A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL FALUVÉGIG ... 1. Amikor az ember hetven felé közeleg, magányos óráiban, vagy álmatlan éjszakáinak csendjében sok minden megfordul a fejében. Fáklyaként lobbannak elő emlékképei szövevényéből múltjának egyes állomásai, sorsának hullámvölgyei és csúcsai, keservei és örömei. Sokszor úgy tűnik, mintha a hét évtized egymásba fonódó és egymásra roskadó évei egyetlen nagy, lélegzetvételnyi idő alatt gyűltek volna össze halomba. A halmot nevezhetjük Életnek, Emberöltőnek, de a megtett utat jellemezhetjük másként is, például : bölcsőtől a koporsóig .. . Életutamnak egyik évekig tartó, bonyodalmakkal teli szakaszáról mondok el egyet s mást. Bár sorsom tiz- és százezrekével volt azonos, mégis mindenki másképpen élte át. Én is. Sportnyelven szólva: izgalmas, fordulatokban gazdag, gigantikus mérkőzésnek voltam a játékosa — inkább játékszere —, most már tanúja. 1938 őszén az én szülőfalumat, Nagypeszeket is Horthy Magyarországához csatolták vissza. Még ma is fülemben csengnek az anyaországi fáklyás felvonulások jelszavai: „Vissza, vissza, mindent vissza, Lévát vissza, Kassát vissza!" Kitört a második világháború. Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország is hadat üzent az oroszoknak. Szülőfalumból, a cimboráim közül sokan bevonultak, s rövidesen kikerültek a frontra. Jöttek-mentek a tábori levelezőlapok, leginkább megkésve. Akkoriban gyakran felhangzott a rádióban Karády Katalin búgó hangja: „Muszka földön lassan lassan jár a posta .. Közben szomorú hirt hozott a posta: Szabó Gyula, a legjobb barátom, „hősi halált" halt. A hir megrendített. Az az igazság, hogy amíg nem értesültem a hálálhíréröl, kissé irigyeltem öt. Balga fejjel azt hittem, milyen jó neki, hogy részese lehet az izgalmas kalandnak, s milyen jó lenne ott lenni vele. Az újságok, a rádió, s főleg a Futár c. képes folyóirat jóvoltából sok mindent megtudtunk a harcokról, s a távoli, ellenséges ország folyóiról és városairól. Idehaza úgy beszéltünk a Búgról, Dnyeszterröl, Dnyeperről, Donról, Volgáról, mint a hazai Ipolyról, Garamról. Bodrogról. Tiszáról, vagy akár a Dunáról. Sok szó esett Kijevről, Szevasztopolról, a Krím-félszigetről, a Kercsi-szorosról, Minszkröl, Leningrádról, Kurszkról, Harkovról, Tuláról, Voronyezsről, Moszkváról, Sztálingrádról. Akarva nem akarva, el kellett hinnünk a győztes csatákról szóló hadijelentéseket, mert a német hadsereg valóban Leningrad, Moszkva és Sztálingrád alatt állt. A barátom halálhírének hallatán valahogy testközelbe kerültek a távoli harcmezök borzalmai, s úgy elsöpörték az irigységemet, mint erős szélroham nyitott tenyérről a tollpihét. Az irigység helyébe szorongásokkal teli félelem költözött, amit önmagámnak sem mertem bevallani. Amikor az oroszok általános ellentámadása révén egyre nagyobb területeket foglaltak vissza, bennem is pislákolni kezdett a halvány reménysugár: talán, talán addig befejeződik a hábbru, mire hadkötelessé válók. Nem fejeződött be. 1943 tavaszán minket, huszonketteseket. Polgár Nándort, Erdélyi Zoltánt, Szobi Kálmánt, Tóth Bélát, Nyúlász Bélát, Sípos Kálmánt és engem is, besoroztak. A falu bírája hintóval rendelkező, két fogatos gazdát bízott meg azzal, hogy fuvarozzon el Zselizre, s hozzon haza. Felpántlikázott kalapunk alól némi büszkeséggel villogott a szemünk, s teli torokkal fújtuk a leventéskedés alatt megtanult háborús nótákat. A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy önfeledten és jókedvűen danolászunk, ugyanakkor azonban, ha nem is mondtuk ki, mindannyian tudtuk és éreztük, hogy a nagy dinom-dánomnak nem lesz jó vége. Édesanyám kisirt szemmel borult a mellemre, apám pedig, aki egyébként vidám természetű ember volt, félrehúzódva, komor arccal sodorta a cigarettáját. Kettejük közül ö tudja jobban, mi vár rám, hiszen az első világháborúban harmincegy hónapot húzott le az olasz fronton, Piavenál és az Isonzónál. Emlékszem, gyerekkoromban a hosszú téli estéken hiába kérleltem, hogy meséljen a háborús élményeiről. Furcsa, férfias szemérmességgel hallgatott. Egyetlenegyszer mondta a következőket: „Éheztem, áztamfáztam, a tetvek rágtak, és a halál aratott körülöttem ... Sok jó bajtársam odaveszett ... Nem voltam én hős, kisfiam ... Féltettem az életemet, mint mindenki más .. Nyár derekáig elkészült a zöldre festett katonaládám. Rajta fehér festékkel pingált betűkkel virított a nevem: Lovicsek Béla. Érdekes módon valahányszor ránéztem, mindig úgy éreztem, hogy most már ketten vagyunk, mi ketten összetartozunk, s jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Vajon meddig? Melyikünk éli túl a másikat? Ezek a gondolatok akkor jutottak eszembe, amikor a templom előtti márványoszlopra tekintettem és elolvastam a belevésett, aranybetüs neveket. Vajon emelnek-e újabb emlékművét, ha egyszer befejeződik a nagy világégés, s vajon lesz-e, aki emeljen? Hogy lenne kinek, abban biztos voltam, hiszen már akkor tudtam, hogy például Peszeki Gyula, a szemben lakó szomszédom, vagy Jankus Kálmán és Bóna Lajos a felvégről, már soha többé nem tér haza a szerettei közé. Mint jóval később, a háború befejezése után kiderült, egy kéz tiltón felemelkedett: szó sem lehet emlékmű állításáról! Nem vágok az események elé. A tavaszi sorozástól az őszi bevonulásig eltelt néhány hónapot úgy vettem, mintha ajándékba kaptam volna. Azt követően minden bizonytalanná és kilátástalanná vált. Dehát úgy van ezzel az ember, hogy végveszélyben az utolsó pillanatig reménykedik. Bár nem kergettem hamis illúziókat, nagyon is tisztában voltam a reális helyzetemmel, mégis reménykedtem és bíztam. Hogy miben?Talán valamiféle csodában vagy szerencsében? Egyszerre mindkettőben és egyikben sem. Olyan volt akkoriban az én bizakodásom és reménykedésem, mint a búvópatak: hol eltűnt az ismeretlen mélységben, hol meg a felszínre törve megfürdözött a napsugárban. Az őszinteséghez az is hozzátartozik, hogy aránylag korán rácsodálkoztam a lányokra. Kisebb-nagyobb kalandocskákon, maszatos csókolózásokon és simogatásokon kívül nem történt semmi, mígnem egy vérbö „menyecske" bevezetett a szeretkezés tudományába. Megtörtént hát életem első nagy csodája, de a szerelem még mindig elkerült. Végül rámtalált. Nagy szerelmem nevének csak a kezdőbetűit írom le: P. J. Annyira őszinte, tiszta és szép volt, hogy csak a legnagyobb tisztelettel tudok róla beszélni. Hogy miért? Tiltott és titkos volt. Csak az éjszaka sötétjében, vagy az akácos rejtekében, vagy a közeli kisvárosban, Zselizen találkozhattunk. Elég gyakoriak voltak a találkozásaink. Nem győztünk betelni egymással. Ez az első, nagy szerelem volt számomra a már említett nagy ajándék. A bevonulásom előtti utolsó találkozásunkkor egy fényképet adott útravalóul, meg néhány egyszerű, mégis sokat mondó szót suttogott maga elé: „Nagyon szeretlek, és várlak, visszavárlak ..." Beköszöntött október eleje. Búcsúztam mindentől: az alvégi házunktól, az udvartól, a kerttől, a végében folydogáló Szikincétől. Búcsúztam a kopár rétektől, a lombtalan akácostól, az égre szúró templomtorony gólyafészkétől, a déli harangszótól, az iskolától, ahol megismerkedtem az olvasás és a betűvetés tudományával. A hűséges Bodri kutyánk a nyomomban járt. Talán megérezte az oktalan állat, hogy utoljára kisérgethet. Egy belső hang arra figyelmeztetett, hogy jól nézzek meg mindent. Ki tudja, látom-e még újra, s egyáltalán meglátom-e még? A figyelmeztető hang nélkül is tudtam, hogy a szülőfalum képét soha nem felejtem el, vessen a sors bármilyen távolságra tőle, kítéphetetlenül belém ivódott. Elérkezett október negyediké, a bevonulás napjának hajnala. Lezárult a katonaládám fedele. Benne az előírt holmi, ráadásnak egy lúdfertály meg diós rétes, s egy darab omlós kenyér. Édesanyám belémcsimpaszkodva zokogott, alig bírtam szabadulni az öleléséből. Apám csendes-komoran ennyit mondott: „Vigyázz magadra, fiam ...!" Felléptem a házunk előtt várakozó hint óra és a cimboráim közé ültem. A lovasgazda nagyot suhintott az ostorával. Irány a zselizi vasútállomás! —Folytatjuk— SÍRJUNK VAGY NE? A vérkeringést felfedező angol William Harvey volt az első orvos, aki felfigyelt rá, hogy az emberben dúló érzelmi viharok, ha nem tudnak kitörni, szívritmuszavarokat, illetve emésztési zavarokat okozhatnak. Mióta Selye János megfogalmazta stresszelméletét, tudjuk, hogy vérnyomás-emelkedést, gyomorfekélyt, allergiát, sőt bizonyos reumatikus betegségeket is. Az is kétségtelen, hogy a sírás segít levezetni az érzelmi feszültségeket. Olyannyira, hogy bár a sírást ősidők óta a nők fegyverének tartják a nemek harcában, bizony a férfikönnyeket sem kell szégyellni. Bajnak inkább az nevezhető, ha valaki, amikor sírhatnékja támad, egyetlen könnyet sem tud kipréselni magából. Van, akiből a legjelentéktelenebb okok miatt fékezhetetlenül kitör a zokogás, a mély fájdalom viszont nem váltja ki belőle a sírást, mert a nagy kín látszólag érzéktelenné merevíti. Az Hyen befelé forduló emberen jóval nehezebb segíteni. Darwin a síró gyerekeket vizsgálva azt észlelte, hogy miközben pityeregnek, szemükben javul a hajszálerek vérellátása, mert a könnymirigyek a szemizmok összehúzódásától, mintegy „tornájától" kapják az ingert. \ 23
