A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma Csáky Pái írása valóban vitára késztető. Az általa felvetett probléma minden csehszlovákiai magyart érint. Ezzel kapcsolatban elengedhetetlenül fontos néhány kérdés megfogalmazása, megvitatása. (Pedagógus vagyok. Három évtizednél is több gyakorlat van a hátam mögött. Szeretném hát én is elmondani véleményem a vitaindító cikkről.) Csupán néhány hónap telt el a gyengéd forradalom óta. Akkor szlovák és magyar fiatal (de idősebb is) egyaránt szlovák és magyar nemzeti színű kokárdát tűzött a mellére, hogy azzal is kifejezze az együvé tartozást, a közös célért való küzdelmet. Ez olyan megható látvány volt, hogy könnyeket csalt az ember szemébe. Egyetemista ismerősöm kifejtette, hogy a magyar diákok szlovák barátaikkal együtt addig sztrájkolnak, amíg Csehszlovákiában végre szabadság, demokrácia lesz. — Nem féltek az esetleges következményektől? — kérdezem. — Nem, mert itt már a régi módon nem mehet tovább az élet, valaminek történnie kell. Ha szüléink és tanítóink nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy változtassanak sorsukon, minket azért úgy neveltek, hogy egyenes tartással ki merjünk állni a magunk igazáért. És itt a történelmi pillanat, ezt elszalasztani nem szabad. Fantasztikus lelkierőt, elszántságot láttam emögött. Nagy dolog az, ha egy ország összes diákja egy emberként nyíltan hirdeti, hogy közös hazában, kéz a kézben együtt kell kivívni a győzelmet. A fiatalok hittek abban, hogy sikerül — vérontás nélkül — kiharcolni egy hazugságtól, áligazságoktól, diktatúrától mentes szabad hazát. Mi, idősebbek, pirulunk emiatt, mert ök tették meg azt, amit mi nem mertünk. Lázadó lelkiismeretünket azzal altattuk el, hogy becsületesen dolgozunk, gyermekeinket, tanítványainkat arra neveljük, hogy minden körülményben helytálljanak, munkájuk ne hagyjon maga után kívánnivalót, ezért bizonyára megérdemeljük a fiatalok megbecsülését, elismerését. Ez azonban csak önámítás volt. Az Csáky Pál írása elgondolkoztató, vitára késztető, hiszen azzal a valamennyiünket érdeklő kérdéssel foglalkozik, milyen lesz helyünk, a magyar nemzeti kisebbség helye a jövő világában, illetve Európájában, a Közös Európai Házban. Úgy gondoljuk, hogy ez a nem is távoli jövőkép sokunkat érint, éppen ezért szeretnénk, ha minden érdekelt kifejtené véleményét lapunk hasábjain, maximum öt gépeit oldal terjedelemben a Csáky Pál cikkében foglaltakról. Várjuk írásaikat! 1989-es év bebizonyította, hogy olyan gondolatrendszerek, melyek mögött nincsenek általános emberi-erkölcsi értékek, távozásra ítéltettek. Természetes tehát, hogy egyedüli megoldás a demokrácia, az egyéni és kollektív szabadság felé való indulás, haladás lehetne. Mi még nem késtünk le a közös Európába robogó vonatról, egyetlen ugrással felkapaszkodhatnánk rá: szlovák, magyar együtt, ha nem küldenének minket a soviniszták a Duna másik oldalára, ha nem festenék a gimnázium falára, hogy reszkessetek magyarok! Ha felismernék azokat az értékeket, melyeket a magyar kisebbség tesz a közös asztalra, ha nem gátolná semmi, hanem meg tudnánk valósítani azt, amiért harcoltak fiataljaink a gyengéd forradalom idején. Most úgy tűnik, minden hiábavaló volt. Vagy mégsem ? Felülkerekedik a józan ész?! Még reménykedünk. Hogy a kilencvenes évek végére kialakul-e az egységes Európai Ház, az még kérdéses, de ha igen, vajon méltók leszünk-e arra, hogy lakói lehessünk? Talán! (A jelek arra mutatnak, hogy nem. De bízzunk a józan észben.) Az bizonyos, hogy sem a szovjet, sem a jugoszláv mintát nem vehetjük át. A hagyományok nélküli amerikai út is járhatatlan számunkra. Nekünk a nemzeti sajátosságokat megőrző, hagyományokra támaszkodó sokszínű Csehszlovákia megteremtésére kell — minden erőnkkel — törekednünk. A magyar kisebbségnek nem szabad feladnia identitását. Valóban magyar iskolák kellenek, ahol a tanító szabadon oktatja a szép magyar szót, amely az életet szolgálja. Nemcsak a jelent, hanem a jövőt is. Azt a nyelvet, melyet örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Erre int Kosztolányi, ezt tanítja maga az élet is. Amikor nyelvünkről van szó, nem lehetünk hanyag kényelemszeretők vagy igénytelenek. Ránk tekintenek, megmérnek minket a későbbi századok. Ugyanis csak az tisztelheti igazán más nemzetek nyelvét, aki szereti anyanyelvét. Nem feledjük azonban, hogy Csehszlovákia a mi hazánk, ezért jól megtanítjuk a magyar gyerekeket szlovákul is. De ha azt akarjuk, hogy minél több emberrel tudjanak kommunikálni, meg kell tanítanunk őket angolul, németül, de még oroszul is! Most a szlovák kormány feltételeket teremt ahhoz, hogy az oktatási rendszer visszatérjen iskolaügyünk bevált hagyományaihoz, és egyidejűleg közelebb kerüljön a legfejlettebb gazdaságú és kultúrájú nemzetek oktatási rendszeréhez. Cél a pedagógus személyi és társadalmi méltóságának megújítása. Támogatják a független és szabad gondolkodást, szabad utat engednek a nézetek pluralizmusának. A közvéleményt és a pedagógusokat tájékoztatják az élenjáró országok oktatási rendszeréről, hogy az új oktatási rendszer a közmegegyezés eredményeként jöjjön létre, annak tudatában, ami a világban már bevált. Ismét bevezetik a kilencéves alapiskolát, csökkentik az óraszámot, tehát megszűnik a tanulók túlterheltsége. Kérdés azonban, elég idő áll-e rendelkezésre? Jobbak lesznek-e a tankönyvek? Ha alaposan előkészítik, akkor igen. Gondos munkának csak jó eredménye lehet. Ha sikerül a kívánt iskolarendszert létrehozni, akkor megvan a feltétele annak, hogy műveltségünk európai szintre emelkedjen, igya Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzeti kisebbségek közös úton eljuthatnak az egységes Európába. TÓTH NÉ SZ. TERÉZ A SZELLEM ARCULVERETÉSE Az éjszaka üdére telepedett mellemre és megnyomott. Fuldokolva ébredtem a hajnal előtti seszínü derengésben, levegő után — élet után — kapkodva, s vártam a megváltó pillanatot, amely fellazítja a mellemre telepedett lidércnyomást. A végtelennek tűnő pillanatok mögül emlékek villantak elém, tegnapelöttiek, tegnapiak ... Nemrégen apámat temettem égzengésben, villámlásban, zuhogó, február végi záporban, sírköveket kiforgató szélviharban ... A hajnalközi derengésben egy pillanatra újrakívántam ezt a vihart — zengésével, villámlásaival, zuhogó esöáradatával, ahogy, amiként otthon, itthon is csend és megnyugvás következzék utána. Csakhát ami egyszeri, az soha nem ismétlődhet újra; a halál pedig egyszeri. így sem a vihar, sem az utána jövő csend nem érintett meg. A mellemet szorító lidércnyomás pedig alig enyhült. „Halálnak órája" — akárha húr pendül-pattan, merültek fel a kimondatlan szavak a némaság mélységeiből... Mi készül bennem? Mi készül? És odakint ? A profán képlet: hajnalodik. Lehetne akár jelképes ereje is a mozzanatnak: ahogy a tájra ráesik a fény: megtisztul, s megéled — bennem is — színeivel. Mint a remény — a hétköznapi, hogy megfordulhat az európai rtemzetek-népek sorsa: jobb irányba. De: a tegnapi és a tegnapelőtti hirek, hogy Marosvásárhelyen a románok vasvillákkal, dorongokkal támadtak rá a magyarokra; aztán az estéli képek a televízióban — halottakról, sebesültekről. Hogy a drága Sütő Andrást törött bordákkal, félig megvakítva repülőgépen mentették ki a megvadult emberordasok közül... Hát ez is Európa ... Ez is Európa? A forradalmak — forradalmaink — felemelő, magasztos pillanataira íme a román sovinizmus válasza: a szellem arculveretése! Akik velem együtt immár több, mint fél évszázada e szerencsétlen Kárpát-medence lakói, azok sok mindent megéltek, azoknak sok mindent meg kellett élniük, s látniuk. Temettem — kölyökkoromban — csonttá fagyott katonatetemeket, s láttam. amikor ugyanokét kiemelték az árokszéli, vagy templomkerti sírból, s vitték lovasszekéren, gyalulatlan deszkadobozokban a közeli város közös temetőjébe. Megéltem — megéltük a marhavagonok „igazságtevését", a deportálást, a reszlovakizációt, a bezárt iskolák döbbenetét, amikor nemzedékemet a hatalom analfabetizmusra ítélte. Megéltünk aztán még néhány nem emberhez méltó percet itt Európa legközepén. E sok szenvedést, embertelenséget ránkszakasztó századvégen, amikor már-már a remény tavaszi zöldje látszott kisarjadni, íme, Európa lidércei újra álmomból riasztanak, s nem jö a megváltó pillanat, nem jön a feloldás. Csak a román husángok zuhogását látom, a barbárságot . . . Okul-e végre a mindkori többség ennek láttán? Megtanulunk-e valaha is egymás mellett élni európai „magyarok és nem magyarok?" Kijózanít - ják-e Európa népeit a Sütő Andrást ért husángcsapások?!... GÁL SÁNDOR 6
