A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
Rekviem Romániáért A tévében: álmatag arcú tiroli szőkeség az Alpesi történetben. A Rock Színházban: Chile vakító aranya, Evita. A telefonban: igenekkel és nemekkel remekül zsonglőrködő Funny Girl. Próba után: komoly, tisztánlátó Mira. Beszélgetés közben: szertelen, bakfislelkü Malek Andrea. ANDREÁVAL tokozás határozott, temperamentumos nők tetszettek nekem. Nem a cicásak és nem is az édesek, hanem az Eviták. Dél, forróság, csillapíthatatlan vágyak ... ez az én világom. Közben jókat nevetek magamon, mert ha felveszek egy rövid szoknyát és hozzá fehér blúzt, akkor egy az egyben úgy nézek ki, mint Hófehérke, vagy Dorothy az Óz. a nagy varázslóból. És akkor megkapom Evitát, aki ösztönösen tudja, mit kell tennie és megy szívósan, kitartóan a maga útján. Bárkivel hozza is össze a sorsa, mindenkit legyőz, mert senki sem tud ellenállni, nemet mondani neki. Taub Jánossal dolgoztam most a Nemzetiben, ö mondta, hogy aki sokat kap, az sokat is veszít, olyan nincs, hogy törés nélkül éled az életed. Evita példája is ezt igazolja: amikor úgy érezte, minden vágya teljesült, elérte, amit akart, beteg lett és meghalt, és nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszas kínlódás után. Iszonyú, nem? Nekem ez a szerep eddigi életem legnagyobb élménye. Szólnak, hogy tanuljam meg a dalokat, és hipp-hopp, máris egy nagyszerű társulat élén állok. Egyik este a Vígben, a Csókos asszonyban főiskolai hallgatóként lépek színpadra, másik nap Evita vagyok, és így művésznő, úgy művésznő. Korábban, ha gondom volt, anyu mindig megmondta, hogy ez rossz, ezt ne csináld, ez jó, ez még jobb is lehet, és akkor mindig tudtam, merre hány lépést tegyek. Evitával teljesen egyedül birkóztam meg. Szombaton itthon elénekeltem egyszer németül, hétfőn utaztunk az NSZK-ba, és kedden már várt is az első előadás. Feküdtem a szállodai szobában és egyfolytában az járt a fejemben: ha én vagyok a rendező, biztos, hogy másnak adom a szerepet. Ma sem értem, hogy tudtak meghallgatás nélkül megbízni bennem. A bestia Doricája naiva és nem róla szól a darab. Evitát az egész világ ismeri.. . Broadway-siker. Óriási lehetőség, amelyet rettenetesen el lehet szúrni. Ki mondjam, ne mondjam ? A végén már egészen belejöttem. — Evita után most itt van Mira, az Elveszett paradicsom a Nemzeti Színházban. — Ebben meg az a nehéz, hogy beszélni kell. Énekelni, legalábbis nekem, sokkal könnyebb. Mindegy. Most nem szabad ezzel foglalkoznom. Tizennyolc éves vol— Édesanyád, Toldi Mária '66-os nagy slágere szerint rövid az élet. Neked, most, a pálya kezdetén, amikor Evitádról Prágában, Göttingenben, Hannoverben, Luxemburgban és másutt is elismeréssel írtak, milyennek tűnik? — Én babonás vagyok, ezért nem szívesen mondom azt, hogy köszönöm, minden rendben, mert a következő pillanatban máris bebizonyosodik az ellenkezője. Örülni sem úgy örülök, hogy de jó, ezt is elértem, milyen jól megy most nekem ... nem! Ilyesmit soha, még az Evita után sem éreztem, amikor egy hónap alatt kellett megtanulnom a német szöveget. Lejöttem a színpadról, hallottam, hogy tapsolnak, ez jólesett, a sziklák legördültek bennem, de különben ... nálam a siker tíz százalék örömöt és kilencven százalék félelmet jelent. — Félelmet? — Igen, azt. Megcsinálok valamit, megdicsérnek érte, megkönnyebbülök, de a következő percben már azon izgulok, hogy holnap vajon mi vár rám. Az Evita óriási lehetőség volt számomra. Mások a pálya csúcsán játszanak el ekkora musicalszerepet, én meg huszonegy évesen kaptam meg. Tavaly nyáron Miklós Tibor hívott a Rock Színházba; tőle kaptam Doricát A bestiában és-alighogy megvolt a bemutató, szólt, hogy tanuljam meg Evita dalait az őszi, nyugat-európai turnéra. Nem akarok álszerény lenni; Doricát ma sem érzem igazán nagy tehernek. Ki kell állni, sok vér és iszonyat közepette szerelmesnek kell lenni, és szépen kell énekelni. Ennyi. Az Evitától viszont teljesen pánikba estem. Hol kezdjem a tanulást, mikor tíz szót, ha tudok németül? Vagy hagyjak ki egy ekkora lehetőséget? Még a zongora mellett sem ültem ennyi akarattal, ekkora kitartással soha, pedig konzervatóriumba jártam. Négy hétig minden nap magoltam és kotta nélkül, a Broadway-felvétel alapján tanultam a dalokat. — S ha nem ment, segített a mamád. — Ha kértem volna, biztosan ellát néhány jó tanáccsal, csakhogy én nem szóltam neki. Tudtam, hogy egyedül is boldogulni fogok a szereppel, hiszen mindig is a
