A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
Magyar-román közös múlt (Makkai László könyvéről) A kolozsvári születésű Makkai László, a háromkötetes „Erdély története" nagymonográfia egyik társszerkesztöje és Írója a fenti című 277 oldalas munkájában összefoglalta a magyar-román közös múlt történetét. Ez a negyven év után másodszor kiadott mű a Hét torony könyvkiadó jóvoltából került az olvasó kezébe. Az első kiadás 1949-ben csak kevés példányban maradt meg, mert a zúzdába küldték az akkori „illetékesek". A szerzőnek ez a munkája predesztinálta öt tulajdonképpen arra, hogy résztvegyen a nagymonográfia munkálataiban. Egyben most nagy segítségére van annak, akinek nincs módja vagy lehetősége a vaskos három kötet áttanulmányozására. Makkai részrehajlás nélkül igyekszik fölkutatni és bemutatni a két nép törekvéseit, háborúskodásait, küzdelmeit; barátkozását és marakodását a honfoglalás korától a második világháború végéig. Külön értéke a munkának, hogy nemcsak kimondottan Erdély népeivel (magyar, német (szász), román és szerb) foglalkozik, hanem Havaselve és Moldva népeivel, azok fejlődésével is. Végigkíséri azt az utat, ahogy a hegyi pásztorokból (vlachok) a havaselvi és moldvai menekültekből Erdélyben és a Részeken az erdélyi román kisebbség, majd később többség kialakult. Hogyan jön létre a honfoglalás utáni időkben a Kárpátok keleti előterében élő és a be-betörő besenyők és kunok ellen még a magyarokkal közösen védekező népből a két vajdaság. Még a török előnyomulás, később elnyomás ellen is sokszor közös a védekezés. A szultánok megtorlása elöl még a fejedelemség korában is sokszor menekülnek a lázadó vajdák Erdélybe. A szerző persze azt sem hallgatja el, hogyan és milyen hatalmak érdekében és segítségével törnek be a havasokon túlról a vajdák csapatai, köztük a Vitéznek nevezett Mihály vajda. Az ő seregében még székely segédcsapat is harcolt (akkor Habsburg pénzen). Nem kerüli el a szerző az erdélyi és vajdasági népek szoci ális, vallási, műveltségi fejlődését sem a feudális kortól a modern időkig. Különös figyelmet szentel a parasztság problémáinak a rendiség idejében és jobbágyfelszabadítás után is. Föltárja az erdélyi románok küzdelmét azért, hogy vegyék be őket negyedikként az elismert nemzetek sorába és ötödikként kerüljön be vallásuk a négy bevett közé. A szerző megismerteti olvasóival a Horia lázadás (1784) eseményeit, az 1848—49-es szabadságharc erdélyi vonatkozásait mindkét nép szemszögéből. Analizálja az erdélyi és vajdasági román értelmiség fejlődését és annak hatását a történelmi eseményekre. Nem tér ki Románia szereplése elől az első világháborúban sem. A második világháborúban és az utána kialakult helyzetet már csak röviden érinti, és sajnos, tévesnek bizonyult az az optimizmus, amellyel a háború utáni idők elébe nézett: „Egyes jelek arra vallanak, hogy a mindkét országban bekövetkezett társadalmi átalakulás hatására fordulatot várhatunk. Ez a fordulat, ha igazán fordulat lesz, az imperialista nacionalizmus feloldását kell; hogy jelentse." Mi ma már tudjuk, hogy nem jelentette. A „legeslegújabb" fordulat is tele van kérdőjelekkel. CSÚZI Cs. FERENC Bodor Pál, a Magyar Nemzet híres Diurnusának írásait, régóta ismerem, s azokkal a legtöbbször mélyen egyetértettem. Tavaly azonban majdnem polémiába keveredtem vele. A Rádió és Televízióújság egyik számában egész oldalas riportot közölt vele, amelyből, aki nem ismerte öt addig, megtudhatta, hogy a jeles irodalmár és közíró 1983 tavasza óta él Magyarországon, ahová Erdélyből költözött át azután, hogy ott teljesen elfogyott körülötte a levegő. Egyike tehát annak a számos értelmiségi menekültnek, aki Ceaujescu diktatúrája elöl elhagyni kényszerült Romániát. Az interjúból kiderült, kényszerítették Erdély elhagyására, de az is, hogy mindennek ellenére azóta sem nyugodt a lelkiísmerete. Az erdélyi lélek csak Erdélyben érezheti magát otthon, mondotta. Úgy érzi, valahol mégis cserben hagyta Erdélyt, s ez a belső hang nem csitult benne még akkor sem, hogy nyilvánvaló volt, nem a megaláztatás és a kiszorítottság, hanem a fizikai megsemmisítés elől kellett menekülnie. Élettörténete gyakorlatilag a háború utáni erdélyi értelmiségi lét egyik jellemző példája. A közirást 1946-ban, tizenhat évesen kezdte, ahogy maga mondja, jóhiszeműen, fontoskodva, boldogan, ostobán és vidáman egyszerre. Az ötvenes évek közepén állandó rovata volt a kolozsvári Igazság első oldalán, ugyanakkor rendszeresen publikált az Utunkban is. 1958-ra azonban alaposan meggyűlt vele a hatóságok baja, meghurcolták, a könyvét nem engedték kiadni. Aztán, az átmeneti enyhülés éveiben, tovább dolgozott, maga mondja, volt olyan hónap, amikor kilencven kéziratot adott ki a kezéből. Az írás gyakran pótcselekvés is volt számára, emlékszik vissza, sokszor a cselekvés helyett is írt — mert cselekedni nem mindig lehetett. Amikor mégis, élt vele. A kolozsvári rádió, majd a román televízió magyar adásának lett a főszerkesztője, vezetése mellett európai rangú műsorok születtek a stúdiókban. Aztán jött Ceau$escu; a televízió, majd a rádió adásait is csökkentették, majd beszüntették, s Bodor Pál abban a Romániában közellenséggé változott. Menekülnie kellett, s Magyarországon talált új otthonra. Közírói ereje nem csökkent, rendszeresen jelen volt a Magyar Nemzet, ez Élet és Irodalom, az Új Tükör és más lapok hasábjain, dolgozott a rádiónak, könyveit sorra adták ki a magyarországi kiadók. Hogy miért sorolom itt föl mindezt? Nos, azért, mert számomra Bodor Pál (egyénisége, bölcsessége és szellemi átütő ereje) máig az Illyés Gyula utáni korszak magyar magatartásának és önkifejezésének egyik legautentikusabb képviselője. Úgy tud általános-emberi és összmagyar lenni, hogy közben arányaiban és színeiben is hűen tudja érzékelni és érzékeltetni a nemzettöredék (nemzeti kisebbség) problémáit is. Hogy teljesen világos legyen, miről beszélek, röviden idéznék Magyarnak lenni című írásából: „Magyarnak lenni nem öncél. Azért ápoljuk magunkban magyarságunkat, mert emberségünk magyarul szólal meg bennünk; emberségünk anyanyelvét ápoljuk. Amiképpen a román ember embersége románul, a hollandé hollandul szólal meg. Az emberiség teljessége minden kultúrában testet ölt. Minden, ami fontos, vallomása lehet az emberiségnek önmagáról, benne foglaltatik külön-külön minden egyes kultúrában. Nincsen egyetlenegy egyetemes gondolat vagy érzés, amely ne fogalmazódott volna meg külön-külön angolul, oroszul vagy svédül. Elképzelhetö-e vajon, hogy a bátorság vagy a jóság, a szépség vagy a tisztaság, az igazságérzet vagy az emberi méltóság parancsa kimaradt légyen valamely kultúrából? Vessük csak össze, mire tanit a világ bármely pontján a népköltészet: nincsen ennél szebb bizonysága az emberiség egységének az eszmények szintjén. Mert az emberiség elsősorban egységes és csak másodsorban nyelvekből-nemzetekböl összetett, éppen mert az élet és a halál legfontosabb parancsainak színe előtt éppoly egységes, mint amilyen egységes lenne a Föld népessége valamely távoli Naprendszerből ránk zúduló támadással szemben; de ha ezen az egységen belül ott az élénk színű „különbség", változatosság, sokféleség, ez nem repeszti örökké és feltétlenül egymással szembefeszülő, egymást sebesitö repeszekre az emberiséget, mert végső soron minden ember és Így minden nemzet csakis a mindenkit összefogó, a népköltészetünkben fölcsendülő tiszta parancsok szerint kívánna élni. Magyarnak lenni tehát nem öncél. Tudatosan magyarnak lenni talán csak annyi, hogy erősen odafigyelünk az anyanyelvűnkön fölcsendülő egyetemes, szép, józan emberi parancsokra. Ha tisztán akarjuk ejteni a szót — hát elsősorban azért, amit mond nekünk. Ha gazdag szókincset akarunk a magunkénak vallani — hát elsősorban azért, ami többletet e gazdagabb szókinccsel nyújthatunk. Ha kultúránkat teljességében akarjuk, hát azért, hogy teljességében szóljon hozzánk az emberiség józan parancsainak összessége." Vissza a polémia okára. Az említett riportban olyasmit mondott, hogy némiképp sajnálja azokat az éveket, amelyeket a kolozsvári rádió és a tv szerkesztőségé élén töltött. A szalagokat ugyanis letörölték, a televízió anyagát is megsemmisítették, a munka gyümölcse elveszett, mondotta. Pedig sok értékes műsort sikerült létrehozniuk. Most úgy látja, inkább könyvet írt volna akkor, az legalább megmaradt volna. Ellenérvek sora lángolt fel bennem erre a kijelentésre. El szerettem volna mondani neki, hogy abban az időben, abban az Erdélyben azok a műsorok éppen óriási támaszt jelentettek tízezreknek, ezt erdélyi barátaimtól tudom. Hogy sokan a diktatúra legnehezebb éveiben is ezekből a műsorokból, a műsorok által gerjesztett meleg emlékeikből éltek. A diktatúra bűneire és barbárságára nincs mentség, de az akkori pillanatok hatása az emberi lelkekben kamatozhat — és kamatozik azóta is. Hogy az embereknek értéket adni végső soron a legjobb befektetés. Aztán — mégsem írtam neki. Amit írhattam volna — új kötetéből rá kellett jönnöm, ő már rég tudja. Meg is fogalmazta, például A szélmalomharc szükségességéről című kásában. „Vajon valóban oly haszontalan, fölösleges és nevetséges szélmalmokkal harcolni? Az alkalmi ellenfelek mindig s mind eltűnnek, a szélmalmok maradnak. Csak a szélmalmokkal érdemes harcolni. Csak a jelképjael érdemes harcolni. Az alkalmi és egyedi ellenfelekkel, akik akár le is győzhetnek bennünket, de azután nyomtalanul belevesznek az időbe — csak akkor érdemes harcolni, ha a szélmalmokhoz hasonlítanak. Há árnyékuk túlmutat önmagukon. Ha végül többnek látszanak, mint amik voltak." Diurnus — Bodor Pálnak nincs miért feszengnie, erről tanúskodik legújabb. Hazába kiáltott szó című kötete is, amelyben publicisztikai írások, tárcák, gondolattöredékek találhatók szép számmal. Ajánlatos olvasmány; most már csak rajtunk a sor, hogy ne pusztába kiáltott szó legyen belőle. CSÁKY PÁL Szilva József illusztrációja 10 Hazába kiáltott szó
