A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-25 / 21. szám
Jelenet természet után szabadon. Szín: kisváros, útkereszteződés, kavargó, ordítozó, fejvesztett tömeg. — Ott fut! — Hová lett? — Ki látta? — Erre, erre, emberek, álljuk el az útját! — Kerüljenek mögé! — Mi van? — Mi történt? — Nem látja? Elszabadult egy elmebajos! — Hol? Merre? — Itt van! — Fogom! — Engedi el ezt a gyereket? Idióta! — A szatír, a szatir. Megfogták! — Dehogy fogták, ott fut! — Hol, hol? — A mellvéden lovagol! — Mutogatja a szerszámát! — Jesszus Mária! — Vigyék innen ezt a gyereket! — Hol az anyja ? — Elájult. — Tűz van, tűz van! — Nincs itt egy rendőr? — Bekerítették a várost! — Hol járt az már addigra. — Mi történik itt, emberek? — A tűzoltók elvittek valakit. — Dehogy vitték, megszökött! — Itt bujkál a tömegben. — A szatír! A szatír! — Maga az, ne tagadja! — 'Gyerünk innen, fiacskám. — Vigyázzanak, harap! — Ráismertem kérem, arról a dögletes leheletéről! — Hát te vagy az, jómadár? — Engedjenek, hadd látom közelebbről. — Köpjön a szeme közé — Köpjön ha akar, maga magasabb! — Utat, utat, itt az orvos! — Hogyan fogták el? — A fűszeres hátracsavarta a karját. — A pék ... — A tanító úr rákiáltott, hogy aszongya ... — Szálljon le a lábomról! — Engedjék közelebb az orvost! — Sintért ennek, ne orvost! — Mit csinálnak vele? — Nem látja ? Vallatják! — Ott viszik, ki látott ilyent! — A fűszeres. — A fűszeres! — Egy ilyen derék ember! — Ki hitte volna ? — Ne bolondozzanak, elvitték azt már régen. — Úgy kell az ilyennek. — Mit csinált tulajdonképpen? — Ott lovagolt a mellvéden. — Hallatlan! A tömeg lassan szétszéled. Egy pillanatig üres a szin, majd a háttérből megindul a hazafelé tartók immár csöndesebb, fáradtabb áradata. — Micsoda nap. — Csak azt nem értem, miért nem fogták el hamarabb. — Úgy kisiklott a markukból, mint a gyík. — Valami büdös folyadékot lövellt a szemükbe. — A fűszeresnek meg csak így: krikkkrakk, átharapta a torkát! — Hogyan került a női vécébe? — Haha! Nem azért szatir! — A főtisztelendö úr vette észre legelőször. — Hetek óta figyelte. — Ma aztán rálestek a környékbeli férfiak. — A főtisztelendö úrra ? — A szatírra. — És mit láttak? — Akármit is csinált, gyorsan csinálta! — Hová rejtette az áldozatot? — Na mit gondol, okos? — Ahá, a pimasz! — Megkérdezték tőle, miért tette. — Nem felelt. — Néma. Mind néma az ilyen, és pikkelyeshátú. — Öreg ember volt. — Beteges kinézésű. — Ha jól megnézzük, mi van abban, reklámot osztogatni a mellékhelyiségekben? — Reklámokat! De micsoda reklámokat! — Azt mondja, azt sem tudta, mire valók. — Micsodák? — Hát a melltartók. Meg se nézte őket. — Özvegy ember. — Nem is tud olvasni. — Külföldi. Olasz. — Emigráns. — Szardíniái. — Akkor beleszületett ebbe a mesterségbe. — A vicceit tartsa meg magának. — Úgy van. Aki nem tudja mi a százhúsz forintos nyugdíj az fogja be a száját. — Szabályos papirosa volt. — Meghatalmazása. — Ajánló levele. — De hát akkor mit keresett a női vécében? — Szatír volt ez, bármit is mond! — Látta, hogy futott?! — A fűszeresnek meg csak így ni, krakk, elharapta a torkát! — A mamája nyakát harapdálja! — Kenyeret vett nála, mielőtt elfogták. — Ö ismert rá, a négycentis szemfogáról. — A leheletéről azt mondta ... — Pajzán lapokat árult. — Igazán? — Minden héten szétosztott százhúszezret a városi illemhelyeken. — Nem is olyan buta ötlet! — Ingyen papír. — Legyen, aki elhasználja! Röhécselés, köhécselés. Az utcákon kigyúlnak a fények. Az ablakból főtt burgonyaillat párolog a langyos, mozdulatlan nyári éjbe. — Kisfiam, kész a vacsora! — És erre mit mondott? — Semmit. Mit mondjon, a szégyentelen! — Csak sírt, mint egy gyerek. — Késő a bánat. — Csupa vér volt az arca. — Na jóéjszakát! — Olyasféle ember volt, mint maga: őszhajú, hajlott hátú. — Szerencse, hogy elfogták. — Gyere kisfiam, már másodszor melegítem fel ezt a lekváros tököt! A toronyóra nyolcat ver. Függöny. Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA VARGA ERZSÉBET Abban a pillanatban Pontosan abban a pillanatban vészjósló planéták fénye derengte be arcát, édes arcát szőke anyámnak. S elkerekült szeme, angyali szája a fájdalomtól. Ó, ne hagyj el, nyögte. Uram, ez az első: adj neki jót, ne tagadj meg tőle szerencsét, ne tagadj meg emberi sorsot tőle, de add rá áldásod, gyönyörűm. Istenem, édes ... Kurta sikoltás. Vér. Sikoltás. Még egy. Már itt vagyok. Kiszakadtam. Fázom. Kártékony planéták mosolyognak messzi egekből — kettőnkre immár. ZS. NAGY LAJOS Kéményseprő ott ül a kormos kémény mellett s hegedül lehet hogy Chagall küldte őt e ferde tetőre nem úgy hegedűzik mint a nagyhegedűsök mint a sósári prímás úgy muzsikál karikás seprűjét kitekerte ez most a vonó ezt vonogatjahuzogatja a torkán lassan a saját gégéjén gyönyörűen szól a füstember szerenádokat szól vérző nyakából Szorentóban szép a tenger egész fekete teste zengi s a városra hull a korom a karimás seprőből belepi a tulipánokat szüzeket a szét is feketén lobogtatja hajam. 13
