A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-30 / 13. szám

\

Amikor fél évszázaddal ezelőtt, 1940. március 10-én Mihail Bulgakov örökre lehunyta a szemét, igencsak kérdéses volt, nevét megötzi-e az irodalomtörténet. Századunk kiemelkedő jelentőségű szovjet írója ugyanis azok közé tartozott, akiket a sztálini „kultúrpolitika" korifeusai örömmel ítéltek volna örök feledésre. Egyik méltatója a „vesszöfutásos" jelzővel jellemezte Bulgakov életét, s valóban, a Mester és Margarita s még jónéhány maradandó remekmű alkotójának százszorosán kijutott minden rosszból, ami egy tollforgató mindennapjait megkeserítheti, munkáját lehetetlenné teheti: támadták, kiátkozták, rágalmazták, csepülték, megbélyegezték és betiltották. 1930-ban a hányatott életű, meghajszolt s a méltánytalan támadások özönétöl kifáradt iró levélben fordult Sztálinhoz, az ország első emberétől kért segítséget. E kétségbeesett lépés okait maga Bulgakov világítja meg említett levelében: „301 cikket találok a szovjet sajtóban" — írja munkásságának a fogadtatásáról. „Ezek közül 3 dicsérő, 298 pedig ellenséges. Ez utóbbi 298 cikk tükörképe írói életemnek." A levél eredményeként kinevezik a Moszkvai Művész Színház segédrendezöjévé, sorsa azonban mit sem változik: élete végéig tiltott, jobb esetben megtűrt szerzőként kell dolgoznia, s hogy nem jut Babel, Mandelstam s számos más neves és kevésbé neves pályatársa sorsára, azt jórészt a diktátor kegyének, vagy inkább szeszélyének köszönheti.

Mi tagadás, Bulgakov balsorsa a szélsőségesen dogmatikus és voluntarista szovjet „irodalompolitika" által teremtett viszonyok ismeretében érthető. Az író — kortársai túlnyomó többségétől eltérően — nem tartozott semmilyen csoporthoz, irányzathoz; szenvedélyes igazságkeresése, a hazugság iránti gyűlölete, groteszk világlátása alkalmatlanná tette arra, hogy „udvari szolgálatba" lépjen, dicsőítse az ostobaságot és az elnyomást, ünneppé hazudja a keserves hétköznapokat. Sok jót a származása sem jósolt neki: 1891. május 14-én egy teológus családjában látta meg a napvilágot Kijevben, 1916-ban pedig orvosként ő is tagja lett a bolsevikok által olyan kevéssé kedvelt „értelmiségi kasztnak". Igaz, az orvosi gyakorlattal

1920- ban felhagyott — írói elhivatottsága erősebbnek bizonyult. „Sorsom úgy alakult, hogy sem a címnek, sem a kitüntetésnek nem vettem sok hasznát" — írja később orvosi diplomája kapcsán, erősen túlozva, hiszen számos kitűnő elbeszélését éppen a gyógyításban szerzett tapasztalatok ihlettek.

1921- ben Moszkvába költözött és a Gudok (Duda) című lap munkatársa lett; szatirikus

cikkei, humoros tárcái hamar ismertté tették a nevét. Itt és ekkor alakult ki groteszk látásmódja, újságíróként tett szert arra az ironikus és gunyoros hangra, mely később az érett próza- és drámaírót is jellemezte. Az 1925-ben megjelent, Sátániáda címet viselő novelláskötetben már a vérbeli bulgakovi kispróza remekeit olvashatták a kortársak, akárcsak az ugyanezen évben napvilágot látott Végzetes tojásokban. Mindkét könyvet a realista vonások és a fantasztikus, szürreális elemek invenciózus ötvözése jellemzi; a valóság és a képzelet szerves összefonódása meglepő eredménnyel jár — álomszerűvé válik a realitás, s ugyanakkor a mégoly bizarr és meghökkentő álom is könyörtelen valóságként tör be a szereplők életébe. Ez jellemzi a Végzetes tojások fölöttébb groteszk történetét, mely azt példázza, hogy a bürokrácia teljhatalma az egész országot pusztulásba sodorhatja. A mű nem véletlenül váltotta ki a szovjet irodalmi élet hatalmasságainak rosszallását — kezdetét vette a Bulgakov elleni kritikai hadjárat. Az író pedig mintha sietett volna ürügyet adni az újabb támadásokra: két említett kötete megjelenésének évében egy harmadik művet is kiadott, mely nem csupán híressé, hanem hírhedtté is tette. A fehér gárda című regény az ábrázolás antisematizmusával botránkoztatta meg az ultrabalos dogmák elvakult hirdetőit: Bulgakov elfogultság nélkül mutatta be égy, a hajdani Oroszországhoz kötödö, de becsületes és rokonszenves értelmiségi család tragikus sorsát a forradalom és a polgárháború véres napjaiban. E korszakos jelentőségű alkotás szolgált a Turbin család napjai címet viselő színmű alapjául, mely a második világháború előtti időszak egyik legsikeresebb szovjet drámájaként vonult be az irodalomtörténetbe. A darabot a kor kiváló rendezője, Sztanyiszlavszkij állította színpadra, 1926 és 1941 között 1 987 alkalommal játszották, és — meglepő módon — Sztálin kegyét is kiérdemelte — a „Népek Atyja" állítólag tizenötször tekintette meg a művet, melyről (ellentétben a szovjet kritikusok többségével és az irodalmi élet olyan nagyságaival, mint Majakovszkij) „ideológiai fogyatékosságai" ellenére is kedvezően nyilatkozott. Aligha meglepő, hogy a kritika össztüzét épp a szerző elfogulatlansága, őszintesége váltotta ki: igencsak rossznéven vették, hogy az „osztályellenséget" nem a romlottság és a gonoszság megtestesítőjeként ábrázolta.

1928-ban Bulgakov ismét a fehérgárdisták politikai és morális csődjéről írt drámát „nyolc álomban", de ezúttal nem volt szerencséje: a Menekülést maga Sztálin nyilvánította szovjetellenesnek, a darabot a kritika az ellenség idealizálásával vádolta, holott az iró nem tett mást, mint megrajzolta a vereség terhét viselő, emigrációba kényszerült és honvágytól gyötört legyözöttek szuggesztív csoportképét. A művet betiltották, s az ugyancsak 1928-ban Íródott, a színházi élet visszásságait kegyetlenül s ellenállhatatlan humorral kigúnyoló Bíbor sziget című komédiával sem vívta ki a hatalmasok elismerését.

A húszas évek második felétől kezdve Bulgakovnak egyre több nehézséget okoztak a hatalommal való konfliktusok, nem meglepő hát, hogy érdeklődése egyre inkább a művész és a hatalom viszonyának kérdéseire összpontosul. Életének utolsó évtizedében írja meg Moliére és Puskin utolsó napjai Című színmüveit, amelyekben a hatalommal szembenálló, ám azzal megalkudni kénytelen alkotók dilemmáját, személyes tragédiáját ábrázolta. Hogy mélyrehatóan és kivételes éleslátással, arról a darabok sorsa is tanúskodik: csak szerzőjük halála után kerülhettek színpadra.

A színházat bensőségesen ismerő Bulgakov utolsó előtti nagy regényét a „világot jelentő deszkák" különös birodalmának szentelte. A csupán 1965-ben megjelent Színházi regény voltaképpen önéletrajzi mű: egy fiatal író megpróbáltatásairól szól, s miközben figyelemmel kísérjük a főhős, Makszudov viszontagságait, tragikomikus kalandjait, képet kapunk a kor művészeti életéröl. Bulgakov megfosztja szereplőit álruháiktól és álarcaiktól, leleplezi kicsinyességüket, képmutatásukat, karrierizmusukat és

hiúságukat — mindeme visszásságok ellen az iró a könyörtelen irónia, a sokszínű humor a maró gúny fegyvereit veti be, az olvasók sokaságának tanúsága szerint kivételes sikerrel.

Több, mint tíz éven át, élete utolsó napjáig dolgozott Bulgakov az összegzésnek szánt nagyivü történelmi és filozófiai parabolán, a Mester és Margarita címet viselő regényen. A könyv „természetesen" — unalmas az ismétlés — csak az író halála után jelenhetett meg, 1966-ban; azóta is Bulgakov föműveként. századunk egyik legfontosabb, legkiemelkedőbb regényeként tartja számon az irodalomtörténet. Szimbolikus látomások, fantasztikus álomképek és a szatirikusán ábrázolt köznapi valóság eseményei fonódnak össze a három síkon — a parttalan képzelet, a bulgakovi optikán keresztül láttatott realitás és az elvont filozófia síkján — játszódó műben; felváltva vagyunk a bibliai idők Jeruzsálemében és a korabeli Moszkvában. Ide érkezik meg Woland, a titokzatos mágus, hű segédei, egy hatalmas kandúr, egy ördög és egy bohóc kíséretében, hogy varázserejével kérlelhetetlenül nevetségessé tegye, mi több, megsemmisítse a régi-új világ megannyi ellenszenves figuráját: az üzéreket, csalókat, törtetőket, irodalmi szélkakasokat, a békés és tisztességes kispolgár álarca mögé rejtőzködő bűnösöket, akik — Wolandnak köszönhetően — kivétel nélkül az őrültekházába jutnak. Itt raboskodik az élete föművét, Pilátus és Jézus találkozásának és összecsapásának történetét iró Mester, akit a varázsló kisza-