiáltott másik népe söpöri vagyonából próbálják „kárpótolni". Amiből egyédelmüen kitűnik, hogy nemcsak első- és másodrendű állampolgárok lehetnek egy országban — esetleg jogfosztottak, amint az a hazai magyarsággal röpke három év erejéig megesett —. de első- és másodrendű háborús bűnösök is. Ez utóbbi a magyar, amely még mindig jobban jár. mint a jóval bünösebb német. Az egyszerű emberek politikai érzéke általában sokszorosa a hivatásos diplomatáénak. igy a császádöltési és hadai svábok is hamarosan felismedék a csallóköziekben a sorstársakat. Ehhez hozzájárult ez utóbbiak szolidaritása is: nem tekintették sajátjuknak, amit a hatalom odavetett nekik, megosztoztak rajta az ingatlanok jogos tulajdonosává I. A nyugdíjas korú, termetes H. Éva néni kezéből kiesik a fözökanál szüleim láttán. Egymás nyakába borulnak, szaggat tan mondják el emlékeiket. Éva néni büszkén mutatja fiai fényképét, akik a fővárosban fontos hivatalokat viselnek, annak ellenére, hogy svábok. Majd rám néz: keményfejű, hogy ne akarjon Németországba menni (egyébként a hazafiság szép példája, hogy ma se vágyik oda, holott össze sem lehet hasonlítani a magyarországi viszonyokat a nyugat-németországiakkal). Mivel minden valamirevaló stratéga tudja, hogy a menekülési utak száma egyenes arányban van a túlélés esélyével, a lehető legnagyobb számú pincét kötöttek össze, titkos kijáratokat alakítva ki a szabadba. Hónapokon keresztül a nép a pincékbe jád aludni. A katonák ugyanis csak éjszaka jöttek: nappal lehetetlen volt a szétszóródott, földeken dolgozó asszonyokat összefogdosni. A föld szent: azt meg kell művelni, bármi tödénjék is. Ezt egyaránt tudta a sváb és a hatalom. E sajátos töriénelmi bújócska kezdetén még vagonok is vádák a begyűjtötteket, hogy Németországba szállítsák őket. Később, amikor egy-egy razzia során már alig tudtak néhány tucat kitelepítendőt összefogdosni, már csak teherautóra rakták őket, hogy a hetedik határban kitegyék valamennyiüket. Annál is inkább, meri időközben előkerült a kitelepítettek egy része: a szétbombázott Európán keresztülvágva, gyalog, olykor gyerekkel a karjukon jöttek haza választott hazájukba, német föld-14
