A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL s — FALUVÉGIG ... Arra lettem figyelmes, hogy egy csomó civil erősen vitatkozik. Hozzájuk mentem. Néhányukat felismertem. Garamon túliak voltak. Rögtön nekem estek: „Béla, ugye te is jössz haza? Régen vártunk erre a napra, gyerünk, egy percet se várjunk!" Egy belső hang azt súgta, nagy még a zűrzavar, ne menjek, de addig-addig győzködtek, hogy végül engedtem a csábításnak. Nem szóltam se a nagyanyámnak, se a nagynénémnek, velük mentem. Az oroszok Sárónál vertek hidat. Közeledve a faluhoz, egy kiskatona ült az árokparton, s elnyűtt csizmájával bíbelődött. Észrevettem a sóvár tekintetéből, hogy szemet vetett a príma bakancsomra. Ebből ugyan nem eszel, a rossz törjön ki, s nekilódultam. A társaim szintén megnyújtották a lépést, miközben a kiskatona az öklét rázta utánunk. Közeledvén a hídhoz, három tányérsapkás közrekapott és megmotozott bennünket. Órát, gyűrűt, bicskát meg egyebeket kerestek, mivel azonban semmit sem találtak, csalódottan csaptak a levegőbe és tovább engedtek. A híd előtt már jó csomó ember ücsörgött — civilek, katonák, gyerekek, nagyobb kamaszok, fölöttük géppisztolyos katona ácsorgott. Gyanútlanul közelítettük meg a hidat. A katona intett, hogy üljünk le mi is. Kérdőn néztünk a többiekre: ök sem tudtak többet, mint mink. Estefeléig összegyűltünk már vagy százan. Akkor az őrünk felsorakoztatott és át a hídon bekísért Garamszentgyörgybe. Beterelt egy tágas istállóba és ránk zárta az ajtót. Csalódottan néztünk egymásra: mi ez, tán csak nem hadifoglyok lettünk? Jól nézünk ki. Lám, lám. négylábú barmok helyett most kétlábúakkal telt meg az istálló. Bőgni ugyan senki nem bőgött, nem is nyeritett, annál többen káromkodtak. Én is szidtam a „nagyokos" fejemet. amiért bedűltem a társaimnak. Rossz sejtésem támadt: ha nem volna semmilyen tervük velünk, átengedve a hídon, szélnek eresztettek volna. Jóformán az egész éjszakát átvirrasztottuk. s felemás érzésekkel vártuk a reggelt. Nyílt az ajtó, s kitereltek az udvarra. Gyönyörű idő volt. Zavartan pislogtunk bele a nagy fényességbe. Az udvar közepén asztal, mögötte szék, az asztalon egy csomó nyomtatvány. Apró. bicegő kapitány jött elő, pisztolytáskája majdnem a földet súrolta. Sapkáját a fejebúbjára tolta: ,Aki volt katona, jobbra álljon, aki nem volt. álljon balra!" Mozgolódás támadt. A gyerekek meg a suhancok balra húzódtak. Mivel én is úgy néztem ki, mint egy nagy kamasz kölyök, közéjük oldalogtam. A kapitány már-már intett, hogy mi mehetünk, amikor nyílt az ajtó és egy rózsás arcú bögyös katonahölgy lépett ki rajta, szintén kapitányi rangban. Szőke hajfürtje a homloka közepén fityegett. Végigpásztázott rajtunk a tekintetével, végül rajtam állt meg a szeme. Talán megtetszettem neki? Reménykedni kezdtem, mert hallottam, hogy nemcsak a férfiak, hanem a katonahölgyek is kihajtják a magukét, ha rájuk jön a hoppáré. Tévedtem. Az én kapitányomnak elkomorult az arca és gunyorosan megkérdezte, hogy voltam-e katona? Tagadólag ráztam a fejem, mire ő szigorúan rámripakodott, hogy toljam le a nadrágom. Meglepődtem. Mi az? Annyi ember előtt meg akar szégyeníteni? Ha én tudtam volna, hogy mire megy ki a játék, fogom magam és cakk-pakk mindent letolok, aztán gyönyörködjön, ha van miben. Zavaromban csak a nadrágomat toltam le, és az lett a vesztem: elárult a gatyám elején virító fekete, kincstári pecsét. A szőke démon villámló szemmel lökdösött át a másik bandába. Morgott, kiköpött, még utánam is rúgott. A bicegő kapitány az én kérdőívemet töltötte ki elsőnek. Közben a gyerekeket szélnek eresztették. Eltűntek, mint a kámfor. A kérdőívek kitöltése után felsorakoztunk és elindultunk a nagy ismeretlen felé. Fegyverneken és Kispeszeken át vezetett az utunk Nagypeszek, azaz a szülőfalum felé. A falun végigmenve minden ház, minden kerítés és akácfa ismerősként köszönt vissza, a gólyafészkes templomtorony is. Nem hogy embert, még macskát sem láttam a faluban A támadás előtt mindenkit kilakoltattak Ipolyság környékére. A mi házunk az alvégen állt. Szülőfalumat keresztút választotta el Tergenyétöl. A nyugati ága Vadalmásba, a keleti ága pedig a „vaskapun" át Ágota érintésével Lontón és Ipolyszakállason futott át. Mikor a házunk elé értünk, a három kísérőnk egyikét megkértem, engedjen be körülnézni. Nem engedett: minek? Nemsokára kapok „papirt", aztán jöhetek haza. Kínomban át tudtam volna harapni a torkát. Távolodva a házunktól, egyre jobban elnehezült a szivem: vajon meglátom-e még valaha is? Sirní tudtam volna elkeseredésemben. Minden oroszt a pokolba kívántam. még az írmagjukat is megátkoztam. Tehetetlenségemben haragudtam az egész világra, magamra is. Átkopogva az Ipoly hidján — az országhatáron —. nemsokára megpillantottam az első lágert. A szögesdrót kerítés mögött rengeteg ember nyüzsgött, civilek és katonák vegyesen. A lágerben szőrtelenitettek és fertőtlenítettek. Hát idejutottunk. Idehozott a felszabadulás öröme. A szabadság elérhetetlen délibábként vibrált előttünk a végtelen messzességben. Néhány nap múlva ötösével felsorakoztattak. Lehettünk vagy kétezren. Húsvét vasárnapját a váci fegyházban töltöttük. Börtöntöltelék lettem. Az igazi rabok legalább azt tudták, hogy mikor szabadulnak, de mink ... A bizonytalanság volt számunkra a legszörnyübb. Sosem voltam káromkodó ember, akkor viszont én is el-elgurítottam magam. Kimondhatatlanul vágytam a szüleim meg a kedvesem után. Tovább indultunk. A falvakban bámész férfiak meg síró asszonyok szeme kísért. Egy-egy darab közénk dobott húsvéti kalács után száz kéz is kapott. Akinek jutott befalta, akinek meg nem jutott, nyelhette a keserűségét. Jászberényhez közeledvén, zavar támadt a kísérőink között. Tízszer is megszámláltak, de nem stimmelt. Valaki megléphetett. Kísérőink ezért nem estek kétségbe: majd megoldják. Tehérrfogatos szekér közelgett. A szekér megrakva holmival, tetejében aszszony ült két gyereklánnyal. A gazda a láncot fogva, a tehenek mellett ballagott. Az egyik orosz kitépte kezéből a láncot, a járomra dobta, a gazdát pedig közénk lökte. A keménykötésű ember káromkodva höbörgött — mit képzeltek koszosok? —, rázta az öklét, mire az orosz úgy vágta orron, hogy nyomban eleredt a vére. Az asszony jajongott, a kislányok sivalkodtak, hiába. A hiányt pótolni kellett. A jászberényi lágerben lehettünk vagy tízezren. A semmittevés, a kilátástalanság. meg a bizonytalan várakozás kitartóan őrölte az idegeinket. Ráadásul, ha az ember nem ügyelt eléggé, napjában háromszor is beterelték a „fürdőbe" meg a fertőtlenítőbe. A tetvek nem rágtak, viszont nagyon éheztünk. A kenyér, mint a sár, falra lehetett volna tapasztani, mégis minden morzsájára vigyáztunk: az életet jelentette. Mi lesz velünk? — kérdezgettük egymástól. Megtudtuk. Bevagoníroztak, aztán elindult velünk a hosszú szerelvény Románia felé. Alkonyattájt értünk a foksanyi állomásra. Az úton enyhébb hasmenést kaptam, sokan vérhast. Fehér ruhás ápolónők gyűjtötték össze a betegeket. Én is jelentkeztem: jobb lesz a kórháž&an, mint a lágerban. Csalódtam. Hatalmas istálló volt a kórház. Mikor beléptem az előcsarnoknak titulált takarmánykeverőbe, rettenetes kép fogadott. Csontra-bőrre aszott hullák voltak kalitkába rakva, mint az ölfa. Itt pusztulok el, ha nem sikerül gyorsan kijutnom innen, rémültem meg. Sikerült. Két nap múlva átvittek a „kis" lágerba. Ugyanis a város szélén volt egy „nagy" láger is. Aki odakerült, biztosra vehette, hogy kiviszik a Szovjetunióba. Május kilencedikén futótűzként terjedt szét a hír a lágerban, hogy Németország kapitulált. A foglyok örömujjongásba törtek ki. Egy halvány reménysugár bennem is pislákolni kezdett: ha vége a háborúnak, csak hazaengednek. Lehetetlen, hogy továbbra is itt tartsanak, netán kivigyenek Oroszországba. Ök aztán nem ismertek lehetetlent. Kéthárom nap múlva „kategóriavizsgára" kellett felsorakozni — meztelenül. A szigorú szemű doktornő végigmustrálta az embert, megtapogatta az izmait, aztán jobbra intett. Balra csak azokat küldte, akik járni is alig bírtak. A vizsga után sorakoztunk és átvonultunk a nagy lágerba. Vége. Innen nincs visszaút, innen csak kelet felé lehet menni. Nyolc nap. nyolc éjszaka robogott velünk a szerelvény. Ha volna isten az égben, ezt nem nézné tétlenül. Rettentő igazságtalanságnak tartottam, amit velünk müveitek. Moszkva volt a végállomásunk. Bár holdfényes éjszaka fogadott, mikor odaértünk, én mégis szuroksötétnek láttam. Nem csak az éjszakát, a jövőmet is. (Folytatjuk) 23
