A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Rovatvezető: CSANAKY E"LEONÓRA egyre kevesebb olvasó kiváncsi a költők üzenetére. Csoda, hogy a köttök nem kedvetlenednek el emiatt. Bár az igazi költő, Illyés Gyulával szólván, nem hagyja abba: „Nem lehet tisztességes ember, / ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba." Veres János is konok hűséggel építette-épiti költői világát, amely végső fokon sorsvállalás. gyepű-élet és szolgálat, keserű vigasz azoknak, akik ráhangolódnak versei hullámhosszára. A költőnek van mondanivalója, életútját sallangtalan versekkel foglalja keretbe. Gömör színei, hangulatai, metamorfózisai váltják egymást ebben a tiszta forrású költészetben. A gömöri táj alapvonulatának függvényében él és osztódik szinte minden világra kívánkozott gondolat, versszövet. Szép és egyre becsesebb a megtartó hűségnek ez a spontán megnyilatkozása, verssé párolása: „Karoslócán üldögélek, / mint lélek a csillagon, / baltanyelet farigcsál / a pásztor a zsámolyon. / Botforgatós emlékeit / örökül adja, / hull belém a honi szó, / mint az érces búzaár/ a malomgaratba." (Látomások) A hazai tájba kapaszkodásának, a sorssal való megbékélésnek azonban csüggesztő órái is adódnak. A költő érzi, hogy az utak szövevényében eltévedt, lemaradt: „A szerencsésebb, erős társak / előretörtek viva, dallal, / s én lemaradtam, messze, messze, / mint félszeg szó, mit senki nem hall." (Megérkezés). A Vadvirágokban keserű fintorral tárja föl lelkének válságait, a szülőföld fájdalmas szorításában vergődő költö gondolatait: „Sokat próbált had magzatának/ jelölt a zúgó, kusza élet,/ s letett ide, a Sajó mellé./ lelkem poklos és véres idők/ tüzében pörkölt fájó lélek./ Szülőpátriám virágai/ szívembe szőtték panaszukat:/ itt sokszoros volt minden átok,/ itt jajba fulladt minden vígság,/ s mocsárviz nyelt el minden utat./ Azt súgja felém vak estéken/ a patakpartok vadvirága:/ ezen a tájon teremtődni/ éppen olyan volt, éppen olyan,/ mint púppal jönni e világra." Ellentmondás? Ambivalencia? Lázadás? Igen. A szülőföldhöz való ragaszkodás, a sorsvállalás kényszere, fájó öröme. Ugyanakkor az elvágyódásból fakadó önvád, gyötrődés. Ezek az érzések sokszor egymásba fonódva hálózzák be költészetét. Olyan ez, mint amikor a tiszta tükör elhomályosul, az idillre árnyék borul. Realizmusába, a tárgyakat és jelenségeket erős kontúrokkal körülhatárolt versmondásába bele-belecsendül a romantika felhangja, de romantikája is földönjáró. gyalogos romantika. Idilli, a görög pásztorénekekre visszaütő hang vegyül költészetében balladisztikus kicsengéssel. Gyakran egy versen belül váltják egymást a derűs és borús színek. Tözsér Árpád a színek, hangulatok, helyzet- és életképek, s nem utolsósorban a szerelem költőjének aposztrofálta Veres Jánost. Költészetének fö vonulatában tényleg e versek dominálnak, de ott találjuk a lélek gyötrelmeit, a népéért s a jövőért érzett aggodalom szivtépö hangjait is: „Átsuhannak rajtam a megíratlan jeremiádok,/ lent a város tetői, fent a kék ég,/ ahol egy kigondolt világkép agóniája folyik .../ Valahol láncravert aranyhajú reggelek sírnak,/ s honvágyat érzek a tébolyda után,/ ahol jóindulatú emberek élnek,/ kik nem akarják lelőni a vadgalambokat,/ s vérré átkozni a vizet a kútban." (Palackposta) Kollázsaiban cserepeire hull a lét, hogy a végén szinte kozmikussá szerveződjön képzeletünkben. A kötet nyolc ciklusa közül a Téli regét találom a legadekvátabb, leggyökeresebb teljesítménynek, a veresi költészet jegyeit legpregnánsabban őrző versek csokrának. A Dédanyám udvara mívesen megrajzolt képei beléragadnak a képzeletbe, pasztellszínei bearanyozzák a régi nyár emlékét: „Az akácfagally csomós árnya mellett/ a fehér világlón ragyog,/ rokonaim az asztalnál merengnek,/ igy szenteljük meg a vasárnapot./ Gyapotbolyhokat virágzik pipájuk,/ a gyémánt Nap fölöttük álldogál;/ nézik a fejszét, tökhalmot, a vályút,/ mellényük hátán dorombol a nyár." A cimadó versben is annyi a telitalálat: ,A kémény füstje: liliom kelyhe,/ zsúptetö fölött kibomlik lengve./ Ugrál az üsző, s mikor meglát./ kezembe nyomja párolgó orrát." De a többi ciklusban is lel az ember feledhetetlen költeményeket, például a Palóc madonnák egy tömbből kifaragott szobrát. A Mintha pára volna c. vers Sinka balladáit juttatja az ember eszébe. Szeberényi Zoltán írja Veres Jánosról rajzolt portréjában: „A hetvenes évek közepétől ... felbukkan az elmúlás motívuma, az öregedés lehangoló gondolatai kísértik — költészete filozofikusabbá, borúlátóbbá, sötétebb tónusúvá válik." Ez mind igaz, de általánosítható észrevétel, hiszen e motívumok minden költőnél halmozottan is megtalálhatók. Lásd Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi, József Attila költészetét, hogy csak a legkiemelkedőbbeket idézzem. Veres János eredendően magában hordta (hordja) a borúlátás miazmáit, hiszen fél életét átbetegeskedte, hogy egyéb gondját-baját ne is említsem. Csak a szülőföld, az otthon védőburka adott neki némi nyugalmat. Életút c. kötete, válogatott verseinek gyűjteménye őrzi, megőrzi Veres János költői világképét. A kötet kontextusából, hangulati szférájából csak a tizennegyedik és tizenötödik oldalon fellelhető versek rínak ki alkalmi voltuknál fogva. Könyve az emberiesség szellemét őrzi, egy költő Don Quijote-i küzdelmét a végeken: a nyelvért s a fennmaradásért. DÉNES GYÖRGY A Nógrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1964-től minden évben Madách-díjat adományoz a legeredményesebben tevékenykedő tudósoknak, művészeknek, népművelőknek, közéleti személyiségeknek. Költői, műfordítói tevékenységéért, a megyével kialakított irodalmi együttműködéséért, a szlovák—magyar irodalom élő kapcsolatainak építéséért a Végrehajtó Bizottság a Rimaszombatban élő Veres Jánost tüntette ki Madách-díjjal, amelyet ünnepség keretében január 26-án Balassagyarmaton adtak át a költőnek. FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY ZALÁN TIBOR táviratok szőcs géza ismeretlen címére átmentél-e a vizen ismeretlen barátom a túlsó partra hói titkainkat megőrző halottaink laknak vagy összeverten forgolódsz e börtönidő vérfoltos priccsein és eljön-e még a versíró fekete ember hogy sorsunkat megírja nagy piros betűkkel vagy a semmibe emigráltak írógépedről a tűnődő betűk és hallod-e mikor neveden szólít a tenger vagy sötét szelek sodornak a végtelen vakító partjai felé és kibontja-e arcodat a másnapos hajnali derengés vagy hideg ezüst-falak közé taposták nyugtalan pillantásodat és ülünk-e majd hallgató veresborok mellett városod közepén vagy menetrend nélkül indul találkozásunkhoz legutolsó vonatom ..................................................................................................vagy? BUDAPESTRŐL, 1982. NOVEMBER 17-én 13
