A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
Pacsirta nagyságú, aránylag gyakori parti madár. Rendszerint a hegyvidéki tiszta vizű folyók és patakok kavicsos partjain, homokzátonyain találkozunk vele. Európában, Görögországot kivéve, mindenhol előfordul. Költőterülete végigszeli Ázsia mérsékelt övezetét. A természetjáró ember figyelmét kellemesen hangzó „hidihidi-hidi"-szerü éles füttyszava kelti fel, amit röptében is minduntalan hallat. Jellemző nevére, hogy az amúgy is fürgén futkározó madárka állandóan és folyamatosan billegeti magát. Ezt nem a kurta farkával teszi, hanem egész testével, sőt fejével is bólogat. Hozzánk április elején érkezik. Májusban lát neki a fészeképítésnek. Rendszerint vízparton, kavicsos, bozótos helyen a talajon találja meg azt az alkalmas mélyedést, melybe a tojó négy, meglehetősen nagy (36 X 25 mm), fényes, körte alakú, agyagsárga alapon foltozott tojást rak. Kiköltésüket — ezúttal rendhagyóan — a hím madár végzi el. Három hétig tartó kottás után kelnek ki a pici, pelyhes jószágok. Szinte azon nyomban, ahogy felszáradtak, szüleik gondos vezetésével elhagyják a családi fészket. Három hét leforgása után már rövid repülésre is képesek. A cankónál gyakori a pótköltés, mivel sokszor a vizek gyors áradása elmossa a fészekaljat. Van egy említésre méltó, a billegető cankókkal kapcsolatos, zsolnai élményem. A Žilina—Bohumín dupla vágányú, meglehetősen forgalmas vasútvonal közelében járva 1959. június 1 -jén a cankók különös viselkedésére lettem figyelmes, izgatott repülésük, tettetett szárnyszegettséget mímelő elterelési manőverezésük arra a következtetésre vezettek, hogy ezek a madarak valószínűleg a pályatesten költenek. Nem sok időbe tellett, hogy rájöjjek az izgalom okára s megtaláljam a négy apró fiókát, melyek képtelenek voltak átkelni a síneken. Az áthatolhatatlan „vágánytorlasz" számukra talán végzetessé vált volna, ha történetesen éppen nem jár arra egy ornitológus, hogy kisegítse őket szorult helyzetükből. Nyár végén a billegető cankók elkezdik kóborlásaikat. A legfeljebb 5—6 példányt számláló családok kezdenek folyamatosan lehúzódni a hegyvidéki fészkelőhelyekről a csendesebb folyású nagyobb vizekhez és ezek partszegélyeit követve húzódnak lassan a melegebb tájak felé. Nyári kóborlásaik idején elvetődnek a tátrai tengerszemekhez is. Ez nem meglepő, hiszen a billegető cankó a Magas-Tátrában a magashegyi patakoknál a kis lilével (Charadrius dubius) egyetemben rendszeresen 1 100 m-ig költ. Végleges elvonulásuk szeptember végén aktuális, később már csak a lemaradt példányok láthatók. Néha akad áttelelő madár. Egy ilyet 1970. december 29-én figyeltem meg Csicsó mellett a befagyott Szakajtás nevű Dunaholtágon. A telet Ázsia és Afrika szubtrópusi régiójában töltik. A Duna és a Vág partján, de más helyeken, például víztárolók, halastavak fövenyén gyakran látni a billegető cankóhoz hasonló ide-oda futkosó apró termetű partimadarakat. Ezek jobbára átvonulóban vannak és csak a tavaszi, illetve őszi hónapokban tartózkodnak nálunk. A két rendszeres átvonuló az apró partfutó (Calidris minutá) és a közeli rokona a havasi partfutó (Calidris alpina). Ritkább a sarlós partfutó (Calidris ferruginea) — egy Komárom körüli példányát (1959 augusztusából) a Duna Menti Múzeumban őriznek. STOLLMANN ANDRÁS Fotó: Štefan Danko
