A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Török Elemér: Forgó évszakok Török Elemérnek a Forgó évszakok az ötödik kötete. A kétszázhatvan vers, amely az öt kötetben olvasható, elsősorban Bodrogköznek, a költő szülőföldjének állít emléket. Ezek a költemények többnyire tájfestők, a természet szinváltozásait követik nyomon. Ebben az attitűdben formálódnak legmegka póbb versei, verssorai. Verseiben ott él szülőföldjének népe, az ember, aki több, mint ezer éve küszködik mindennapi kenyeréért, jussáért, a szépnek, jónak és igaznak. De ott szorong verseiben az aggodalom is, amelyet elnyomott népéért érez. A napos mezők fényei mögött a tragédiák árnyképei is ott lappanganak. Költészetében a különböző erkölcsi magatartásformák hol felerősödnek, hol meg ellankadnak, gyakran lemondássá, idillé szelídülnek. Első önálló kötete (legrégibb versei antológiában jelentek meg) Fényért perelek címmel 1968-ban látott napvilágot 38 éves korában. Eléggé kései volt ez a jelentkezés, az okát nem ismerem, de talán a művészi fölkészültség hiánya játszott szerepet benne. Mint a köteteim is hangsúlyozta. Török Elemér ekkor többet perlekedett, mint ma, a Forgó évszakokban. Valahogy megszelídültek Esze Tamás talpasai, vagy talán a költő lankadt el hatvan esztendős útján? Akárhogy van, e kötet inkábbb a csöndé, az emlékezésé, a rezignációé. Arany Öszikéire emlékeztetnek e versek, a költő élményeit összegezi, s őszi színekben villantja föl Bodrogköz vidékét, a Tice-parti réteket, ligeteket. Sóvárgás, nosztalgia érződik majd minden versében, megbékítő számvetés, lelke legmélyén visszavágyódik szükebb pátriájába, ezért ez a gáttalan emlékezésáradat. Az érzések, gondolatok, emlékképek mindig visszakanyarodnak a keleti végekre. Az anyanyelvéről fogalmazott rapszódikus költeménye nagyon megkapja az embert, őszintén és ösztönösen feltörő szerelmi vallomás ez, méltó Török Elemér legszebb verseihez. Több, az emlékezetben megragadó vers van új kötetében. Ilyen a Tice-parti öreg fűz, a balladás hangú Lovas szekér a dülöúton, vagy a Micsoda Tavasz ez?, a Vándor, az Égi madarak, a Sorsod jelen ideje és egyéb poémák. Sok verse azonban ellomposodik, gellert kap, prózává laposodik. Jól tette volna a költő, ha verseit a kézirat átadása előtt tüzetesebben átvizsgálja, simításokkal formálja. A Tavaszi égen tél zokog c. versében áll:,.... Felhők úsznak habfehérek / vágtató tajtékzó mének..." Úszik is meg vágtat is. Zavaró. Másutt: „torkunkig szisszen / a bizonytalanság. A bizonytalanság szisszen? Különös. Hát a „lópata-dobogó / messzeség"? Milyen lehet az? Fölösleges tovább sorolnom. A költő némi munkával kiküszöbölhette volna botlásait, képzavarait, hogy ellenállóbbá kalapálja versét, verseit. Jó versei azonban fölemelik, dicsérik a költőt. Költészetében imponáló szülőföldjéhez való ragaszkodása, hűsége. Ö teremtette meg azt a költői világot, amely Bodrogközt beemelte líránkba, tudatunkba. És ez nem kevés.-Des-FOLYÓIRAT Zmena Indulásakor magam is sorban álltam az egyetemen, hogy jusson még belőle. Kiváló ötlet volt a forradalom első napjaiban a Komenský Egyetem Bölcsészkarának ifjonc újságíróival lapot készíttetni. Az újságírói szaknak egyetlen, de eleve meghatározó hibája volt éveken át, hogy az ott tanulók elméletileg képzett szakemberként kerültek el egy-egy szerkesztőségbe, de fogalmuk sem volt arról, mi fán terem a szerkesztés, a riport, a grafikai munkák, stb. Most lehetőséget kaptak bizonyítani a gyakorlatban. És élnek vele. Jól. De nem mindig. A Zmena egyik márciusi számában keserű szájízzel olvastam Václav Pankovčín cikkét, amelynek már a címe csípte a szememet: Komu lahodí šovinistické besnenie (Kinek kedvez a soviniszta őrület?). Nem csodálkozom, hogy az újságíró-palántákat sem kerülték el a nemzetiségi botrányt kavargató sajtókampány hideg szellői. Ugyan ki mástól tanulnának, ha nem a tapasztaltabb, idősebb kollégáktól a hazai napilapokban. Ami zavar, az V. Pankovčin szemlélete: cikkéből megtudtam, hogy a nemzetiségi problémák miattunk, csehszlovákiai magyarok miatt jelentkeztek, hiszen „tejben-vajban fürödve" van bőr a képünkön valamit követelni, hiszen megátalkodott reakciósként nem szégyellünk március 15-én egy olyan forradalmat ünnepelni, amelyben „a magyar hadsereg leverte a szlovák hadsereget" stb., stb. Hát kérem, én nem várom el egy szlovák kollégától, hogy ö is érezze, mit jelent nekem ez az ünnep. Azt sem várom el tőle, hogy különb legyen idősebb kollégáinál — ekkora optimista már én sem vagyok. De azt már igenis elvárom, hogy állítólagos tényfelsorakoztató és véleményező írásában ne feledkezzen meg a tényekről — elég elővenni egy lexikont. A sajtó már amúgy is sok vihart kavart nemzetiségi ügyben, sok volt már a „meg nem gondolt gondolat" s nem kéne, hogy fiatal toliforgatók eleve fertőzve fogják kezükbe a tollat. Pankovčín azzal fejezi be cikkét, hogy ö nem nacionalista, elvégre sok magyar barátja van és vegyük tudomásul, mi tisztelt olvasók, hogy ő mennyire jóindulatú. Nem kételkedem benne, csak a jóindulat rosszul sülhet el konkrét munkában, ha az ember dilettáns. Nem szoktam, de most fölvettem a kesztyűt és nemcsak a Hét hasábjain válaszoltam az ifjú kollégának. A Zmenát egyébként továbbra is vásárolni fogom. Szerencsére az említett cikk típusa nem dominál benne. Még ... (lovász) FILM A halálraítélt utcája A földi ember minden idegszálában él az a tudat, hogy az utolsó puskalövéssel a háború még nem ér véget. Sőt, kísérő jelenségeitől a hátországi „civil" nép csak a fegyverletétel után szenved (senyved!) igazán! Hogy mik ezek a kísérő jelenségek?! Elsőnek mindenképpen az etikai területen beállt negativ jelenségeket említeném. Majd az elvszerűtlenség általánossá válását, amit egy s más „politizáló" (ügyeskedő!) karrierista elemek meglovagolnak és ilyeténképpen új hegemóniát hoznak össze maguknak! Aztán, az is sok időbe telik, míg eltorzult értékrendünk a józan polgár megítélése szerint kezd működni. Ám, ha valaki a fent említett tényeket absztraktnak tartaná, netán létezésüket kétségbe vonná, szolgáljon számára konkrét bizonyságul A halálraítéltek utcája című ausztrál film, melyet a magyar tv egyes csatornáján sugároztak. Egy vidéki városka egyik utcájának betelepült férfi lakói — akik mellesleg a vietnami frontokat megjárt veteránok — közös szímptómákat fedeznek fel magukon. A kórtünet leginkább sömör, illetve bőrkiütés formában jelentkezik. Kezdeti stádiumában figyelemre se méltatják, de amikor a kór hatékonnyá válása felgyorsul, hamarosan megállapítható, hogy a betegség (leukémia) gyógyíthatatlan. A filmbéli főhős tudomást szerezve betegsége súlyosságáról, maradék energiáját összegezve befészkeli magát a városi nagykönyvtárba, hogy szakkönyvek segítségével fényt derítsen betegsége okára. Az eredmény igazolja azt a sanda gyanút, hogy a kór a Vietnamban — saját hadseregük által alkalmazott — narancsnövényirtó permedétől származik. Hősünk pert indít a hadsereg, azaz hogy az illetékes állami szervek ellen. A per folyamán „bebizonyítják", hogy a permet nem mérgező, aztán meg elismerik, hogy mérgező de állításuk szerint a veteránok nem attól kapták a betegségüket. És amikor minden — a panaszos ellen szóló — érvelés megbukik, bejelentik, hogy elvesztek az akták! ... Szóval a bíróság egész sor aljas praktikát bevet, mellyel már-már szinte kerékbe törik a néző egyre dühösebben berzenkedő igazságérzetét. Végül — amint a filmben kimondatik — a bírói joggyakorlás történetében először adnak ilyen ügyben igazat a (addigra már halott!) panaszosnak. De az is lehet, hogy csak a rendező: Bili Bennet jóvoltából! Kovács József ISMERETLEN ISMERŐS Hangját ismerjük, viselőjéről azonban keveset tudunk. Neve: Csenger Ferenc; foglalkozása: bemondó. Ez utóbbi bejegyzés magyar anyanyelvű honfitársaink közül mindössze négynek szerepel a személyi igazolványában. Ugyanis ennyien dolgoznak bemondóként a Szlovák Rádió magyar nyelvű adásában. — Kezdjük az elején: mikor és miért határoztad el magad a bemondói pálya mellett ? — Tulajdonképpen véletlenül alakult így. Igaz, hogy már kiskoromtól fogva érdekelt a tévézés és a rádiózás. Azt azonban, hogy végül is bemondó lettem, sikertelen egyetemi felvételi vizsgámnak köszönhetem. A gimnázium elvégzése után geológia szakra jelentkeztem, a felvételi mint már említettem, nem a legjobban sikerült. Viszonylag sokáig tartott, amíg munkahelyet találtam magamnak, amelyről már az első napokban kiderült, hogy nem nekem találták ki. Az Új Szóban akkor jelent meg a pályázati felhívás, hogy a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adása bemondót keres. Rögtön jelentkeztem a pályázatra, amelyen sikerült az első helyen végeznem. Ennek természetesen nagyon örültem, de az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis alighogy hazaértem otthon már várt a behívó. A két év sorkatonai szolgálat után ismét jelentkeztem a rádiónál, szerencsére éppen bemondóhiány volt. Ez 1988-ban történt, azóta bemondóként dolgozom. — Hogyan készültél a pályázatra ? — Az az igazság, hogy nem is nagyon készültem, inkább kíváncsiságból jelentkeztem a pályázatra. Egyébként szerintem a legjobb felkészülési mód, ha az ember magnóra olvas és azt visszahallgatja. Ezáltal megtudja, milyen hibákat követ el a leggyakrabban, milyen hangzókat kell még tökéletesítenie. — Mitől jó egy bemondó ? — Szerintem egy bemondó akkor jó, ha tökéletesen szépen és helyesen beszéli azt a nyelvet, amellyel dolgozik. Jól artikulál, érthető a beszéde, jó orgánuma van és van egyénisége. — Miben nyilvánul meg az egyéniség a bemondónál? —- Hát ha egy bemondó csak a híreket olvassa, a műsorokat jelenti be és le, az ilyen munkáknál még nem jön ki az egyénisége. A hétvégi műsoroknál már egészen más a helyzet. Nekünk tulajdonképpen szerencsénk van, hogy egy hétvégén az adás „házigazdái" vagyunk. Ilyenkor rajtunk múlik a műsorok közötti pár másodperces szüneteket hogyan töltjük ki. Tehát itt már szerepet játszik a bemondó egyénisége. —- Mitől vonzó ez a pálya? A szerkesztő munkája alkotó munka. Ti viszont beolvassátok azt, amit már valaki megszerkesztett. — Mi tulajdonképpen „társszerzői" vagyunk egy műsornak. Ugyanis nagyon sok múlik azon, hogyan olvasunk be egy szöveget. Például lehet egy gyatra szövegből jó előadással egész türhetöt csinálni és fordítva. Egy szöveget többféleképpen lehet előadni. A bemondó feladata, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy a lehető legjobban, megfelelően hangsúlyozva tolmácsolja a szöveget. — Hogyan képezi magát a bemondó? — A bemondót kellene, hogy képezzék. Hiszen a bemondó a rádió hangja. Nagyon jó lenne, ha gyakrabban járhatnánk tanulmányi útra a Magyar Rádióhoz. Azt hiszem, az ottani kollégáktól lenne mit tanulnunk. — Már két éve a mások által megirt szöveget olvasod. Nem fordult meg a fejedben a műsorszerkesztés gondolata ? — Zenei műsorok szerkesztésével már foglalkoztam. A zene a hobbim, az Év slágerei című évvégi slágerlista összeállítása nagyrészt az én munkám volt. Ehhez hasonló műsorokat a jövőben is szeretnék készíteni, természetesen a bemondói munkám mellett. — Annak idején, amikor a pályázatra jelentkeztél milyennek képzelted a bemondó munkáját ? — Én azt hittem, a bemondó csak a híreket olvassa papírról. A műsorok be- és lejelentését teljesen önállóan, papír nélkül mondja, a műsorokat összekötő szöveget önállóan készíti. — Most, két év távlatából ez az elképzelés nagyon naivnak tűnik ? — Régebben, ha a műsorokat összekötő szövegben itt-ott mást mondtam, mint az addig megszokott volt, azonnal figyelmeztettek, többször ilyen ne forduljon elő. Most egészen más a helyzet. Hétköznapokon ha több órát közvetítünk, de főleg hétvégeken, amikor az adás házigazdái vagyunk tulajdonképpen szabad kezünk van. Tehát lehetőségünk van arra, hogy saját magunkat vigyük bele az adásba. Igaz, Így a felelősség is nagyobb, viszont a munka is érdekesebb. Úgyhogy lényegében az akkori elképzelésem kezd valóra válni. KAMONCZA MÁRTA 9
