A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
— Môžem vás pozvat na pohárik? Kann ich Sie einladen? Meghívhatom egy pohárkára ? Előfordul, hogy egyesek kevésbé szeretik a selyempapir csomagolást: — Was kosten Sie? Koľko pýtate za noc? What do you cost? Mennyibe kerülsz? Persze, itt ritkán hangzik szlovák, netán magyar szó Nos, ami a drinkre szóló meghívást illeti, szinte egyöntetű a mindenkori válasz : — Ja. — Yes. — Oui. Ami pedig az árfolyamot illeti: — Eintausendfünfhundert Kronen. Van aki azt mondja : — Two thousand . . . Talán mondanom sem kell: hallani itt dollárról, frankról, NSZK-márkáról, osztrák Sch ill ingről is. — Szerintem rengeteg hasznot hajtunk az államnak — mondja Jarmila, akinek pillanatnyilag nincs hódolója, ügyhogy ráérünk fecsegni. — Ha valaki kiszámítaná egyszer, mennyi valutát költenek ránk a nyugati turisták, üzletemberek és a többi vendég, akkor bizony néhány nagyokos erkölcscsősznek leesne az álla ... Ha valutában fizet a vendég, jobbára beváltjuk: ha koronában, úgy ö már előzőleg beváltot ta. A pénz nagyja mindenképpen itt fiadzik meg, igaz7 — kérdi fesztelenül, és közben játékosan, kacéran kacag hozzá. Úgy tűnik, Jarmilának nem hozhattam szerencsét, mert a szóban forgó éjszakán pártában maradt. Persze az is lehet, hogy pusztán foglaltnak vélték, hiszen hoszszabb ideig társalogtunk a bárpultnál. És ha már így alakult, felajánlom, hogy hazakiserem. Készséggel rábólint, mint mondja, nem szeret egyedül csatangolni a hajnali utcákon. — Tudja, az éjszaka egészen más világ. Az emberek ilyenkor a másik arcukat mutatják. Cinikusabbak, türelmetlenebbek, könnyelműbbek, tulajdonképpen nincs komolyabb különbség a tisztelt férfiak és miköztünk. Mindenki egyformán disznó. Láthatja, nem titkolom, hogy kurva vagyok. — Szép véleménye van saját magáról! — Ugyan, en sem a Fórumban vagy a Devinben születtem. Papíron takarítónő vagyok, korábban bérelszámoló voltam, és a főnökóm kiemelt, én lettem a titkárnője. Talán el sem hiszi, de nem voltam hajlandó meghálálni neki a kétszázötven koronás fizetésemelést. Kivágott, en meg elkeseredtem. Aztán . . . aztán már könynyen megy az ilyesmi. Őszintén szólva, egyelőre nem esik nehezemre a könnyű pénzkereset. A többi lány is igy van ezzel. Többnyire el is szórjuk, amit megkeresünk; egyik hétről a másikra élünk. A magamfajta lányok többsége azt se tudja, miért csinálja . . . Olyan ez, mint a te cipőd, az se tudja, miért pont errefelé csattog az utcán. Megérkezünk a lakása elé. Lassan szedi elő a kapukulcsot, mintha nehezére esne a búcsúzás. Amikor már a kezében a kulcs, másodszorra is letegez: — Téged, persze, vár valaki?! Bólintok. Az ő tekintete meghidegedik, már-már idegen arccal néz rám: — Irigyellek . . De hát siess, ha egyszer várnak! Bár ha úgy érzed, a viszont-MIKLÓSI PETER (Folytatjuk) Illusztrációs fotó: archívum WSmb I ••• December legelső napján becsöngetett hozzám három ember. A házunk szemétszállítóinak mondták magukat, és boldog újesztendőt kívánva tartották a markukat. Viszontkivántam én is boldog újesztendőt, de hozzátettem, hogy ismerem házunk igazi szemeteseit, s lévén, hogy ők nem azonosak velük, pénzre ne számítsanak. Föl voltak háborodva és öklüket rázva elkotródtak. Később, mikor a házunk igazi szemétszállítói is megérkeztek boldog újévet kívánni, megemlítettem nekik, hogy szélhámosok bitorolták előttük a terepet. Nem lepődtek meg, de személyleírást kértek a szélhámosokról. Gondolom, azért, hogy majd egy kocsmaudvaron jogilag is rendezhessék egymás közt az ügyeket. Személyleirást nem adtam. pénzt igen. Később, amikor a téren figyelmeztető sztrájkra vonultak fel a kukások, a házunk szemeteseit is ott láttam a soraikban. Éppen a városatyákhoz indultak tárgyalni, ahol tudvalévőén nem jutottak semmire. Kérdésük az volt: hová hordják a város szemetét — most, amikor Pozsony egyetlen szemétégetőjét éppen rekonstruálják? A városatyák nagyokat nyelve ímeltekámoltak. Azóta eltelt egy hónap, miközben a kapuk alatt és az utcákon feltornyosultak a szeméthegyek. Szó se róla: városatyák, polgárok és szemétszállítók között azóta teljes az egyetértés abban, hogy ez az állapot igen áldatlan állapot, csak éppen senki sem tudja, hogyan is lehetne végét vetni, mielőtt a tavasz a városra köszönt. A tavaszi rügyfakadással együtt majd a legyek is kirajzanak. Jó lenne tehát, ha addig operativ válságstábok alakulnának a járványt megelőzendő. Ezen a tanácson kívül további tanácsokkal is szolgálhatok. Első tanács: azonnal utazzanak vidékre, ahol a városokba bevezető utak mentén még néhány helyen oszlopszerű, furcsa építményeket találhatnak. Eme építmények zugaiban régi szent emberek málladozó faragott szobrai — és képei állanak. Azért állíttattak egykoron hogy próféciával megakadályozzák a települések felé igyekvő járványokat, illetve kicsalogassák a már megtelepült pestist, leprát, spanyolnáthát, satöbbi. Ezeket a szenteket azonnal kooptálják a járványelhárító válságstábok soraiba. Második tanács: forduljanak az Interkozmosz nevet viselő tudományos intézményhez és azonnali hatállyal rendeltessék el, hogy a tagországok költségvetési részesedésének megfelelően azonnal adják ki az űrkutatási eszközök aliquot részét. Indoklás: szemetet akarunk szállítani a világűrbe. Harmadik tanács: az illetékes könnyűipari tárca azonnal állítsa le a cipő, a zacskóstej, a gyerekjáték, a villanyégő, a satöbbi, satöbbi gyártását, mert ezek további forgalmazásával csak tovább szaporodik a szemét. Egyes sajtótermékek kiadása is fontolóra vehető ... Negyedik tanács: negyedik tanácsom nincs, bár még rengeteg tanácsom lenne, de minek szaporítsam ... A cinizmusért egyébként elnézést kérek, mert korántsem olyan tréfás a helyzet. Esztendők óta van egy visszatérő rémképem: emberek tízezrei, gépek ezrei nyüzsögnek egy kihantolt, huszadik század végi szemétdomb körül, hogy kiássák azt a mérhetetlen tömegű és minősíthetetlen konzisztenciájú hulladékot, amit mi teremtettünk. Mindez körülbelül arra az időre esik majd, amikor az ország szociális állapotától függetlenül kénytelenek lesznek lebontani a panelházakat. Igen ám, de hová tüntetni el a kimondhatatlan tömegű vasbetont? Elásni nem lehet, hiszen épp most kaparják ki a föld gyomrából a huszadik századvégen földbe temetett selejtes panelek ijesztő mennyiségét. Tudós szakcsoportok állnak értetlenkedve a látvány fölött s nem hogy megválaszolni, megkérdezni sem merik majd önmaguktól: hogyan is gyárthatott ennyi selejtet ez a kor? — mármint a miénk. Panelből, ocsmány műanyagból, lábbeliből és korunk alig használható termékeinek tízezerszám sorolható „csodájából". Még szerencse, hogy az ígérgetések, a szónoki hazugságok, a szemétdombra való hamis eszmék addigra elkorhadnak, annál is inkább, mert eleve magukban hordozták a rothadás, a bomlás önemésztő anyagait. 1990. január 16-án Pozsony utcáin halmokban heverő szemetet igencsak megtépázta, széthordta a szél. A szomorú látvány azóta sem különb. Az aggasztó mégsem az volt, ami a rendetlenséget jelentette, hanem valami más, ami megintcsak a képzeletemben jelent meg: kiáll valamelyik térre egy régi apparátcsik, aki arról szónokol majd, hogy bezzeg az ő idejében tisztábbak voltak az utcák... Más kérdés, hogy nem voltak tiszták, csak ő nem látta, mert ő nem az utca emberei közé tartozott. Az elszigeteltség védett zónáiban tengette politikai tevékenységétől terhes napjait. Igaz, ma sem igen mutatkoznak az utcán az efféle emberek. Tényleg! Hol vannak? Hogyan utaznak, hol vásárolnak be. hol nyiratkoznak, melyik orvosi rendelő előtt várakoznak? Hol sorakoznak, hol váltják ki a gyógyszert, hol váltják vissza az üres üvegeket, melyik étteremben élvezik a honi vendéglátás világszínvonalát, melyik hivatali váróban a hivatal nagyvonalúságát? Nem hiányoznak éppenséggel, de azért szívesen tudnék többet jelen hétköznapjaikról. Egyébként sem róluk akartam szólni. Egyelőre aligha sejthető hogy ez az áldatlan állapot mivé is fokozódhat. Előbb vagy utóbb nyilván akad majd valamilyen megoldás, de félő. hogy az is csak átmenetinek és ártalmaktól nem éppen mentesnek bizonyul majd. A minap a legnagyobb pozsonyi kórház előtt közvetlenül a fertőző osztályoknak fedelet adó pavilon udvarára láttam a szemét-gond eddigi legmeghökkentőbb jelét: vagy félszáz műanyag-zsákot, megtömve véres kötszerekkel, orvosi kesztyűkkel, használt injekciós-tűkkel... hadd ne részletezzem. ... hadd ne folytassam ... KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres György 15
