A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
Zs. Nagy Lajos < Összpontosítás a fotóművészetnek is. Éppen ezért talán nem lesz hiábavaló e kiállítás kapcsán kicsit általánosabban elidőzni a tematikánál Kezdjük először a portréval, természetesen Rsenák István kiállított portréira is vonatkoztatva, Iczkovits Jenő és Heffele József, a portréfényképezés két elismert magyar szakemberének gondolatait kölcsönvéve, kipróbált, járt útjai és hagyományai vannak a portrénak az elmúlt századok festészetében, s valahol ezen az úton indult el a portréfényképezés is. Ám volt és van is mit újítania, korszerűsítenie, hogy a fotográfus bizonyos koncepciók és megszokások közepette a társadalom lassabban fejlődő közízlését csiszolhassa, s korának sajátos stílusát megalkossa. Nos, Rsenák István e tárlaton látott portréi is a jelenkor portréfotó stílusát alkotó széles skálának egyfajta sajátos útját képviselik, a riportportré számtalan stílusjegyét meghatározóan magukon viselve. S azok a tényleg sikeresek, melyek e riport-stílusjegyek mellett magukban hordoznak több-kevesebbet a fotóalany belső, lelki összetevőiből is. S visszatérve az aktfotóra, maradjunk még mindig az előbb említett két szakember véleményénél egy gondolat erejéig, miszerint az aktfelvétel lényegében személytelen portré, mivel a test természetes szépségeit keresi a belső, mélyebb •4 Egy lány összefüggések nélkül. Egy további neves szakember, korunk egyik legnevesebb művészettörténésze, Kenneth Clark írja, hogy általában azt tartják, hogy az emberi test önmagában nézve olyan jelenség, amelyen szívesen idéz el a szem, és amelynek az ábrázolását örömmel látjuk.. ", holott az igazság az, s még mindig az ő gondolatait folytatva, hogy „... a test nem tartozik azok közé a tárgyak közé, amelyeket közvetlen másolással művészetté lehet alakítani..." S szinte az idézetteket gondolja tovább a csehszlovák fotográfia (és aktfotográfia) egyik nagymestere Jan Šmok, kinek véleménye szerint a mezítelen emberi test a művészi aktfotózásnál sohasem tárgyává, hanem eszközévé válik az alkotó munkának, segédeszközévé egy művészeti munkamenetnek. S hogy az aktfotográfia emocionális értékei, ugyanúgy, mint arról már a portréfotónál is szó volt, az alkotó, a fotográfus közreműködésének, alkotó személyiségének jóvoltából jönnek létre. S mindezen általánosságban megfogalmazottak érvényesek kell hogy legyenek Rsenák István kiállított aktkollekciójának megítélésénél is. Magáról az ógyallai származású, Komáromban élő alkotóról még annyit, eredeti foglalkozását tekintve mezőgazdász, s most mintegy három éve — több mint két évtizedes amatőr (és félhivatásos) fotográfusténykedés után — hivatásos fényképészként dolgozik. NÉMETH GYULA KINCSÜNK AZ/WWEiV Három mondat — három tévesen használt szó Nézzünk most meg három mondatot, melyek mindegyikében előfordul egy-egy tévesen használt, illetőleg hibás szó. íme az első mondat: Az érintettek füle hallatán beszélte el az esetet. Ebben a mondatban a füle hallatán szókapcsolat helytelen. Van egy hallata főnevünk, amely személyragos. rendszerint határozóragos alakban, leginkább -ra raggal használatos. Első jelentése: valaminek megha/lása, hallás útján való tudomásul vétele. Valaminek a hallatára — vagy ritkábban: hallatán — annyit jelent: amikor valaki valamit hall, hallott. Például: Megörült a hír hallatára. Ezt mondhatjuk így is: Megörült a hír hallatán. A következőkből látni fogjuk, hogy a hallatára és a hallatán szóalakot nem lehet bármikor felcserélni. A hallatára második jelentése ugyanis ez: úgy. hogy a szóban forgó személy, közösség hallja vagy hallotta; illetőleg úgy, hogy valaki saját fülével hall vagy hallott valamit. Ez esetben csak a valakinek vagy valaminek hallatára a helyes. Az egész társaság hallatára szidta a barátját. A fülem hallatára hazudozott összevissza stb., és természetesen: Az érintettek füle hallatára — nem: hallatán! — beszélte el az esetet. A füle hallatán hibás szókapcsolat voltaképpen ezt jelenti: amikor valaki a fület hallotta; ez pedig, ugye, teljesen értelmetlen állítás. Második példamondatunk így hangzik: Barátom hihetetlenül csóválta a fejét. Aki ezt Így mondta, arra célzott, hogy a barátja kételkedett, nemigen akarta hinni, amit hallott. Ezt a hihetetlenül határozó nem fejezi ki. Nézzük meg a hihetetlen melléknév, illetve határozószó jelentéseit! Első jelentése: nem hihető, a második: rendkívüli. Például: hihetetlen történet, hihetetlen nehézségek. Jelentheti továbbá a hihetetlen azt is, hogy nagyon, hihetetlenül. Például: hihetetlen sok mák termett, hihetetlen hosszúra nyúlt a beszéde, stb. Idézett mondatunkban a hihetetlenül nyilvánvalóan a hitetlenül helyét foglalta el. A hitetlenül egyebek közt azt is jelenti: úgy. hogy nem hisz el valamit, kételkedik valamiben. Tehát mondhatjuk így: hitetlenül csóválja a fejét, hitetlenül rázza a fejét, hitetlenül néz, stb. A hisz igének egy további származéka is alkalmas a szóban forgó mondatba határozónak, mégpedig a hitetlenkedve határozói igenév. Barátom hitetlenkedve csóválta a fejét — ez is azt jelenti, hogy nemigen akarta hinni, hogy kétségei voltak. Harmadik példánk a következő: Az öreg ember elmondta hányattatásos életét. Mi islehet az a hányattatásos élet? Bizonyára viszontagságos életet akar jelenteni, vagyis olyan ember életét, akit a sors ide-oda hányt-vetett, aki sok hányattatáson ment keresztül. Az ilyen élet helyesen hányatott élet, nem pedig hányattatásos élet. Aki sok hányattatásnak volt kitéve, az hányatott életű, nem hányattatásos életű. Van hányatott melléknevünk, melynek értelme: viszontagságos, és van hányattatás főnevünk; ennek jelentése: az élet viszontagságai közti ideoda sodródás, viszontagság, megpróbáltatás. Például: Sok hányattatás után végre révbe ért. A hányattatásos melléknév ugyan szabályos képzésű, csak teljességgel szokatlan, és fölösleges is, mert hiszen semmivel sem jelent többet, mint a hányatott, s ráadásul nehézkes, amolyan „túlképzett" szó. MAYER JUDIT vfL •• Bevezető tűnődés Főnöknek azt az istenteremtményét nevezzük, akit nem szeret senki, ebből következően az is kérdés, vajon tényleg isten teremtménye-e ő. A főnököt nem szereti az alárendeltje, a mellérendeltje, ha egyáltalán van ilyen, de nem szereti öt a fölérendeltje, azaz a főnöke sem, egyszóval: a főnököt a főnök sem szereti és viszont. E sorok rója semmi esetre sem szeretne főnök lenni. Nem is lesz, ha a sors is úgy akarja. Persze az, hogy valakiből főnök lesz-e, nem a sors akaratán múlik, sokkal inkább valamelyik másik főnökén, egyszóval amolyan csuka fogta róka, róka fogta csuka féle játék ez és nem holmi görög sorstragédia. Bevezetőnek ennyi elég is lehet. Térjünk a tárgyra! Az első főnököm, avagy miért nincsen Zsélyben magyar iskolai?) Az első főnökömet Fábry Ferencnek hívták. A nevét okvetlenül érdemes megjegyezni, mert hozzá hasonló kreatúrát keveset termett ez a könnyáztatta föld, noha azt sem állítanám, hogy egyedüli példány volt az Ipoly mentén. Kántortanítónak jött Zsélybe még az én születésem előtt, állítólag nagyon fess. talpraesett és nagyon szép hangú és „istenfélő" fiatalember volt, ámbár (s ezt édesanyámtól tudom, akit még tanított), az „egyszeregyet" nem tudta, inkább politizált. Ő volt az, aki magyar iskolaigazgató létére megalapította Zsélyben az első szlovák iskolát, nyolc vagy tiz gyerekkel. 1938-ban átment Szlovákiába. Ám negyvenötben visszajött, elvadulva, tele bosszúvággyal, ő lett a kitelepitési meg reszlovakizációs bizottság vezetője, minden zsellért, aki képtelen volt neki bizonyos sápot leadni, kitelepített vagy Magyarországra vagy Csehországba. És ismét ő lett a zsélyi kántor. Elfoglalta a kifosztott Zichy-kastély egyik szárnyát, cselédlányt és parádés kocsist tartott, iszonyúan kövér felesége vasárnaponként az oltár melletti úriszékben hallgatta a szentmisét, akkora kalapban mint egy esernyő. Vasárnap délután sógorával az óvári kántorral és annak ugyancsak 120 kilós feleségével végígparádéztak, végighintóztak a falun. Közben engem a falu többi gyerekével együtt meg akart tanítani szlovákul, ami nem nagyon sikerülhetett neki, mert ő maga sem beszélte rendesen ezt a nyelvet. Húsvét előtt ő tanította be a falu legényeivel a nagypénteki passiót és ő volt az Evangélista. Nekem pedig minden nap ministrálnom kellett — az igazgató úr parancsára.
