A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
borult szekér felállításánál többen is segítkeztek, így Csergej Ferencz, aki „magba szolgálójává! Aklaban ... rakodott", Molnár György, akinek „aklaba Horvath Istvany nyolcz eökröt hajtott". hogy az elakadt szekeret kivontassák, Szelte Mihály, aki „harmadik, vagy negyedik színas kertben rakadat mondván hogy jöjjön az Fatens ki jamy. Úgyis nekis a val az Leányát rakodny kine, mire Fatens szekerirül le szalvan mond az Szolgálónak halódé te Leány harogast ezt a Szinat adig." Ezek a kertek az állattartás külterjes formájához kapcsolódtak, s mint ilyenek Somorja város határából a XIX. század elejére teljesen eltűntek. Visszaszorulásuk nemcsak a szigetbeli erdők fokozott védelmével függ össze, de még inkább a szántóföldi művelés terjeszkedésével, amely a legelők s a rétek XVIII. századi tömeges feltörésével, s így a gazdálkodás mind intenzívebb formáival járt együtt. De feltehetően szerepet kaptak e folyamatban a város körüli majorkertek is, amelyek a belső telkek körül, a XVI. századi forrásokban még „hostat"-nak emlegetett városkapun kívüli részeken alakultak ki. Az intenzív szántóföldi művelés komplex üzemviteli telephelyeinek feladatkörét a XVIII. század második felétől ezek a majorkertek vették át. Hasonló folyamat játszódott le a Duna többi szigetén is a Csallóközben. Somorja mellett Tejfalu, Csölösztö, Keszölcés, Doborgaz és Vajka határa is kiterjedt a Duna zátonyaira és gazdag szigetvilágára. Ezeknek a fajvaknak a szigetbeli kertjei azonban századunk elejére önálló településekké alakulnak. A XVIII. század második felében — a II. József-kori katonai felmérés térképei szerint — még laza csoportokat alkotnak a vízfolyások mentén. A következő század folyamán azonban egyre növekszik a kiköltözök száma, akik öröklés vagy adásvétel útján jutottak a külső kerthez. Az istállók mellé lakóházak épülnek. Majd a Duna megrendszabályozása után a túlsó partra kerültek elszakadása s önállósodása véglegessé válik. KOCSIS ARANKA szavakat keverte össze, mikor ezt a mondatot leírta: „A totalitárius hatalom meggyöngült, az önkény agonizál, de még nem következett be az áhított exodus." Az exodus szó jelentését az Idegen szavak szótára a kővetkezőképp határozza meg: 1. az antik tragédiában a mű záró része és egyúttal a színészek ünnepélyes kivonulása a színpadról; 2. Mózes második könyvének görög neve. Az exitus viszont latin orvosi szakkifejezés, s azt jelenti: .halál, vég'. Az értelmezésekből kitűnik, hogy e szavak jelentése annyiban hasonló, hogy végső soron mindkettő valamilyen elmenetelt, kimenetelt jelent, semmiképpen sem lehet azonban felcserélni őket. Az egyedüli helyes az exitus szó, annál is inkább, hiszen az előző mondatban a .haldoklik' jelentésű agonizál fordul elő. SZABÓMIHÁLY GIZELLA 1. Tromf & Tolerancia Nem a nyilvánosságnak szánta, aki egy csendes, nyár eleji estén elmondta nekem azt a szó szerint pofonegyszerű hétköznapi történetet. Mégis úgy érzem: közreadhatom, hiszen egyszerűségében is példaerejü ... A minden emberi kapcsolatban óhatatlan koccanások egyike lobbant ismerősöm és a felesége között — voltaképpen jelentéktelen okon. Napi gondokból, a munkahelyről hazahozott keserűségből fakadó kötekedésről van szó. Valami olyasféle tüske, amiről úgy tartjuk: jó. ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást. Nos, amikor a szóban forgó zsörtölődés elkezdődött, ismerősömben fel sem sejlett. hogy akaratlanul is elszabadulnak az indulat szülte, meggondolatlan szavak; és mérgében annyira felcsattan, hogy azt vágja felesége szemébe: ezt a vitát el nem felejti neki soha! És ekkor, ebben a már-már vérig sértett állapotban jött a váratlan fordulat: ismerősöm nem tudta folytatni az indulatoskodást, hanem egy suta-őszinte mondat szaladt ki a száján. Ezzel adta tudtára feleségének, hogy a kipattant vita ellenére is szereti őt. aki kedvesen, megértőén elmosolyodott — és helyreállt a családi béke. Mindezt csak azért meséltem el, hogy arra figyelmeztessek: minő szerencse, hogy a keserves, lényegében oktalan sértésözönben az emberi kapcsolat legmélyebb rétegéből törtek elő a visszavágó szavak. Hogy abban a percben a harag nem gyűlöletté sűrűsödött, hanem ellenkezőleg: a szeretet fegyvertárából rántotta elő a győztes tromfot. Bizony jó lenne gyakrabban gondolni erre, hiszen az ellenségeskedések zöme az oktalan torzsalkodásban gyökerezik. Azokban az élethelyzetekben, amikor látszólag úgy tűnik, hogy megállithatatlanok a vádló és gyilkos szavak. Amikor a nemrégen még egymást szeretők, a hajdan szövetséget vállalók a céltalan és emésztő harcban készek feláldozni valós érzelmeiket, olykor észérveiket is. Ismerősöm talán maga sem sejtette, amikor mosolyogva elmondta nekem ezt az epizódot, hogy az együvétartozás. az együtt élés, az emberi tolerancia egyik legmélyebb titkáról beszél. Hiszen a lényeg nem az. hogy fáradtak, hajszoltak, törékenyek és sebezhetők vagyunk, hanem az, hogy egymáshoz tartozókként viselkedünk-e egymással, amikor a másik éppen igazságtalan, avagy a csúfabb arcát mutatja ? Arról van statisztikánk, hogy hány házasságot bontanak fel évente a peres ügyekkel megterhelt birák. Annak viszont már nehezebb utánanézni, hogy mennyi rossz szó esik a bírósági tárgyalótermekben; és még ennél is mennyivel több a családokban, a munkahelyeken és újabban — sajnos — a nemzetiségi acsarkodások közepette. Tudom, nem éppen szerencsés, de tömören kifejező szó egymást tűrésünk, elfogadásunk kifejezésére a tolerancia. Nem titok, hogy ezt a szót újabban éppen annak hiánya hozta divatba. Hiányzik a tolerancia a más véleményének megfontolásakor a munkahelyi vitákban csakúgy, mint a zsúfolt autóbuszon, életünk legfontosabb színterén: a családban és nemegyszer a többség és a kisebbség kölcsönös viszonyának alakításakor. Ez utóbbi vonatkozásban sokak gondolkodásában ama orwelli gondolat érvényesül, mely szerint az egyenlők között is vannak egyenlőbbek ... Könnyebben rájár a szánk a sértésre, a fölfortyanás szülte szavakra, mint arra, hogy jelezzük: elviseljük, netán továbbra is házastársunkként. avagy barátunkként kezeljük azt. aki pillanatnyilag éppen rosszul szólt, aki most éppen barátságtalan, vagy akár vitánk van az illetővel. Ilyenkor kellfene) a tolerancia, a jó szó hatalma. 2. Csipetnyi élet Újabban a pozsonyi televízió műsorait is figyelgetem. Ott került képernyőre az a néhány perces tévériport, amelyben arról volt szó, hogy a szlovák főváros egyik toronyházában a házmester úgy döntött: torkig van a hétvégi liftelromlások, mosodakulcs-kölcsönzések bosszantó ügyeiből. Egy cédulán ezért kihirdette a kapualjban: ezentúl szombaton és vasárnap nem kívánja, hogy bárki becsöngessen lakása ajtaján, elvégre — mint ő érvelt — a demokrácia jegyében neki is joga van a békességre! A szóban forgó épületben tizenkétt emelet van, szintenkét hat lakással, úgyhogy könnyű kiszámítani: körülbelül annyian laknak itt, mint egy kisebb faluban, köztük idősek és betegek. De még egészséges embernek sem csekély fáradságába kerül megmászni tíz-tizenkét emeletet. Ez tehát a dolog egyik oldala, míg a másikon a gondnok hétvégi kényelme keresendő. Egyedi esetről, afféle kuriózumról van szó — mondhatja most bárki; ám ezt viszont én tudom megkontrázni, méghozzá kézből. Az egyik frekventált élelmiszerboltban történt mostanában, hogy a boltvezető egyszerre adta ki valamennyi bolti eladó tavalyi szabadságát; a vásárlók Így legföljebb az üzletajtón éktelenkedő cédulával vitatkozhattak, bár az ilyesmi teljesen meddő dolog. Igaz, néha az illetékesnek vélt hivatalnokkal sem könnyű találkozni, akinek ajtaján hasonlóképp ott díszeleg az „azonnal jövök". Újságírói praxisomban számtalanszor tapasztaltam, hogy ugyanez a cetli még órák múltán is ott virít. Valamennyi ilyen esetben az a közös, hogy mindennapi életünk tele van az apró kiskirályocskák okozta bosszúságokkal. Hogy a korábbi, az emberi ténykedést tilalmakkal és kiváltságokkal szabályozó neosztálinista kormányzat megteremtette azokat, akik a maguk mikrovilágában teljhatalmat igyekeztek gyakorolni. Tulajdonképp a diktatúra legfőbb támaszai voltak ők, akik hivatalba lépésük pillanatától kezdve azon mesterkedtek, hogy megteremtsék a maguk minidiktatúráját. Ma is még kapásból az olyan példák sorát tudnám felsorolni, ahol csak egyetlen akarat érvényesülhet, ahol az egyszerű halandónak csupán egyetlen dolga lehet: engedelmeskedni, belátni, illeszkedni. Szó ami szó, van benne némi gyakorlatunk. hiszen évtizedeken át megtanultuk: másutt és fent mindent jobban tudnak. Szót fogadtunk hát a házmesternek, az üzletvezetőnek, a tisztviselőnek, a díjbeszedőnek, aki bátran megszidhatta a polgárt, mert nem akkor volt otthon, amikor Ő kereste; és szót fogadtunk mindenkinek, akinek pártkönyve és ebből eredően hatalma is volt. Talán túlságosan derűlátóan hangzik itt és most a múlt idő. Elvégre ma is sokan vannak, akik még avagy immáron újra nem hajlandók megérteni az idők változását. Tény, egyelőre az átmenetek időszakát éljük. Sok minden változik, de a demokrácia csak akkor lesz igazán hatékony, ha nemcsak a csúcsokon működik igazán, hanem a mindennapi életben is. Ha a dolgok a fejükről végleg a talpukra állnak: az önmagukat hatalomnak képzelők megtanulják, hogy ők csak a köz fizetett — netán választott — alkalmazottai. Az állampolgároké, akiket nem utasítgatniuk, hanem szolgálniuk kell. 3. Modus vivendi Dermedten hallgatom a pozsonyi rádió egyik adását. Az éterben érkező telefonvonalban egy gyakorló orvos beszél. Alig tudja türtőztetni magát, nagyon fel van háborodva. Azt fejtegeti, hogy a riporternek nem volt joga megítélni és főleg közreadni az egyik kórházban történteket.Az eset lényege: egy idős hölgyről van szó. akivel a lánya szerint méltatlanul, embertelenül bántak a kórházban; bár minden szabályosan, az előírások megtartásával történt. A hozzátartozó mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy édesanyja utolsó óráit kegyetlen közöny vette körül. Úgy érzi, hogy a kórházban nemcsak a rájuk bízott beteget, hanem öt is megalázták, nemigen vették emberszámba. A telefonban véleményt nyilvánító orvos egyébként nem abban a kórházban dolgozik. Ő csak egy kolléga, és általában szőtt hozzá a történethez. Pusztán azért telefonált a műsor szerkesztőinek, hogy közölje: nincs joguk az ilyesmihez. Nem rájuk tartozik megítélni az ilyen eseteket, mert nem szakemberek. Nem tehetek róla, de nekem nemcsak újságíróként, hanem állampolgárként is ismerősen cseng ez a kemény kioktatás. És az az érzésem támad, hogy ebben az országban talán sohasem fogjuk egymást felnőtt emberként kezelni. Két generáció is felnőtt itt úgy, hogy jószerivel senki sem volt kiváncsi a véleményünkre. Kénytelen-kelletlen, szent kinyilatkozásként tiszteltük a hivatalos véleményt; és alaposan belénk ivódott a ne szólj szám, nem fáj fejem hamis filozófiája is. Úgy tapasztalom — és nyilván nemcsak én —, hogy most, amikor az emberek kezdenek megszólalni, minduntalan felkapjuk a fejünket. Rettenetesen szokatlan számunkra, hogy mind többen kimondják, amit gondolnak. Sőt! Megpróbálnak közvetlenül beleszólni a korábban tabuként kezelt dolgokba. Egyeseknél az elutasító reflex azonnal működésbe lép: kinek mi köze hozzá; ki milyen jogon okoskodik?... Igen ám, csakhogy az illető megfeledkezik arról, hogy ilyenformán — elvégre nem vagyunk szakképzett kereskedők — nincs jogunk megitélni az áruházi eladó munkáját, ahol pedig naponta kiszolgáltatva érezzük magunkat. És a politikáról sem mondhatunk véleményt, elvégre a többségünk nem tanult politológiát; de még egy silány kontármunkáról sem. elvégre nincs szakmunkásbizonyítványunk — mondjuk — vízvezetékszerelésből. Joggal adódik a kérdés: hogy van ez és hol a határ? Mikor van jogunk bármikor és bármiről véleményt mondani. Egyszerű állampolgárokként, csupán a józan gondolkodásból kiindulva. S egyáltalában: mi jogosít fel bennünket, mindannyiunkat arra, hogy szóvá tegyünk valamit, amiről úgy érezzük, nincs rendjén, hogy igazságtalan, vagy éppen embertelen ... Nos, egyszerűen az, hogy önálló gondolkodásra képes, esetünkben éppenséggel magyarajkú, magyar nemzetiségű állampolgárai vagyunk ennek az országnak. Vagyis nekünk állampolgárságból van szakképzettségünk! MIKLÓSI PÉTER 11
