A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
A feldarabolás stratégiája RÖVID JELENTÉS HETVEN ÉVRŐL Az a fogalom, hogy „csehszlovákiai magyar kisebbség" 1918 előtt nem létezett. Amióta viszont létezik — a közelmúltig, mindmáig — kétoldalról is folyamatos elmarasztalásként, olykor vállveregető lekezelésként, vagy ezek együttes epitetonjaként élt ebben a szerencsétlen Kárpát-medencében. Vagy ami ennél is rosszabb: tudomást sem vettek létezésünkről. Legfeljebb, ha ilyen-olyan politikai vagy gazdasági bajok sötétültek az ország fölé, azokról a figyelmet elterelendő, a mindenkori hatalom propagandamasinériája kiengedte irányukba a nacionalizmus vagy az irredentizmus szellemét, és nem is sikertelenül. Ma már az is egyértelmű — dokumentumok igazolják —, hogy a polgári Csehszlovákiában a Beneš által megtervezett nemzetállam — Beneš a szlovákságot sem ismerte el nemzetként — friss masinériája látott hozzá a szlovákiai magyar etnikum módszeres fölszámolásához. Az 1918 utáni bénult és zsibbadt nemzetiségi állapot a szlovákiai magyarság ellenállóképességét — már ha volt ilyen — megsemmisítette, és kezdetét vette a beneši „földarabolási stratégia". Kezdődhetett, mert semmi ellenállásba nem ütközött. Az imént jelzett stratégia gyakorlati megvalósítása az 1919-ben meghirdetett, úgynevezett foglalási törvény alapján indult meg. Ettől számítva a harmincas évek végéig — a földreformot húsz évre tervezték — 73 falu nagyságú szlovák, illetve cseh kolóniát ékeltek be a színtiszta magyar etnikumba. Ma már egyértelmű, hogy a szlovákiai magyar etnikum szétdarabolása, ezzel a nagyméretű földreformprogrammal vette kezdetét. A falu nagyságú telepek nemcsak a magyar etnikum egészét bontották meg. Ezzel egyidöben a képviseleti arányok és a közigazgatási pozíciók is megváltoztak ebben a régióban, ugyanakkor megváltozott az iskolahálózat, a nyelvhasználat, stb. helyzete is Turczel Lajos a Két kor mezsgyéjén című kitűnő munkájában erről így ír: „A magyar kisebbséggel szemben alkalmazott diszkriminatív bánásmód a földreformtörvény végrehajtása során mutatkozott meg a legsúlyosabban. A polgári Csehszlovákiában az 1919. évi 21 5. számú törvény (az úgynevezett foglalási törvény) alapján több, mint 4 millió hektárnyi területet, az összterületnek közel 29 százalékát foglalták el a földreform céljaira. A magyarlakta területeken körülbelül 325 000 hektár szántó- és erdőterület került kisajátításra, de ebből a helybeli magyar földmüveslakosság alig kapott többet, mint 20—21 százalékot. Az itt kisajátított terület 79—80 százalékát cseh és szlovák telepeseknek juttatták azzal a nem titkolt céllal is, hogy a magyarlakta vidék egységes etnikai jellegét megváltoztassák." Ez, mint ismeretes, végbement. Az 1938-tól 1945-ig tartó időszak sem hozott lényegesebb feloldást, mert ebben az időben apáink nemzedéke a Horthy-rendszerben vált valamiként — nyilván demokratikusabb létélményei, esetleges baloldalisága miatt — „bűnössé". De most nem erről van szó. A háborút követő jégveréses évek a húszas-harmincas években kialakult nemzetiségi védekezési reflexeket teljesen megsemmisítették. A Szudéta-vidékre ez időben — tehát 1946—47 telén — mintegy negyvenezer magyart deportáltak, marhavagonokban, ötvenkilós csomaggal, embertelen körülmények között. A Magyarország és Csehszlovákia között létrejött lakosságcsere-egyezmény is bőségesen apasztotta a felvidéki magyarság lélekszámát. Az akkori magyar népességnek több, mint 12 százalékát telepítették át Magyarországra. Ugyanakkor folyamatban volt az úgynevezett reszlovakizáció is, amelynek következtében mai ismereteim szerint a magyar nemzetiségű lakosság közül mintegy kétszázezren mondtak le magyarságukról, s lettek „szlovákokká". A „feldarabolási stratégiának" eddig őszszefoglalt „eredménye", hogy az első köztársaság közel egymilliós magyarsága az ötvenes évek elejére mintegy 350 ezerre zsugorodott. Az 1948-as februári fordulat természetesen nagy megkönnyebbülést hozott, de az elmúlt évek mérhetetlen megaláztatásain, félelmein és a magyar népesség létszámcsökkenésének semmivel sem menthető tényén változtatni nem tudott. Az is tény, hogy ekkora a szlovákiai magyarság gyakorlatilag értelmiség nélkül maradt, gazdasága szétzilálódott, intézményrendszere nem létezett. A sajtót, az irodalmat, az iskolahálózatot, a közéletet a semmiből kellett újjászervezni. A hatvanas évek közepére-végére ezt úgy-ahogy képesek voltunk megteremteni. Ám a hatvanas években az akkori hatalmi mechanizmus újfent beavatkozott a magyar etnikum egészébe, s nem is akármilyen módon. Az 1960-as területi átszervezés a magyar többségű járásokat — két kivételtől eltekintve — teljesen fölszámolta. Ezt követte az agrárreform, amely a kisebb települések gazdaságait — gyakorta adminisztratív úton — egyesítette, s a vezető pozíciókba zömmel idegen elemet ültetett be. Ennek törvényszerűen gazdasági vonatkozásai mellett politikai és társadalmi következményei is lettek az adott közösségen belül. A mezőgazdasági egységek összevonásával szinte egyidőben ment végbe a közigazgatás átszervezése is, amikor a kistelepülések zömét a perifériára szorították. Ezeken a településeken évtizedeken keresztül nem lehetett építkezni, megszűnt az önigazgatás alapvető feltétele, leépültek a közművelődés korábban meglévő intézményei, stb. Mindezt betetőzte a hetvenes években a nemzetiségi iskolahálózat részleges fölszámolása. Az iskolák megszüntetése, integrációja az emberi tényező elhanyagolásának a csúcsteljesítménye volt. 1970 és 1989 között az ötvenes években létrehozott magyar tanítási nyelvű iskolának több mint negyven százaléka esett áldozatul ennek a folyamatnak. Számokkal is kifejezve: több mint 240 iskolát zártak be az integráció ürügyén. Az iskolák felszámolásával egyidőben — e folyamat logikája szerint — fokozatosan épült le a magyar pedagógusképzés is. Nyitrán megszüntették a főiskola magyar tagozatát, holott 1970-ig minden szakon és minden tantárgyból volt magyar nyelvű nevelés az intézetben. 1980 és 1988 között a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán alig több, mint száz magyar fiatal szerzett pedagógusi diplomát. Ha az imént felsorolt adatok mellé odaállítom azt, hogy a jelenleg aktív magyar pedagógusok közül az ezredfordulóig több mint 1 300-an érik el a nyugdíjkorhatárt, egyértelművé válik, hogy a szlovákiai magyar oktatásügy jövője több mint aggasztó. Mindemellett veszteséglistánkat folyamatosan terheli az is, hogy a szlovákiai magyar gyermekeknek mintegy 25 százaléka nem magyar iskolába jár. Ha a nemzetiségi problémákról esik szó, általában a terciális szféráról beszélünk. A primáris szférára alig figyelünk. Holott a Az öreg fűzfa halálára Rajongásig szeretem a Kis-Dunát, a természet csodálatos képződményének tartom. Gyakran barangolok a partján. Sással, náddal, levéltenyerén méltóságteljesen úszó tavirózsával sűrűn benőtt víztükrével, számtalan mellék- és holtágával, víz fölé hajló odvas fűzfáival, ártéri erdeivel, gazdag állat- és növényvilágával olyan vadregényes természeti környezetet alkot, amely egyenesen festő vásznára kívánkozik. Mára ugyan némileg megváltozott, az ember, a civilizáció — különösen az utóbbi évtizedekben — sok kárt tett benne, de azért még ma is az érintetlen östermészet egy fennmaradt darabja. Szerettem ezt az öreg fűzfát is, amely Pozsonyeperjes határában, az ismert Álba Regia vendéglő közelében a két partot öszszekötö palló mellett állt. Le is fényképeztem. Egy napon az a megdöbbentő látvány fogadott, hogy nincs a helyén. Ott feküdt tőből kivágva, feldarabolva, csonkán az ösvény mellett, mint világháborús katona egy értelmetlen csata után. Érdekes, hogy ez az ocsmány tákolmány a másik hídfőnél eddig senkinek sem szúrt szemet 4
