A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
Amikor ez a cikk született, még javában dúlt a választási kampány. Minden valamit érő párt gazdasági, politikai, iskolaügyi, mezőgazdasági és szociális programmal rukkolt ki, természetesen mint minden választási kampányban, az érzelmekre hatva. A gazdasági és szociális programok megítélésében nem mernék szakszóval nyilatkozni, nem értvén hozzá. Minden párt programjából elsősorban az iskolaügy érdekelt. Elsősorban azért, mert nemrég magam is pedagógus voltam, másrészt azért, mert ma kultúrával foglalkozva már közhelyként írhatom le, hogy a kultúra és az iskolaügy elválaszthatatlan egymástól és nem lehet a napi politika függvénye. Azon gondolkodtam nemrég, mi is történt november 17-e óta az iskolaügyben. Kellemetlen élménnyel kezdeném. November 21 -én, amikor a napnál világosabb volt már, hogy nem huligánok, csavargók és külföldi kémek ordibálnak a SZNF téren, az iskolaügyi osztály prominens szakelőadója kulcsra záratta munkahelyem, egy belvárosi kollégium, kapuját. Hogy a gyerekek mégis kint voltak? Ugyan kérem, akadály lehet egy kerítés? Sok fórum összejövetelén vettem részt, forrt a világ a pozsonyi iskolaügyben s azt hiszem, másutt sem nézték ölbe tett kézzel a plafont. Lett új iskolaügyi miniszterünk, lettek új helyettesek, itt-ott új osztályvezetők a nemzeti bizottságokon, csak az iskolákban nem történt semmi, a pedagógusok nem tudták mihez tartsák magukat, mert ha egy kicsit is kreatívak mertek lenni, jött a „dá-dá", mert kiskirályaink azt hitték, hogy a rendszerváltás után is parancsolgatásból fog állni néhány ember munkája gyermekeink nevelésénél. Mégis megalakult a tanítói fórum, majd a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, faramuci módon lezajlottak az igazgatóválasztások, régi sebeket föltépve, újakat okozva. És megjelent az, amitől féltünk. Mindegyikünk azt hitte, hogy a demokráciával több jog jár, amit néhányan megfogalmazni is mertek, s majd Így lettünk nacionalisták, irredenták, „majd rnegálljatok, fogtok ti még államnyelvet is tanulni" című vendégként itt lakó nemzetiségiek, akik nem hajlandók megtanulni szlovákul és verik azt asztalt, hogy főiskolájuk, pedagógusképzésük legyen. Ejnye, ejnye, csehszlovákiai magyarok! Kiváló atomfizikusaitok, orvosaitok, tanáraitok több mint fele bizonyára angolul tanulta a tanulnivalót, hiszen szlovákul még kenyeret se tud kérni, ugye? Valami mégis történt. Végre jóváhagytuk az új alapiskolai törvényt, a középiskolai törvényt, a főiskolákról és egyetemekről szóló törvényt. Ha valaki venné a fáradságot és utánanézne, mi minden zajlott iskolaügyünk háza táján, rádöbbenne, hogy itt mindenki inaszakadtáig dolgozott. Sajnos, az eredmény egyelőre az ellenséges hangulat, a bizonytalanság és a sok kérdőjel az új tanév előtt. Vajon a választások után történik-e valami érdemleges?-lovász••• A kutya ugat, a karaván halad — vallja derűs nyugalommal a muzulmán, tudomásul véve és jelezve, hogy akár meg is szakadhat az ember, úgysem változik meg semmi az égadta világon. Ugyanezen fatális nyugalommal vette évtizedeken át tudomásul Blaskovics József turkológus, az Oszmán Birodalom világhírű kutatója — aki június 12-én lesz 80 éves —, hogy szűkebb pátriájában, a magyar nyelvterületen nem tanúsítanak érdeklődést munkássága eredményei iránt. Lám, ő sem lehet próféta a saját hazájában! Nyugdíjba vonulásáig, a hetvenes évek végéig három tucat könyve és kétszáznál is több tudományos dolgozata közül ugyan tizenhárom magyarul jelent meg, viszont ezek nagy része is irodalmi alkotás fordítása vagy ismeretterjesztő jellegű írás és nyelvkönyv volt, vagyis életművének csupán töredékét kitevő alkotás. Legfeljebb az amerikai vagy ausztráliai magyar szakfolyóiratokat böngészőknek lehetett némi elképzelése tevékenységéről. Alkotásainak legjavát csak a cseh, szlovák, német, török, angol és orosz nyelvet bíró kollégák és a történelem iránt érdeklődő nagyközönség ismerhette meg, tekintve, hogy müvei nagyrészt ezeken a nyelveken jelentek meg. Alig titkolt lelkiismeretfurdalással beszéltünk vele mi prágai magyar diákok, ha néha megjelent péntek esti összejöveteleinken az Arco kávéházban — ritka vendég volt körünkben, mivel egyik külföldi előadókőrútját a másik követte, egyidejűleg több egyetem vendégprofesszora volt, tagja a Csehszlovákiai Orientalisztikai, a Romániai Turkológiái Társaságnak, disztagja a Török Tudományos Akadémiának —, hiszen jóformán azt se tudtuk, mivel is vívta ki a nemzetközi elismertséget. Adósságunkat törlesztendő, évente meghívtuk előadást tartani az Ady Endre Diákkörbe, hogy beszámoljon kutatásai legújabb eredményeiről. Az előadást követő beszélgetések, viták döbbentettek rá bennünket arra, hogy legjelentősebb, igazi tudományos szenzációt jelentő művei az íróasztalfiók foglyai, s alig van reménye azok kiadására. Megértőleg bólogattak ugyan a prágai, New York-i, sydneyi és moszkvai kiadók, könyvszerkesztők, amikor a kezükbe vették az Érsekújvári török adólevelek, a Kegyes szultánok és a Rákócziak levelezése a Kassai Királyság ügyében vagy a Rimaszombati török okiratok gyűjteménye című müveinek kéziratát, viszont szabadkozva hozzátették: „Sajnos, ez nálunk aligha számíthat tömeges sikerre. Magyarul kellene kiadatni". Csakhogy a pozsonyi Madách Kiadó jogosítványa szépirodalmi tevékenységre szólt, továbbá az is bebizonyosodott, hogy tudományos és kulturális viszonylatban gyakran közelebb fekszik Prágához New York, mint Budapest. így aztán a prágai Károly Egyetem turkológus Blaskovics József nyolcvanadik születésnapjára professzoráról többet tudtak a tengerentúlon, mint szűkebb hazájában. Blaskovics József reneszánsz egyénisége, színes előadásmódja, szellemi kisugárzása már első találkozásunkkor hatalmába kerített, arra ösztönözve, hogy közelebbről is megismerkedjen munkásságával. Cikkeinek, tudományos értekezéseinek lenyűgöző eleganciája, kristálytiszta érvrendszere, gondolatainak eredetisége fokozatosan erősítette meggyőződésemet, hogy anyanyelvén is a legszélesebb közönség elé kell tárni az oszmán-törökök százötven éves magyarországi uralmának hétköznapjait és a diplomácia mélyrétegeit bemutató munkáit. Ifjonti lelkesedéssel telve, nem tudván belenyugodni a megváltoztathatatlannak tűnő közönybe, másfél évtizeddel ezelőtt kezdtem el a kilincselést, meggyőzési kampányt, hogy a történelemtudomány e sajátos szelete hozzáférhetővé váljon a hazai magyar olvasók számára. Nos, az eltelt fél emberöltő alatt számtalanszor meggyőződhettem a bevezetőben említett népi bölcsesség mély igazságtartalmáról: mindössze Pontiustól Pilátusig jutottam el. Pedig jóakaratban nem volt hiány, hiszen a Madách Kiadó szerződést kötött a Rimaszombati okiratok kiadására, vállalva, hogy 1983. év végéig megjelenteti azokat, viszont az eposzokból oly jól ismert deus ex machina — a felettes szerv beavatkozása — meghiúsította a könyv megjelenését. Történt mindez annak ellenére, hogy a mű 1977-ben szlovák nyelven már megjelent az Orbis Kiadó gondozásában, tehát voltaképpen fordítás kiadásáról volt szó. Végül egy kávéházi beszélgetés alkalmával „súgták meg", hogy az internacionalizmus leplébe öltözött hata-Próféták sorsa Q
