A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma «ss» Csáky Pál írása elgondolkoztató. vitára késztető, hiszen azzal a valamennyiünket érdeklő kérdéssel foglalkozik, milyen lesz helyünk, a magyar nemzeti kisebbség helye a jövő világában, illetve Európájában, a Közös Európai Házban. Úgy gondoljuk, hogy ez a nem is távoli jövőkép sokunkat érint, éppen ezért szeretnénk, ha minden érdekelt kifejtené véleményét lapunk hasábjain, maximum öt gépelt oldal terjedelemben a Csáky Pál cikkében foglaltakról. Várjuk Írásaikat! Hazánk-Közép Míg a nyugat-európai országok az európai házat csinosítják, belső tereit rendezik, hogy mielőbb „lakhatóvá" váljék, s kielégítse a legkényesebb igényeket is, addig a kelet-közép-európai régió nemzetei és nemzeti kisebbségei. etnikumai a négy és fél évtizedes totalitárius diktatúra karmai közül szabadulva, a helyüket keresik a világban. A megélt évtizedek keserveiből, csalódásaiból óhatatlanul le kell vonnunk a tanulságot, nehogy a korábbi hibák megismétlődhessenek. Ügy vélem, a letűnt rendszer egyik végzetes hibája: a nemzetek, nemzeti kisebbségek, etnikumok erőszakos homogenizálása. az „egy akol és egy pásztor” bibliai tételének vulgarizált értelmezése és aplikálása. Ez az uniformizált és külsőségekkel hivalkodó egységre törekvés, eg yne műsít és egyszerre volt tudománytalan és embertelen. Tudománytalan és müvészetellenes. mert tagadta az egymást erősítő, egymást kiegészítő sokszínűséget, az egyediséget, a másságot, vagyis azt, ami a művészet és a tudomány lényege, amit az alkotás testesít meg — ugyanis a hatalmi diktatúra éppen ettől a „másságtól" rettegett, mivel félreérthetetlenül keresztezte az állami ideológia rangjára emelt homogenizálási törekvéseket. S hogy mennyire volt embertelen. arról — mind nálunk, mind Erdélyben — döbbenetes bizonyítékokkal szolgálnak az akkulturáció áldozatául esett, gyökér - telenné vált senyeivü, sekultúrájú emberek, akik végül a nemzetbeliekkel is elvesztették kapcsolatukat. Az anyanyelv ugyanis nemcsak a kommunikáció eszköze — miként a „kétnyelvűség" hivatalos szószólói vélik —. hanem a gondolkodás- és intellektusfejlesztés közlekedőedénye, a műveltségszerzés alapja, az ember habitusának s egész szellemi-lelki immunrendszerének meghatározója, a nemzet emlékezetének hordozója és megtartója. Mondandómat hangsúlyozandó, hadd idézzem Bodor Pál megszívlelendő szavait: „Aki az anyanyelvét veszély nélkül, fölszabadultan és szépen beszéli, az könnyedén tanul hozzá más nyelveket is. Nem a magáé helyett, hanem a magáé mellé. Nem árulásként, meghátrálásként éri meg a második, a harmadik nyelv elsajátítását, hanem teljesítményként, többletként. Mert nem azt érzékeli. hogy erőszak tárgya és alanya. Nem azt érzékeli, hogy minden megtanult új, idegen szó a saját, örökölt szavait szorítja-túrja ki. A nyelvtanulás nála nem nyelvváltás, hanem a c versenyképesség próbája. Igazán demokratikus körülmények között a kisebbségi, megtanulva a másik nyelvet, nem fölad valamit, hanem megszerez valamit." Százötven év történelmi s a jelen tapasztalatai egyaránt azt bizonyítják, hogy a túlzott és erőszakos központosító és unitarisztikus törekvések nem segítik elő a többnemzetiségű államalakulatok stabilitását. Éppen ellenkezőleg: a szétesésüket sietteti. Ennek iskolapéldáját láthatjuk ma a Szovjetunióban csakúgy, mint Jugoszláviában, de voltaképpen a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság létrehozása is véleményemet igazolja. Úgy hiszem tehát, hogy a végső célként kitűzött Európai Közösségbe való bejutás előtt, a Duna menti államoknak — közbülső lépésként — meg kell teremteniük: a szabad szövetkezésen, a demokrácián és a nemzeti kisebbségek önrendelkezésén alapuló közös közép-európai hazát. A térség államférfiainak politikusainak sürgősen tudatosítaniuk kell: a szuperhatalmak erőegyensúlyára épített két pólusú világ a „végét járja", düledeznek a falak Keleten és Délen egyaránt, csak idő kérdése, mikor önállósítják magukat a balti, s a Kaukázuson túli nemzetek, vagy a koszovói albánok. S az okok korántsem csak gazdaságiak, hanem elsősorban etnikai és pszichikaiak. A népeknek, nemzeteknek ugyanis olyan a természetük, hogy képtelenek hosszú távon elviselni a terelgetést, idomitgatást. Tűr, amíg tűrhet, de amikor csordultig telik a pohár, „felkél és nem kér. de vesz ragad". Elszenvedi a szegénységet, az éhezést is, ám fellázad, ha nyelvét, kultúr - kincsét. azaz létét veszély fenyegeti... A jövő útja tehát Kelet-Közép-Európa kis népei számára — a nagyhatalmak gyámkodását és felügyeletét lezárva — csakis a kölcsönös tiszteleten és megértésen alapuló érdekegyesítés irányába vezethet! Helyünk a világban? — kérdezi a szerkesztő. Hogy ezt meghatározhassuk, feltétlenül ismernünk kellene helyűnket, lehetőségeinket szűkebb hazánkban. Immár hetven éve egyfolytában a helyünket keressük .... s nem rajtunk múlott, hogy eddig nem sikerült megtalálnunk. Hogyan is sikerülhetett volna, hiszen azóta meg-megújuló és egyre mélyülő bizalmatlanság vesz körül bennünket. Hogyan is sikerülhetett volna, hiszen hol szeparatizmust és irredentizmust olvastak a fejünkre, hol a kollektív bűnösség vádjával illettek, máskor meg a jó szívvel vállalt híd-szerepünket vonták kétségbe. S a következmény: törvény szentesítette jogfosztottság. kitelepítés, deportálás, szellemi-kulturális nincstelenségbe taszitottság - majd némi megkapaszkodás után az iskoláink és más intézményeink ismételten meg-megújuló módszeres sorvasztása, már-már felszámolása ... 1989. november 17-ig. S azóta? Az utóbbi időben Pozsonyban parttalanul tombol a nacionalizmus, a szlovák sajtóban egyre agresszívebbé válik a magyarellenesség. az időnként mitológiai méreteket öltő gyűlölet. Pedig nem adtunk rá okot. Mi csak a minket, nemzeti kisebbségeket megillető jogokat kérjük, követeljük, miként a szlovákság — a csehekkel egyetértve — a szövetségi államrendezés során a maga szuverén nemzeti jogait.. . Európa Tessék végre elhinni, a mi törekvésünk, reális igényünk — a minőségibb, teljesebb szellemi-kulturális életre — nem irányul senki és semmi ellen, tehát nem sértheti, nem veszélyeztetheti a szlovákok érdekeit. Éppen ellenkezőleg: közösen, a két nép. a két kultúra egymást kölcsönösen megtermékenyítő. gyümölcsöző együttélését kívánjuk megteremteni, s egyidejűleg a nemzeti identitástudat tekintetében szeretnénk példát mutatni az arra rászorulóknak. Sajnos, a kezdeményezéseinkre adott többségi válasz elképesztően brutális és fenyegető. íme a szlovák sajtóból vett egykét részlet, melyeket mondandóm kontextusa végett kell idéznem: — A magyar nemzeti kisebbség önrendelkezési jogainak az elismerése: szeparálódást eredményezne, s veszélyeztetné Szlovákia szuverenitását; — a helységek és utcanevek kétnyelvű jelölése, illetve a történelmi helység- és utcanevek visszaállítása: Dél-Szlovákia elmagyarosítását idézné elő; — a szövetségi parlament és a szövetségi kormány hatáskörébe ne tartozzék semmilyen kisebbségi ügy, következésképpen szükségtelen a megfelelő hatáskörű parlamenti bizottság, illetve kormányhivatal létrehozása; — minden olyan szlovákiai államhatósági fórumba — a nemzeti bizottságoktól a kormányig és a parlamentig —, melyek hatáskörébe a nemzetiségi kérdésekben hozandó döntések tartoznak: kizárólagosan szlovák nemzetiségű egyének választassanak. És még folytathatnók a sort, mely mindmind megannyi arcunkon csattanó ostorcsapás, kegyetlen megvesszöztetés ... Egyszóval: a határokat akarjuk megváltoztatni, magyarosítunk és még sok más renitens dolgot művelünk, s mert ilyen javíthatatlan megátalkodottak vagyunk: a magunk sorsának az irányítását sem vehetjük kezünkbe, azaz semmilyen önrendelkezési, önigazgatási, döntési jogokkal ne rendelkezzünk — hangzanak a követelések szóban és írásban egyaránt. Még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy csupán kis számú és jelentéktelen súlyú nacionalista csoportok tudatosan torzító reakcióiról van szó. Az utóbbi hetek társadalompolitikai eseményei — vezető politikusok nyilatkozatai, újságok cikkei, a kisebbségi kérések-követelések elutasítása, illetve teljesítésük halogatása stb. — ugyanis azt mutatják, egyre hatalmasabb erők szítják a magyarellenességet. hol rejtve-fenyegetve, hol nyíltan-brutálisan az utcára vonulva, de mindig azzal az eltökéltséggel, hogy kierőszakolják akaratukat. Hogy szívóskodásuk mennyire sikeres, tanúsítják az „eredmények", mint például a kisebbségi miniszterhelyettesek kinevezésének a halogatása, a kisebbségek ügyeivel foglalkozó parlamenti és kormánybizottságok létrehozásának késleltetése. s a napokban létrejött SZNT nemzetiségi bizottságának 9 + 4+1 +1-es nemzetiségű személyi összetétele. Mindez ma és itt történik, a 20. század végén - Európa szivében: amikor „vigyázó szemünket" az épülő közös európai házra vetjük, amikor a nacionalizmus már anakronizmus. következésképpen megengedhetetlen, hogy meghatározó eleme legyen a politikai mozgalmaknak s a pártpolitikának. Illyés írja találóan: nacionalista az. aki jogot sért; nemzeti, aki jogot véd. Óh. mennyivel boldogabb lenne az életünk, ha sok-sok ilyen „jogot védő" hazafi élne Rigától Szófiáig és Prágától Bukarestig, akiknek végre sikerülne bizonyítaniuk hogy a világ igenis a nagy költők és a jó könyvek által megy előbbre. Ám addig is, amíg „egymást szívben átkaroljuk". s uralkodni fog „igazság, szeretet", legfőbb dolgunk a világon: „küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért." Számunkra — bátorkodom a hazai magyarság nevében kijelenteni — a többségi nemzet részéről megnyilatkozó gyanakvóvádaskodó észjárás, a másság és mások ígnorálásán. az egyneműségen s a kizárólagosságon alapuló magatartás idegen. És követhetetlen, mert nélkülözi annak még a lehetőségét is, hogy megmagyarázhassuk és elfogadtassuk: mi nem valami ellen, nem mások ellen emelünk szót. hanem kifejezetten valamiért, a jobbításért, a minőségért, amelybe természetesen benne foglaltatik a velünk együtt élők boldogulásának az érdeke is. Mi nem vagyunk a kirekesztés, az elkülönülés hívei. Éppen ellenkezőleg: koegzisztenciát, a két nép, a két kultúra egymást kölcsönösen segitő, értékeit becsülő együttélését akarjuk megvalósítani. Hogy szlovák barátaink e valóban igaz szándékú törekvéseinket végre magukévá tehessék, mindenekelőtt egy valami kívántatik részükről: az irántunk tanúsítandó bizalom. Vagyis, embertársi hitük abban, hogy mi jó hazafiak vagyunk. Miért is ne lennénk azok. hiszen itt születtünk, itt van a hazánk. Elvégre minden értelmes és jóérzésü ember szereti hazáját. S éppen azért, mert szülőföldünkön gyermeki ragaszkodással csüngünk, mert az „itt élned halnod kell" ősi örökséget vállaljuk, szent kötelességünk egyidejűleg azon munkálkodni. hogy a szülőföld otthonunkká, igazi hazánkká váljék Kérjük szlovák barátainkat, vegyék végre tudomásul: mi ezt komolyan gondoljuk — éspedig Tamási Áron szép mondása szellemében: azért vagyunk a világon. hogy valahol otthon legyünk benne! Ennek természetesen alapvető fettétele: az önrendelkezés elvén alapuló kollektív kisebbségi jogaink alkotmányos szavatolása. Hogy azonban a megalkotandó jogok a járulékos törvények és végső soron a demokrácia elvei ne csupán rótt malaszt maradjon, haladéktalanul fel kell oldani a már-már misztifikálódott tabutémákat. Amíg ugyanis a lélek görcsberándulását előidéző traumák okait nem tisztázzuk közösen, addig az együttélés nem lehet zavartalan. Mivel évtizedeken át azt is nacionalizmusnak bétye
