A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA badít és a túlvilági létbe menekít, hogy ott megtalálja a vágyott nyugalmat s örökké együtt lehessen szerelmével, Margaritával. A Mester és Margarita története — ha szabad ezt a kifejezést használnunk — a mitikus Jó és Rossz viadalának a története. Bulgakov arra a kérdésre keres választ, mi a mértéke jónak és rossznak a hatalom birtokosainál, s miképp szállhatunk szembe a cinikussá, majd immorálissá váló hatalommal. A Pilátus előtt álló Jézus jósága, áldozatkészsége, bölcsessége és szeretete révén lesz erősebb ellenfelénél — alighanem ez a rész tolmácsolja e talányos remekmű legfontosabb üzenetét. Bármilyen eltérőek is legyenek azonban a Mester és Margarita egyes olvasatai, abban a regény valamennyi méltatója egyetért, hogy a groteszk realizmus egyik legkiemelkedőbb alkotásával állunk szemben. írásunk elején említettük egyes hajdani hatalmasok Bulgakov iránti ellenszenvét: fölöttébb boldogok lettek volna, ha a jeles iró nem is létezik. Nos, óhajuk meglehetősen gyorsan teljesült: fél évszázaddal ezelőtt az alig negyvenkilenc éves művész a nemlétbe távozott — e nemlét azonban az ö esetében a halhatatlanságot jelentette. Azt már talán fölösleges is hozzáfűznünk, hogy rosszindulatú ócsárlóinak az emlékét is eltörölte az idő. A „perben", mint oly sokszor, a történelem mondott ítéletet. G. KOVÁCS LÁSZLÓ Roppant év, rettentő év volt 1918 Krisztus születése után, a második forradalom kitörésének esztendeje. Nyara veröfénnyel, tele hóval áldott, s kivált két csillag ragyogott fenn az ég magasán: az idilli alkonyi Venus és a vörösen remegő Mars. Ám a napok nyílvesszőként suhannak háború, béke esztendeiben egyaránt, s a Turbin fiatalok észre sem vették, máris beköszöntött a fehér, molyhos december. Ó, fenyöfás vénapánk, te hótól, örömtől derengő! Mama, sugárkirálynö, merre vagy? Egy évvel később, hogy Jeleňa, a leány, megesküdött Szergej Ivanovics Talberg kapitánnyal, azon a héten, mikor az idősebb fiú, Alekszej Vasziljevics Turbin, a keserves hadjáratok, a katonáskodás és tenger nyomorúság után hazaérkezett Ukrajnába, a Városba, Fotó: Dimitríj Jermakov (1846—1916) Halászok (1900 körül) a szülői házba, az anya porhüvelyét fehér koporsóban levitték a meredek Alekszejev parton Podolra, Jótevő Nyikolaj vzvozi kis templomába. Az anya gyászszertartása májusban volt, meggy- és akácfák simuló ágboga fonta be a csúcsíves ablakokat. Alekszandr atya búsan, ballábasan csetlett-botlott, szikrázva s lobot vetve az aranyzuhatagban, míg a szerpap lila nyakkal-ábrázattal, nyikorgó, más csizmájáig aranypáncélban, mogorván mormolta a gyermekeit árván hagyó anya búcsúzsolozsmáját. Alekszej, Jeleňa, Talberg, a Turbin háznál felnőtt Anyuta és a halálesettől letaglózott Nyikolka, jobb szemöldökére csüngő hajtincsével, ott álltak sorjában, az idők során megbámult szent lábainál. Nyikolka hirtelenkék szeme megtörtén révedezett hosszú madárorra tövéből. Tekintetét időnként az ikonosztázra emelte, s hunyorogva nézte az oltár félhomályba vesző boltozatát, ahol fennen székelt a kifürkészhetetlen, gondviselő atyaisten. Miért sújtott le rájuk? Miért volt ilyen igaztalan? Miért vette el anyát épp most, amikor végre ismét együtt vannak, s könnyebb lehetne az élet? A sötét, repedezett mennyekben lebegő isten nem felelt, és Nyikolka még nem tudta, hogy mindig minden úgy történik, ahogy történnie kell, s ahogy egyedül rendjén való. Véget ért a gyászszertartás, kivonultak a kongó kövezetű templomtornácra, majd elkísérték az anyát végig a nagyvároson, ki a temetőbe, ahol az apa régen ott feküdt a fekete márványkereszt alatt. És mamát eltemették. Ó,jaj... Hosszú esztendőkkel e gyászeset előtt az Alekszejev part 13. alatti ház ebédlőjében csempekályha melengette, nevelte a kis Jelenkát, a nálánál idősebb Alekszejt és az öklömnyi Nyikolkát. De sokszor olvasták a meleget sugárzó csempe közelében a Saardami ács-ot, az órán gavott csendült, december végén mindig fenyőillat lengedezett, s a zöld ágakon tarka paraffin gyertyák égtek. A bronzóra gavottjára — akkor az anya hálószobájában állt, ma Jelenáéban — az ebédlő faliórája válaszolt toronyóra-bondulással. Régen vette az apa, mikor a nők még puffos vállú ruhákat viseltek. E puffok azóta eltűntek, az idő tovaszállt, mint a szikra, jobblétre szenderült a professzor apa, a gyerekek felcseperedtek, de az óra maradt a régi, s megbondult, mint a toronyóra. Úgy megszokták már mindannyian, hogy ha valami csoda folytán eltűnt volna a falról, éppoly szomorú lett volna, mint mikor egy testvéri hang némul el, melynek hiányát nem pótolja semmi. Ám az órák szerencsére halhatatlanok, a Saardami ács is halhatatlan meg a holland kályhacsempe, mely a legzordabb időkben éltet és hevít, mint a bölcsesség sziklája. Nos, ezt a csempét, az ódon, vörös bársonnyal bevont bútorokat, az ágyakat, csillogó gömböcskéikkel. a tarkabarka s málnaszínü, kopottas faliszőnyegeket — egyiken Alekszej Mihajlovics sólyommal a kezén, másikon XIV. Lajos heverészik egy selymes tó partján, holmi édenkertben —, a török szőnyegeket, keleti síkjukon fantasztikus indákkal, melyek ott kisértettek a kis Nyikolka skarlátvízióiban, az ernyők alatt megbúvó bronzlámpákat, a világ legpazarabb, rejtelmes, ócsoköládé-illatú könyvszekrényeit Natasa Rosztovával, A kapitány lányá val, az aranyozott csészéket, ezüstöket, portrékat, drapériákat — a hét poros, agyonzsúfolt szobát, amely az ifjú Turbinokat felnevelte. mind, mind a legnehezebb időben hagyta gyermekeire az anya, s már ereje fogytán, akadozó lélegzettel így szólt a síró Jeleňa kezébe kapaszkodva: Szeretetben ... éljetek. De hogy éljenek?.! Hogyan? Alekszej Vasziljevics Turbin, az idősebb fiú, a fiatal orvos huszonnyolc esztendős. Jeleňa huszonnégy. Férje, Talberg kapitány harmincegy, Nyikolka pedig tizenhét és fél. Életüket akár hajnalok hajnalán törtek volna derékba. Észak felöl már régóta süvölt az orkán, süvölt, süvölt és nem csitul, s hovatovább egyre cudarabb. Az idősebb Turbin fiú a Dnyeper menti hegyeket megrengető, első pusztító hullám után tért vissza szülővárosába. Eh, gondolta az ember, majd csak vége lesz valahára, s kezdődik az élet, melyről a csokoládébarna könyvekben Írnak, s nemhogy nem kezdődik, de köröskörül minden egyre keservesebb. Északon zúg, üvölt a fergeteg, emiatt pedig dübörög, morajlik a láb alatt a föld felbolygatott mélye. Tizennyolc már a végét járja, s napról napra komorabb, tövisebb. Ledőlnek a falak, a megriadt sólyom elrebben a fehér kesztyűről, a bronzlámpákban kialszik a láng, s A kapitány lányá-t a kályha tüzére vetik. Az anya azt mondta gyermekeinek: Éljetek Amazoknak pedig nincs más választásuk, mint gyötrődni és meghalni. Egy alkonyon, nem sokkal az anya temetése után, Alekszej Turbin meglátogatta Alekszandr atyát, és azt mondta: — Bizony, szomorúak vagyunk, Alekszandr atya. Nehéz elfelejteni a mamát, s ráadásul ezek a nehéz idők ... Az a helyzet, ugyebár, hogy nemrég jöttem vissza, gondoltam, egyenesbe hozzuk az életünket, és tessék ... Elhallgatott, s csak ült az asztalnál a szürkületben, s tűnődve bámult az alkonyi messzeségbe. A templomudvar faágai a kis paplakot is körülfonták. Mintha sejtelmes, loboncos, tavaszi erdő zöldellt volna közvetlenül a könyvekkel dugig rakott, talpalatnyi dolgozószoba falain túl. A város estéli bágyadtsággal morajlott, s orgonaillat úszott a levegőben. — Mit csináljunk, mit csináljunk? — motyogta zavartan a pap. (Mindig zavarban volt, ha valakivel beszélnie kellett.) — Isten Így akarta . . . — Lehetséges, hogy egyszer mindez véget ér? Hogy egyszer minden jóra fordul? — kérdezte Turbin, maga sem tudva, kitől. A pap izgett-mozgott a karosszékben. — Nehéz, nehéz idők, nem vitás — motyogta —, de azért nem szabad csüggedni... S kezét a reverenda sötét ujjából hirtelen kinyújtva, egy könyvcsomóra tette, és kinyitotta a legfelsőt, ott, ahol egy hímzett könyvjelző tarkállott. — Nem szabad engednünk, hogy közelünkbe férkőzzön a csüggedés — szólt zavartan s mégis mély bizonyossággal. — A csüggedés igen nagy bűn ... Noha érzésem szerint még jócskán lesznek megpróbáltatások. Úgy, úgy, kemény megpróbáltatások — folytatta mind szilárdabban. — Tudja, az utóbbi időben folyton a könyveket búvom, persze legtöbbje vallásoajárgyú ... Felemelte a könyvet, úgyhogy az ablakból nyitott oldalára vetődött egy utolsó fénysugár, s fennhangon olvasta: — „A harmadik angyal is kitölté az ő poharát a folyóvizekbe és a vizeknek forrásaiba : és változónak vérré". (Részlet Mihail Bulgakov A fehér gárda című könyvéből) 13
