A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
gazdasági vonatkozások is figyelmet érdemelnek. Dél-Szlovákia iparosítása — nemzetiségi vonatkozásaiban — mindenképpen súlyos gondként jelenik meg. Ugyanis az ipartelepítés minden esetben olyan nagyarányú népességmozgással jár, amely az őslakosság számarányát jelentősen megváltoztatja. Ennek a népességmozgásnak aztán egyenes következménye, hogy jelenleg Dél-Szlovákiában a magyar többségű — magyar jellegű, kultúrájú stb. — város már csak elvétve akad. Mivel ezeket a sorokat Kassán irom, hadd éljek e város népességváltásának tényeivel a fentiek szemléltetésére. Kassának 1910-ben 44 211 lakója volt, s ennek 76,3 százaléka vallotta magát magyarnak. 1930-ban a lakosság száma 70 11 7, s ennek már csak 18 százaléka a magyar. 1980-ban a közel negyedmilliós Kassán az ekkori népszámlálási adatok szerint már nyolcezer magyar polgár sem volt. A fenti arányok kisebb-nagyobb eltérésekkel a többi városra is alkalmazhatók. Az egykori Felső-Magyarországon az 1910-es népszámlálás adatai szerint 1 066 577 magyar élt. Az első Csehszlovák Köztársasághoz csatolt területeken az 1921-es népszámlálás idején a magyarság lélekszáma 634 827. Arató Endre állapítja meg: „Valószínű, hogy a magyar lakosság valóságos száma e két adat között ingadozott.” Ezt a megállapítást magam is reálisnak találom. így, ha az elmúlt hetven év mérlegét elkészítjük, a szlovákiai magyarság vesztesége mintegy 250—300 ezer főre tehető, ha az 1980-as népszámlálás félmillió feletti lélekszámához viszonyítjuk a fenti adatokat. íme, hét évtized „feldarabolási stratégiájának" kronológiája és summája. S most itt állunk az elmúlt év történelmi változásainak bűvöletében, az európai átrendeződés zajlásában e hetvenéves teherrel és terheltséggel, s bizony mondom, nem lesz könnyű az előttünk lévő évtized. GáL SÁNDOR Miért? — nyilallt belém a kérdés. Hallottam ugyan, hogy a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság a folyó egész hosszában a meder és a partok rendbehozását fontolgatja. Még örültem is a hírnek. Kivitelezőt keres a munkára. Azt is hallottam, hogy amit lehet, ifjúsági vállalkozásban végeznek el. Ez ellen nem is lenne semmi ellenvetésem, csak azt nem értem — ha Így van — miért éppen a fűzfákkal kezdik. Mert nemcsak járom a folyót, hanem közben beszélgetek is az emberekkel. Azokkal, akik még emlékeznek arra a Kis-Dunára, amelynek a vizéből inni lehetett, a partját zöld pázsit borította és fűzfák övezték. Mára gyom és áthatolhatatlan gaz maradt belőle. Azt is megtudtam, miért. A pázsit nagyon szereti a fűzfákat, a tallósi vízimalomnál még bárki meggyőződhet róla. Valósággal virul a fűzfák alatt, ellenben ki nem állhatja a kanadai nyárfát, ezt a civilizáció által művi úton „előállított" faszörnyeteget. S-ha valaki megfigyelte, a gyom, a különböző értéktelen cserjék és kúszónövények viszont szinte imádják. És annak idején valamilyen nagyokos ezekkel ültetett be jókora partrészeket és még ma is telepíti őket. Többek között a szánalmas sorsra jutott fűz helyének közvetlen közelében is. Mára ezeken a helyeken áthatolhatatlan cserjedzsungel jött létre. Hát ezért is sajnálom annyira az öreg fűzfát, és elszorul a szivem a gondolatra, hogy társai is a sorsára jutnak, pedig már amúgy is kevés van belőlük. És akkor unokáink valóban csak ilyen fényképekről ismerik maid PALÁGYI LAJOS Fotó: Gyökeres és a szerző ggg <saÉfflü foaOteítolk ggg A vonalban FORRÓ EVELYN, a Magyar Rádió prágai tudósítója .. amerre a szem ellát: vérfoltok, elhagyott, letépett kabátok, sálak, összetört szemüvegek, transzparensek szörnyű látványa." .. egyszerre robbant ki a lehallgatási botrány." .. Szlovákiába az első negyedévben csökkentett számban érkeznek a magyar lapok." Hol van már az az idő, amikor a halandó egy emberöltőn keresztül alig lépte túl a szűkebb pátria határait! Ráadásul az információáradat gombnyomásra szállítja házhoz még a lehető lehetetlent is. A zseniális műszaki találmányok azonban mit sem érnének a tudósítók nélkül, akik egyéniségükkel — ismeretlenül is — közelükbe férkőztek, látásmódjuk, érzésviláguk meggyőző erejük alapvetően befolyásolja tudatunkat. A tudósító az összekötő kapocs, aki az elérhetetlent hozza megfogható közelségbe. Együtt kel és fekszik hallgatóival, ott van az irodákban, a nyári konyhákban, kísér az úton, „betolakodik" a magánéletbe. A bevezetőben idézett tudósításfoszlányok minden bizonnyal nem hatnak az újdonság erejével. Legyen szó a reggeli hírekről, a déli krónikáról, a tíz perc külpolitika, a tv-híradó, vagy a késő esti hírvilág műsoráról. Forró Evelyn, a Magyar Rádió prágai tudósítója 1987 ősze óta szinte naponta lopta be tudatunkba a körülöttünk zajló legfrissebb, s korántsem mindig ismert — vagy a hazai tájékoztatásban gyakran elhallgatott — történéseket. A sikerhez látszólag elég volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, 15 év hírszerkesztői munka a Rádióban (bevallása szerint ez fantasztikus iskola volt), egy pályázat, s természetesen egy ember, aki mindezt sikerrel győzi. Evelyn győzte és győzött. Mert vitathatatlan, hogy munkájának köszönhetően szeretik őt a hallgatók. Bizonyítja ezt a számtalan visszajelzés. — Azt, hogy sokan kedvelik a tudósításaimat, hallottam, s érzem is — mondja. — Rengeteg telefont kapok, nagyon sokan segítenek, s ezért nagyon-nagyon hálás vagyok. Otthon sem lehetnek különösebben elégedetlenek, mert 1989. december 1 -jén a Rádiótól tudósítói munkámért nívódíjat kaptam. — Egy ilyen feladatkörben természetesen az ember nem tud, s feltételezem, nem is akar mindenkinek eleget tenni. így viszont az ellenzők tábora sem zárható ki. — Persze, kaptam névtelen levelet is, melyben közölték velem (még tavaly), hogy soha ennél jobb rendszert, mint itt volt. Ne rontsam a magyarok helyzetét, s vegyem tudomásul, hogy engem „hőn" utálnak. Állítólag volt feljelentés is ellenem, de azt hiszem nem kell, hogy érdekeljen, most meg már pláne nem. — Igen, bár november 1 7-e előtt számos kérdésben bizony alapvetően eltért a két ország álláspontja. Mennyiben befolyásolta ez a munkádat? — Miután a Magyar Rádió tudósítója vagyok, a Magyar Rádió és az ottani közvélemény követelményeinek kell megfelelnem. Alapelvem: úgy kell dolgozni, hogy másnap tükörbe nézhessek. Természetesen bizonyos fokig a fogadó ország követelményeit is tiszteletben kell tartani, ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendszer kiszolgálója legyek. Abban a pillanatban ugyanis már nincs értelme a tudósítói munkának. Természetesen, nekem is voltak nagyon nehéz időszakaim, de igyekeztem „felülemelkedni" rajtuk. Amikor kifogásolták, hogy a nemhivatalos álláspontot ismertetem, taktikát változtattam. Ha az ember nem mondhatja el az igazát, azt a fegyvert kell használnia, amivel a másik fél él. Több hónapon keresztül nem tettem mást, csak idéztem. A Rudé Právo, a Csehszlovák Távirati Iroda, az újságok jelentései pedig önmagukért beszéltek. — A napra, percre kész tudósítás egyik alapvető feltétele a megbízható hátország, a kiépített kapcsolatrendszer. A hivatalos tájékoztatók aligha bizonyultak elegendőnek ... — Hát, volt kapcsolatom ellenzékiekkel, ezek most is megvannak, sőt, bővültek. E vélemények nagyon jó tájékozódási alapot biztosítottak. A hivatalos vélemény mellett ugyanis lehetőségem nyílt a másik fél álláspontjának megismerésére is. Sokszor be is csempésztem ezeket az anyagaimba. — Napjainkban az események sűrűjében élünk. Milyen elvárások szerint döntesz? — Természetesen mérlegelek. Azonban nincsenek, s nem is voltak otthonról megszabott szempontok. Teljesen rám van bízva. Elsősorban a fö vonalat követtem, másrészt viszont azokat az anyagokat részesítem előnyben, amelyek otthon is érdekesek lehetnek. Fontosnak tartom, hogy sok anyagot adjak. Részben a két ország kapcsolatairól, de ennél sokkal inkább a szlovákiai magyarság helyzetéről. — Ha már itt tartunk. Hogyan ítéled meg az események alakulásának fényében a nemzetiségi kérdés jövőjét? — Félelmeim vannak. Egyrészt, mert a Polgári Fórumnak nincs áttekintése, és saját szempontjából érthető is, hogy nem tartja elsődlegesen fontosnak e kérdést. Nagyon reménykedem abban, hogy az új kormány jobb nemzetiségi politikát folytat majd. Ennek azonban, véleményem szerint, fontos feltétele lenne, hogy hatálytalanítsák az 1945-ös kassai kormányprogramot. Szlovákiával kapcsolatban aggályaim vannak. S itt nem csak a szlovák—magyar viszonyra gondolok. Sajnos, jeleit látom a magyarságon belüli ellentéteknek is. — A tudósitó munkája nem ismer ünnepnapokat. Hogyan lehet ezt győzni? — Az az alapelv, hogy egy nap 24 óra! Néha valóban óriási a hajsza, de az embert a lelkesedése is hajtja. Ma már nagy segítséget nyújt a távirati iroda, és a sajtó is. Sokszor zsúfolt a napom, de nem fáraszt, mert szívesen végzem a munkám. Új és új erőt ad, hogy újabb és újabb dolgok történnek. — A nyelvtudás mennyire befolyásol? — Nem hinném, hogy ez volna a lényeg. A témát kell ismerni. Jómagam a sajtóértekezleten csehül hallgatok, de az olvasás jobban megy. — Mi volt a leggyötrelmesebb és a legszebb élményed? — A leggyötrelmesebb kétségkívül november 17-e. A legszebb pedig egy hónappal később, amikor sokan végigjárták azt az utat, immár erőszak nélkül. Mint megtudtam, minden tüntetésen ott volt. És a zuhanyból, meg a futásból is megkapta a kijáró részt. Bevallása szerint azonban az ember egy idő után megtanulta a „forgatókönyvet". Tudta, honnan jönnek a rohamrendőrök, mikor kell tovább menni, mikor kell csak a pálya széléről figyelni. Futott november 1 7-én is ... Az első megrázó élménye azonban az 1988. november 28-i tüntetés volt. Akkor látott felnőtteket gyerek módra sírni. Ilyenkor pedig a tárgyilagosság mellett a tudósítót is elragadják az érzelmei! Az új esztendőt nem tartja könnyűnek, sem az ország, sem a maga számára. Önmagát azonban ezután is vállalja, hisz a hallgatók hűsége és az elvárások is kötelezik. FONOD MARIANNA Fotó: Gyökeres György c
