A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-27 / 17. szám

kért maghalt..." Magamban lázadozok. Miért kell folyton új emberáldozat, akasztani, agyonlövetni, villamos székre ültetni, gázzal kiirtani valakit, mert nem fúj egy követ a kígyókkal.

— Látod — hitegetem öt —, én is fölösleges vagyok ebben a siralomvölgyben. Sohase bántson, hogy nőtlen maradtál. Sok embernek nem az öregség fáj, hanem a céltalanság, a kiábrándulás. Fölneveli a gyerekeit, megvonja magától a falatot. Mikor ő vár melegségre, lerázzák. Nem mondják, de minden pislantásuk az: kászálódj már öreg, terhűnkre vagy. A mai ember kórházban születik és kórházban hal meg. Tudsz-e még imádkozni?

— Elszoktam.

— Megpróbáljuk. Jó? Letérdelünk a betonra, az árnyaink óriásira nőnek. Nem is vagyok pap, inkább a sátán fölkentje. Ámítom, áltatom a haldoklót, az ittmaradottat és ezt a vékonypénzü kisembert, akit pár perc múlva akasztani visznek.

Mondja utánam a Miatyánk szövegét. Félig énekelve imádkozunk, mint a lurkók isko-Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA

Iában, a hittanórán, valahol, valamikor, réges-régen ... Amikor elérünk a „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezöknek"-ig elsírja magát.

Hagyom.

— Hogy hívtak, mikor kicsi voltál?

— Laci, az anyád szentségét, hol a frászba vagy!

— Bocsáss meg nekik is!

A szája remeg, a szeme tele súlyos, legördülő könnyekkel. Zsebemből kihúztam a krucifixet.

— Nem, nem kell gyónnod. Csak azzal vétkeztél, hogy éltél, hogy hittél egy álomban, ami erőszakká változott. Végigsimítottam a haját.

— Nem akarsz valakinek Írni, üzenni valamit?

— Nincs kinek. Senkim sincs.

Tenyerével széjjelmázolta a könnyeket.

Zsebkendője nincs, húzza az orrát. Reménykedve néz rám.

— Nem fáj az akasztás?

— Á, dehogy. Elveszted nyomban az eszméletedet, mert a nyaki ütőerek szorításától nem jut vér az agyadba. Orgonazúgást fogsz hallani és valami nagyon kellemes bágyadást érzel.

— Igazán? Nem fogok sokat kínlódni? Mondják, hogy ez nem is akasztás, hanem megfojtás.

— Dehogyis —, biztatom. Én csak tudom. Veled leszek mindvégig. Alattad állok és mondom a De profundist.

Meghatódok a saját jóságomtól.

Lopva rákukkantok a karórámra. Már csak öt perc ... már csak három, csak egy, egyetlenegy perc ... A fülemmel felfogok minden apró neszt. Az idegeim pattanásig feszülnek. Hallom ... jaj, döngenek ütemesen a lépések. Úgy tűnik, mintha zászlóalj menne díszlépésben, kivont karddal, félref ordít ott orcával, megkövesült vonásokkal, sisakosán, páncélosán, hogy tisztelegjenek őfelségének, a Halálnak.

Belökték az ajtót. Ketten megállnak terpieszállásban, markuk a pisztolyon. Mögöttük a bíró, az ügyész, a jegyzőkönyvvezető, a fegyházigazgató újdonatúj egyenruhában. Csupa szolgaiélek, talpnyaló.

Laci meghátrált. A szemében rettenet. Most, most dől el, megcövekeli-e magát, verekszik-e vadul vagy úgy megy, mint a tehetetlen állat a vágóhídra. Széles vállú, marcona férfi lép hozzá, közelről szemügyre veszi, mint a portékát szokás. Ez a bakó, aki magassága és súlya szerint méri a kötelet, nehogy leszakadjon a feje a törzsétől a hurok hirtelen feloldásakor.

Az elítélt szabódik. Odalépek hozzá, a fejére teszem a kezem, mint egy nagyapa, aki az első elemibe viszi a sírdogáló unokát. Megnyugodott.

A hóhér megveregette a vállát. Nana. Vizeld ki magad. Az emberibb szóra befelhösödött a szeme. Veszteg van, mig hátrakötözi a kezét.

Egy-kettő, egy-kettö, masírozik a kivégzési menet szorosan, majdhogynem egymás sarkára hágnak. Két pisztolyos között megy a halálfia.

Szürkület van. Az égen ólmos felhők úsznak. Baljóslatú szélcsend honol. Szellő se rezdül, csak a kopár fák bólogatnak, fejet hajtanak a halál misztériuma előtt. A természet önmagába süllyed. A csend szomorúságában egyetlen hang a teherautó zakatolása. Járatják a motort, csupán az összeácsolt faládát emelik le. A koporsót.

Zegzugos szűk udvarban áll a bitó. Szélszárította, vihartépte tölgyállvány, öregbült fája szürke, kötél rezzen rajta.

A hóhér úgy fest, mintha lagziba készülne. Fehér kesztyűje van, szmokingban feszit, keménykalap a fején. A segédei odatuszkolják Lacit az akasztófa alá. Elébe áll a bíró, aki halálra Ítélte. „Maga ez és ez?" Az ítéletet felolvassa, az indoklási részt kihagyja.

Most beköti a bakó a szemét fekete keszkenővel. Még egyszer megszorítom a kezét és csendeskén, ne hallja senki más a fülébe súgom „nem vétkeztél, veled leszek mindvégig" ... és az új rendbéliek számára paposán éneklem : Kyrie eleison, Kryste eleison . ..

Muszáj félreállnom, már tekerik a kötelet a nyakára. Mondja a hiszekegyet, sokat kihagy belőle „... hiszem bűneinknek bocsánatát, testnek ..." — és abban a pillanatban kirúgják alóla a létrát. Erősen meglendült, rángatózott a teste, himbálózott. Az arca egyre vörösebb lett, majd lassan megfeketedett. A nyelve tövéig kinyújtva, a feje lekókadt.

Haraszti Mária

H í R

„Holnap sztrájkba lépnek a sírásók és a halottszállítók..

Azt álmodtam, hogy Kháron meghalt.

Álltunk a parton moccanatlan. Nem jött a csónak.

Álltunk. Némán.

Nőtt a tömeg.

Aztán lassan zúgni kezdett:

— Eresszetek!

S elindult egy.

Meg egy. Meg egy.

És a holtakból nőtt hídon lépdeltek a kísértetek.

Aztán?

Nohát a rend végül

csak helyreállt: kinevezték

az istenek a posztra Kháron fiát.

Világosodott. Csend honolt, mint az idők legelején. A természet is elborzadt, meglegyintett az elmúlás.

Pár perc múltán az orvos meghallgatta a szivét. „Még ver" — mondta. Vártunk. Úgy tíz perc után már nem volt szívdobogás. „A halál 4 óra ötvenhét perckor állt be" — íratta a jegyzőkönyvbe.

A hóhér fehér kesztyűjét odadobta a bitófa alá. Odavonszolták a ládát, belegörgették a tetemet és beszögelték. Minden megy, mint a karikacsapás, pedánsan, terv szerint, korrekten egészen az akasztásig.

Dühödt esöisten sir, tombol az őszi vihar. Sehol egy árva lélek. A temetőkapu megnyílik valahol. Ódon a rácsa, rozsdás a kilincse. Bent a néma kertben álmatagon terjeng a szúrós sirszag. A föld nehéz, dohos. A fákon a vég színei nyílnak és sárga-barna hullájuk súlyosan hullik az ősz halottaságyába.

Különös, különös .. .

Nagy öreg pap mankóival bandukol a szent ligetben. Ósdi, vékonyra nyütt kabátja csuromvíz, cipőjében sár cuppan, belesüpped a zörgő avarba. Tenger itt az öröknyugalmú ágy, a komorló néma márvány. A korhadt fakeresztek karjai tárva. Melyik porrá vált istenképmást keresi, ki az a féreg-sebes halott, akiért még most is felrázódik benne az őstalány: Van másvilág ...?

A legegyszerűbb hantot keresi, rajta csigaházzal és záporverte gyommal. A nagy fiák riadt homályában mendegél, meg-megáll, keres, kutat. A sirt nem találja meg.

— Szegény fiam. Ne búslakodj a sírban. Nem leszel közhalott, elmúlt árny, ami lassan beleszövödik a tárgyakba, és mesékkel, meg dolgokkal rokon. Mene, tekel, üstökös vagy, fénybetűs csóvát röppentve maga után. Nem hoztam gyertyák gyásztüzét, mert elfújná a szél. Nem! Nem! Nem tudok imádkozni! Új requiemet mondok: ne légy soha halkuló megbékülés, rázd föl a világot a tespedésböl, álld útját a romboló hatalomnak, a halál ugarának.

Hiszek evilági föltámadásodban.

Hiszek az igazságban.

Akarom, hogy légy, maradj halhatatlan!

Ez a te nefelejcsed, síremléked, márványnál maradandóbb . ..

Hiába bolyongott. A sírt nem találhatta meg A hét babicei hulláját a hamvasztóba vitték. A pléhurnát a hivatalos közegek vésőkkel feltörték és a hamvakat a kanálisba szórták.

A hóhér egy bérházudvar földszinti szobájában tengeti az életét. Végigjárja naponta a prágai utcákat, a boltok előtt összeszedi a skatulyákat, belenyúl a szemétládákba, matat, keres, üveg, száraz kenyér és miegymás után. Mindent gondosan összekötöz, ráteszi a targoncára és eltolja a villamossíneken az ócskatelepre.

Néhanapján, ha valaki megvendégeli egy icce pálinkával, kirakja a ládából, ami az ablak alatt áll, a köteleket, a fehér kesztyűt, a naftalinos szmokingot ez maradt neki móringba, és sír...

13