A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
Magyar égtájak LEHOCKY TERÉZ csehszlovákiai magyar író. Az 1960-as évek elején számos elbeszélését közölte a Hét és az Irodalmi Szemle. Két novelláskötete jelent meg: Foltok a napon (1962) és Moloch, az isten (1965). 1969-ben szabad véleménynyilvánítása miatt kizárták a Szlovák írószövetségből és azóta nem publikálhatott. 21 év után újra visszatérhetett közénk és ennek az elbeszélésnek közlésével köszöntjük a nemrég kerek évfordulóját ünneplő írót. hisz a másvilági kutyavacsorában, azért ugat meg teljes gőzzel. Az örszobában kérdezősködnek, kíváncsiskodnak, miként viselik el a halálraítéltek az utolsó éjszakát. Az embereket időtlen idők óta taszítja és vonzza a halál nagy titka. Minden bölcsész ebben a zsákutcában rekedt meg. Az én nyelvem is megoldódott. — Senki se akar végleg meghalni. Az életösztön diktálja talán a túlvilágban való hitet. És elkotyogom nekik azt, hogy ha van eleve elrendelés, és az isten valakit kiszemelt dudásnak, akkor ö vétkezik mindenki helyett. Ő is pont olyan áldozat, mint Jézus. Beletüzesedtem a beszédbe. Igen ... a rendszerek sorsa is meg van előre írva. Minden eszme, ha következetesen végig gondoljuk, elkerülhetetlenül az ellenkezőjébe csap át. Észrevettem magam. Túl sokat beszéltem. Tüstént mehetnékem lett. Az udvaron keresztülkalauzoltak. Viharos idő volt, bőgött, vagdosott a szél, a lámpafény ide-oda ropta a táncot. A fegyház tetején elszabadult pléhdarab zörgött ke-Ö a balsorsáról, és én, egy álló helyben az úristen jóságáról, kegyelméről. Az egész ócska kábítószert szórom, mint a pelyvát. A beszédéből kivettem, még nem tudja, minek a küszöbén áll. Mégis gyanúperrel él, miért jöttem. Ötöltem-hatoltam. lódítottam nagyokat. Elhitte. A cellaajtót egyre nyitogatták. „A látogatásnak vége! Nyolcra jár az óra. A villanyokat eloltjuk!” Kitoltak az ajtón. „Holnap pirkadatkor megint jöhet, megáldhatja a hosszú útra!" — Keze fejével megtörölte a száját. — A tiszt volt, afféle obsitos, kutya baja sincs, kapja majd a zsíros nyugdijat. Be sok ilyen rókahájas futkározik. Nem feleltem. Undok patkányfajzat. — Magának sincs jó mestersége. Szerettem volna eliszkolni, de őkelme elibém állt okoskodni. „Én már inkább egy növel aludnék a dunyha alatt — és nyalint egyet az ocsmány száján. „Bizony, papocskám, rossz vágányra kerültél!” Cch! Ráadásul még le is tegez. Nulla vagyok neki. De kussolok. Kaptam egy cellát. Sokáig nem tudtam Alig tud felocsúdni. Már láttam olyan embert, akinek azonmód behavazta fejét a rémület. — Hánykor? — Fél órán belül. — Istenem, ki leszek végezve ... Mindnyájan elmentek. A lábam reszketett, a priccsre ültem, ö mellém zuhant. Elmenőben valaki felgyújtotta a villanyt. Cigarettát kért. Kimennék, ha lehet. Az ajtó zárva az isten és a hóhér foglyára. — Tisztelendő úr — ragadja meg a kezemet —, higgye el, én ártatlan vagyok. Becsaptak engem, törbecsaltak, eladtak. Nem igaz, hogy hazaáruló vagyok. Még családot se alapítottam, hogy egészen a kommunizmusnak élhessek. — Tudom, tudom. Már csak húsz percünk van — gondolom, ne politizáljunk. Pap vagyok, az utolsó vigasz hazug szolgája. — Ne félj a haláltól. Az örök élet vár rád, festegetem a délibábot. Csak úgy csurran, csöpög belőlem a szenteskedés, a maszlag. „Jézus véres koronája, kínszenvedése, az üdvözítő aki mindnyájun-Dohos, tömjénszagú sekrestyében egy elaggott pap mondja el Babice falu tragédiáját. Azóta már harmincadszor virágzott el az akác. Szépségfoltos, ráncos keze reszket, tétován babrálgatnak ujjai a kámzsán. Talán azért is, mert ö maga is tizenhat esztendőt töltött a tömlöcben. Nincs már foga se, selypit. — Az úgy volt, hogy kopogtattak, mentem ajtót nyitni. Kint egy fegyőr várt. Nem is köszönt, hebehurgyán vetette oda: „Akasztás lesz. Jöjjön velem!" — Megyek a templomba, vaktában összeszedek mindent, ami kell. Az utolsó kenetet, az oltáriszentséget és ... Belevágott a szavamba. „Csak semmi cirkusz. Gyerünk!" Betuszkolt az autóba és a fegyházhoz érve faképnél hagyott. Csöngettem. Nagyvártatva beengedtek. — Megjött a pap! — kürtölték szét. Bent az örszobán széktologatás, csoszogás ideoda, és elfojtott hangon valaki idegeskedett ......marha, dugd el a fiaskót! Hergot neki, ennek is pont most kellett jönni!" Az őrparancsnok kijött, szája sarkában cigarettavég. De kivette a szájából és lomhán tisztelgett. Az öntudatom izibé megnőtt, mint máskor is, ha nálamnál még kisebbre bukkanok. Én is csak gyarló ember vagyok, hizelgett nekem az üdvözlése. — Hogy és mint van a szerencsétlen? — kérdem. — Hát ... vakarja meg a fületövét. Egyelőre még nem tudja. Nincs bajunk vele. Mit lehet csinálni. Ilyen az élet. Szörnyű ez a közhely, ez a nemtörődömség. Jómagam is csak egy kezét mosó, pipogya Pilátus vagyok. Mind, mind a csúszás-mászás pocsolyájában hempergünk. Szeretném magamat leköpni. A folyosón kevélyen futkározott egy farkaskutya. Hazafias kötelességének tartotta megszaglászni gyanús nadrágomat. Ö se gyetlenül. A vasajtót, amelyen beléptem, a szél kivágta. Tagbaszakadt, iromba tisztféle penderült elém. Az ábrázata puffadt a zabálástól, dupla szája telis-tele aranyfogakkal. Apró disznószemében gyanú él. — Česť práci! — vakkantott nyeglén. Én, a beszarj, visszaköszöntöttem: — Česť! Rögvest hozta a paksamétát, az elitéit periratát. Minden lap megszámozva, befűzve, az egész átkötve spárgával, a fedelén ez áll „ad acta". Lám, a jusztícia számára már halott. Legesleghátul elolvasom a sorsát, a „kádervéleményt". Lelencház, árvaház, kórház, fegyház. Dolgos ember, nem iszik. A protektorátusban kommunista röplapot és irodalmat terjesztett, amiért is majdnem két évet töltött a matthauseni gyüjtőtáborban hullacipelöként. A karjára tetoválva a száma : 9 834. A felszabadulás után izgága lett, uszította a népet, becsmérelte a kormányt, nem akart belépni a termelőszövetkezetbe a 20 ár szőlejével, amit kiosztottak neki visszatértekor. Kémekkel szűrte össze a levet, a munkásosztály és hazája árulója lett. A halálraítélt cellája előtt másik silbakoló. Ez is tisztelgett. Egészen eláztam, még kezet is adtam neki. De hatalmába kerített a félsz. Mit kellett nekem az örszobán krisztuskodni? Úgy éreztem, mindenből elegem van már, a rettegésből, még az istenből is, aki az öregujját se mozdítja az igazságért és a hatalommal kollaborál. A cellában csak prices. A mennyezetről zsinóron lóg egy gyér fényű villanykörte. A sarokban török klozett és felette rácsos kisablak. Az emberemen köpenyféle van, látnivaló, hogy ezzel takaródzik. Nyaka, keze tele pörkkel, a kínzás nyomai? Az arca sápatag, a teste cingár. Sose volt ez dalia. — Hát — szólalok meg, és érzem, hogy a torkom összeszorul. Kerülget a pityergés. A kezét férfiasán megrázom. Elbeszélgetünk. elaludni, aztán mégis elszenderültem. Még koromsötét volt, mikor megdöngette az ajtót. „Papocska, fölkelni!" — Hogy a ragya verje ki, gondoltam magamban. Úgy-ahogy megmosdottam a folyosón, a vízvezetéknél. A csontjaim ropogtak, alig tudtam kiegyenesedni, ha egyszer leültem. Jobb lenne már meghalni. A templomba senki sem jár, csak a nyolcvanéves, bajuszos Évák. Otthon a szobámban se szőnyeg, se függöny, csak egy rozoga fotel, a vaságy, a szekrényben váltás fehérnemű. Egyetlen pár cipőt hordok, mig le nem válik a talpa. Átkisérnek a sötét udvaron. A szél vad szimfóniákat orgonázik, rángat, mint egy pelyhet. Még ilyen izmos szélvészt se éltem meg. Mondják, ilyenkor valaki felakasztotta magát. A vaslépcsökön kulcszörgetve járnak a fegyőrök. Nézegetnek rám, hiszen a nagytőke szolgája vagyok, népbutitó bitang. A halálraítéltnek nem szabad sejtenie semmit. Nem irgalom ez, hanem gyakorlat, hogy ne legyen ellenállás, sikoltozás, dulakodás. A cellaajtót sebtiben felrántották. A szerencsétlen bebugyolálta magát a pokrócba. Nem is hallotta a dörrenést, mert az este erős nyugtatót kapott, hogy hajnalra fásult legyen. Se falatka kenyér, se egy kis pohár rum. Hé! Kelj föl! Fölült, alig tudta legyűrni az álmosságát. Villanyt nem gyújtottak, csak elemlámpa ontotta fukar sugarát. — Fölállni! — ripakodnak rá. — Mi? Mi van? — kérdezi hebegve. — Az elnöki iroda elutasította a kegyelmet. — Mikor? — bukik ki belőle a hosszú sóhajtás. — Ma! — Máma?... Kint szél dübörgeti azt a vacak pléhet. 1? H I I ■ a
