A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-11 / 19. szám
ÁLMOK ÉS VIRÁGOK 150 éve született Odilon Redon Sajnálatos tényként kell megállapítanunk, hogy a másfél évszázada született Odilon Redon neve még ma is ismeretlenül cseng a „nagyközönség" fülében, noha e különös festő egyike a szürrealizmus legjelentősebb előfutárainak, mindenekelőtt pedig ő a par excellence szimbolista festő — a művész, akinek a képein testet ölt az Eszme, aki láthatóvá teszi a megfoghatatlant és a láthatatlant, aki a természetben megleli a szellemi élet rejtőzködő jelképeit. Redon azonban korántsem érte be ezoterikus vagy éppenséggel könnyen feltáruló szimbólumok képi megjelenítésével: egy olyan világ felfedezésére és feltérképezésére szánta el magát, mely — André Breton szavaival élve — „érzékszerveink számára hozzáférhetetlen s értelmünk számára felfoghatatlan": Redon a tudat alatti világ festője volt, szuggesztív „álommásoló", aki az akadémizmus korlátáit áttörve csodálatos kifejezőerővel jelenítette meg az álomvilág képeit. Az 1840. április 20-án született művész az impresszionisták kortársa volt, ám az ő szélsőséges szenzualizmusukkal szemben a látható, közvetlenül érzékelhető valóságon túl létező tartományok, a belső valóság felfedezését, a mélyből feltörő képek megörökítését tűzte ki célul. Festőként is költő volt: az álmok poétája, a fantázia fejedelme, utazó a lélek mélyrétegeinek sötét birodalmában. Bizarr látomásai ma éppúgy meghökkentik, megriasztják és csodálatra késztetik a nézőket, mint száz évvel ezelőtt. Legtöbb neves kortársához hasonlóan eleinte róla sem vett tudomást a „müértö" közönség, s a kritika sem tüntette ki figyelmével; már túl van a negyvenedik életévén, amikor első sikeres egyéni kiállítását megrendezi, ám hírneve ettől kezdve évről évre nö: méltatói és csodá lói között ott találjuk Mallarmét és Huysmans-t. Gauguint és Émile Bernard-t, Bonnard-t és Matisse-t. A szürrealisták útmutató mesterként, példaképként tisztelték, méltán: a belső folyamatok kivetítésében, a tudat alatti képek megragadásában. az álom tájainak felfedezésében Redon nem csupán megelőzte őket. de némely vonatkozásban felül is múlta Bretont és követőit, akik sokszor saját dogmáik csapdájába estek, s irodalmiaskodó, mesterkélt művekkel cáfoltak rá a pszichikai automatizmus elvére. Redont az ítészek egyértelműen a szimbolistákhoz sorolják, megjegyezve, hogy művészete a romantikában gyökerezik, dekorativizmusa pedig a szecesszió (az Art Nouveau) irányába és az absztrakció felé mutat. Mindez igaz. e kategóriák azonban nem fejezik ki a redoni művészet lényegét. Azok rokona ő, akik az álom kapuit nyitogatják. a képzelet igazságát keresik, a fantasztikum végtelenjében találnak rá szellemi hónukra: Bosch és ArcimbokJo, Goya és Blake, a Vámos Rousseau s a mi Gulácsynk állnak hozzá a legközelebb. Redon univerzuma a titkok, a csendek, a látomások és a szédületek, az éjszakák és a fényvarázslatok birodalma. S miként a világegyetem örökkön változóban van, úgy változik az évek múltával Redon világa is: első, 1877-töl 1890-ig tartó alkotói periódusában („sötét korszakában") szinte kizárólag szénrajzokat és litográfiákat készít; ekkor született sorozatai már címükkel is jelzik a művész érdeklődését: Álomban (1879), Edgar Poenak (1882), Az eredetek (1883), Hódolat Goyának (1885), Az éjszaka (1886), Szent Antal megkísérlése (1888). Álmok (1891), Apokalipszis (1899). Ebben az időszakban alkotásait a nyugtalanító, riasztó. démoni vonások jellemzik; morbid víziók, lázálmok tűnnek elénk — mintha a pokol legbelső körébe kerültünk volna: rémük angyal tekint ránk esdeklőn, foglyul ejtett Pegazust vonszol magával egy brutális férfi, undoritó, rettegést keltő hatalmas pók démon-arca mosolyog felénk, Orfeusz feje lebeg a víz felett, arcán nem evilági nyugalom, akárcsak a vértanúén, akinek a feje egy tálcán pihen; égitestek zuhannak az óceánba, hátborzongató emberfej-léggömb bukkan fel az áthatolhatatlan homályból, s álarcos csontváz kongatja a halál harangját... Sok képen mintha a teremtés előtti éjszakák pokoli káosza éledne újjá: kísérteties fények világítják meg a földöntúli tájakat, a tenger s az égbolt a végtelen éjek örök sötétségében olvad össze; hátborzongató növények szökkennek szárba, emberi fejeket virágozva ... 1890 után Redon művészetében előtérbe kerülnek a mágikus elemek, sajátságos miszticizmus nyomja rá bélyegét a képeire. Ebben az évben festi meg egyik legszebb és legjelentősebb vásznát: a Behunyt szemmel cimet viselő mü angyalarcú jelenést ábrázol, a titokzatosság megejtő szépségű jelképét — a festő e kép szellemiségében alkot tovább. Még számos szénrajzot és litográfiát készít — köztük az Elátkozott ház nyomasztó álomképeit s az Apokalipszis világvége-látomásait —, de érdeklődése egyre inkább a pasztell és az olajfestmény felé fordul, a sötét víziókat színes látomások váltják fel. 1900 utáni alkotásait pedig már a fények s a színek egyeduralma jellemzi. Redon a szín mágusává lesz; nem képeket fest, hanem káprázatokat — a sötétség infernójából a fény birodalmába érkezünk. De fogalmazzunk pontosabban: a fény és a virágok birodalmába: a művészt teljesen rabul ejti titokzatos szépségük, létezésük csodája. Lírai, átszellemült virágcsendéletek sokasága kerül ki műhelyéből; úgy érezzük, e növények a váza „fogságában" is tovább élik rejtélyes életüket, s bár hervadás a sorsuk, mégis a nem múlandó szépség eleven jelképeként tekintünk rájuk. A virágcsendéletek mellett számos szuggesztív portrét készít. mitológiai jeleneteket idéz fel, szimbolikus értelmű kompozíciókban fogalmazza meg érzéseit, gondolatait. Színek kórusa zendül a képein, fénykölteményeket alkot; elvarázsolt birodalmának tündöklő tájai láttán Apollinaire szavai jutnak eszünkbe: „virágzó rejtelem hajlong felénk ..." Festményeit, pasztelljeit szemlélve sokszor azt hisszük, a téma csak ürügyül szolgált a virágok, a természet iránti határtalan csodálatának kifejezésére. Oféliát úgy rajzolja meg. hogy a leány valósággal beleolvad a fantasztikus tájba — a kép főszereplője a virágok szinpompás csapata s a szemkápráztató lángtengerként megjelenített alkonyi égbolt; a Vörös szfinksz című festményen a mitológiai lény szinte háttérbe szorul a valószerűtlen méretű pillangók és növények mellett; a fa alatt meditáló Buddhát körülölelő természet hatalmas, lélegző organizmus benyomását kelti, a vallásalapitó feje fölött pedig egy ragyogó, (talán virágok és lepkék nászából született?) jelenés bontja szárnyait. Ismeretlen szépségű virágok serege veszi körül a szelencéjét kebléhez szorító, mit sem sejtő Pandorát, sok modellt csaknem teljesen elborítanak a talán sosem-volt növénycsodák — Redon lenyűgöző szuggesztivitással hirdeti misztikus, panteista természetfilozófiáját. Vajmi kevés köze van azonban az irodalmiaskodó, csupán eszméket illusztráló képzőművészekhez; bibliai és mitológiai látomásai (Szent szív. Néma Krisztus, Vénusz születése. Orfeusz. Apolló napszekere, Győzedelmes pegazus) hasonlithatatlan szépségű szinvarázslatként jelennek meg előttünk, a téma szinte másodlagossá válik. Amikor Redon 1916-ban meghalt, kortársai úgy emlékeztek meg róla. mint időtlen szépségek megteremtőjéről, aki láthatatlan tájakat fedezett fel és megörökítette az álom birodalmát. Csaknem hét évtized telt el azóta, de Ítéletünk mit sem változott. Redon ma is elvarázsolja a lelkeket. G. KOVÁCS LÁSZLÓ KINCSÜNK AZ ANYANYELV Az idegen szavakról — másként Az idegen szavak a nyelvművelőknek mindig hálás és kimeríthetetlen témát jelentenek, hiszen beáramlásuk nyelvünkbe folyamatos. Az idegen elemekről szólva a nyelvművelők általában arra hívják fel a figyelmet, hogy helyettük a megfelelő magyar kifejezést használjuk. Erre — azt hiszem — szükség is van, hiszen nemegyszer tapasztaljuk, hogy a szöveg szinte érthetetlenné válik a rengeteg idegen szótól, melyekkel a szerző talán a témában való jártasságát kívánja bizonyítani, esetleg így akarja emelni a szöveg „tudományos" jellegét. Előfordul azonban az is. mikor az ellenkező eset — a helytelenül értelmezett magyarítás — vezet hibás megoldáshoz. E cikkben néhány ilyen példát vizsgálunk meg. Kezdjük a sort egy „makaróni" kifejezéssel: egy Írásban a szerző az infarktus kockázatát növelő tényezőkkel foglalkozik. Ezt Írja: „A dohányzás is kockázatos faktor". Ha kissé utánanézünk a dolognak, megállapíthatjuk, hogy a kockázatos faktor kifejezés a szerző egyéni leleménye, mert a szakszövegekben általában a rizikófaktor szakszóval találkozunk. Az újságírót talán az tévesztette meg. hogy ez a szó még az Értelmező kéziszótárban sem szerepel; a rizikó mellett pedig csillag jelzi, hogy a szótárkészítök magyartalannak, helytelennek, a gondosabb fogalmazásban kerülendőnek tartják. A rizikófaktor ennek ellenére élő és — helytelen életmódunk következtében — meglehetősen gyakori, sőt nem is tekinthető magyartalannak. hiszen bekerült a Helyesírási kéziszótárba is. A rizikó előtaggal más összetett szavak is létrejöttek, például a rizikófüggvény vagy a rizikócsoport. Ha azonban kerülni kívánjuk az idegen szót, használhatjuk a kockázati tényező kifejezést is. bár ennek jelentése tágabb és nem olyan egyértelmű, mint a rizikófaktoré. Hasonló hibás megoldással találkoztam egy közgazdasági szakcikkben. A csehből készült fordításban ez a szó fordult elő: elsőbbségek. Először nem értettem, mit jelent az, hogy a hagyományos elsőbbségeket meg kell változtatni, és az exportképes termékek gyártását kell szorgalmazni, ám később rájöttem, hogy itt a priority lefordításáról van szó. A priorita latin eredetű szó. a magyarban prioritás formában él. s ennek valóban elsőbbség jelentése van, ám az utóbbi időben közgazdasági szakkifejezésként a prioritás használatos. Ha ennek ellenére mégis magyarul akarjuk ezt a fogalmat megnevezni, akkor ilyen fordulatokkal élhetünk: valaminek elsőbbsége van, valaminek elsőbbséget kell kapnia. Ugyanebbe a csoportba sorolható következő példánk is: ..Az üzletben újdonságok és behozatali áruk is kaphatók." A mondat megfogalmazója talán úgy vélte, helyesebb, ha az import szó helyett a behozatalt választja. Ám a külföldről behozott termékeket magyarul importcikknek vagy importárunak nevezzük, de beszélhetünk egyszerűen külföldi árucikkről is. A sajtóban találkozhatunk olyan esetekkel is, mikor a hiba oka az. hogy az idegen szó több magyar megfelelője közül nem a szövegbe illőt választjuk. Olvassuk el figyelmesen a következő mondatot: „Nyilván senki sem kételkedik abban, hogy az összes művészetek közül a színház az, mely a legérzékenyebb a társadalmi éghajlatra." Valószínűleg önöket is zavarja az éghajlat szó, hiszen ennek jelentése „nagyobb földrajzi egység időjárása". A hiba okára hamar rájövünk, ha tudatosítjuk, hogy az éghajlatot más szóval klímának mondjuk, ennek pedig van „hangulat, környezet, légkör" jelentése is. Az idézett mondatban tehát nem a társadalmi éghajlat, hanem a társadalmi kiima, társadalmi légkör kifejezést kellett volna alkalmazni. Legvégül halljunk olyan példát, mely szintén a fordítással függ össze. Egyik lapunkban olvastam a következő mondatot: „Egyetértünk a CSKP-ban beállt személyzeti változtatásokkal." E mondatnak egyebek mellett az a hibája, hogy leírója a personál — személyzet szlovák—magyar megfeleltetésből kiindulva a personálny melléknevet személyzetinek fordította, holott a personálny — magyaros formájában perszonális — jelentése: „személyi". A ^CSKP-ban tehát perszonális, vagyis személyi változtatásokat hajtottak végre. SZABÓMIHÁLY GIZELLA 10
