A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-09 / 6. szám

••• — Antonio bácsi! — sírt fel a fekete sálba burkolózott fiatalasszony kezét segélykérőén kinyújtva — elájulok.

Ahogy a koporsót félig leeresztették a puha földbe tizenkét fehér kereszt és három gumifa közé, a férfi egyik kezével az asszonyt támogatta, a másikkal keresztet vetett.

A völgy fenekén álltak a védögát fehér falai, ahol a baleset történt.

— Pietro! Pietro! Isten veled! — sírt fel a fiatalasszony térdre esve. Nagybátyja egy marék földet nyomott a kezébe, hogy — mint a többiek

— ő is földet szórjon a koporsóra. Minden marék föld tompa puffanással hullott a gödörbe.

A szakállas' olasz pap imakönyvéböl olvasott fel, és néhány szót szólt: „Sírunk, és búcsút intünk, de Pietro nem hagyott el minket. Felhoztuk öt a hegy meredek oldalán, hogy közelebb lehessen az éghez, és lenézhessen a becsületes, szent munkára, amelyet nektek kell tovább folytatni. Isten Veled!"

Néhányan hátramaradtak, hogy betemessék a sirgödröt, a többiek egyenes sorban visszamentek a táborhoz, halkan elköszöntek, vagy tiszteletteljesen megérintették kalapjukat, és egy pillantást vetettek az asszonyra, akit nagybátyja támogatott, és a papra.

Amikor elérték a kunyhókat, a nagybácsi így szólt a paphoz: — Ha elkíséri a fiatalasszonyt a kantinhoz, én kihozom a csomagokat.

A fiatalasszony megszorította bácsikája karját, és arra kérte, engedje meg, hogy vele menjen és megnézze a helyet, ahol férje aludni szokott.

A bácsi tanácstalanul a papra nézett, de ö sem volt képes határozni. Az asszony mindkettőjük karját szorongatva csak annyit mondott: — Kérem szépen!

A pap és a nagybácsi ismét össze néztek, majd teljes egyetértésben elvitték az asszonyt egy kis kunyhóba, és bevezették egy kis szobába. A fiatalasszony a ruhásszekrényre nézett, a falra ragasztott ausztráliai és olaszországi levelezőlapokra, és az éjjeli szekrényen álló fényképére. Az ágyra dőlt, és ismét sírva fakadt. A pap és a nagybácsi fölébe hajolva vigasztalni próbálták.

— Bármilyen mély és elviselhetetlen a fájdalma — szólalt meg a pap —, bele kell nyugodnia Isten akaratába.

— Miért ? — sirt fel az asszony felemelve fejét

— miért akarta Isten, hogy ezer, vagy még annál is több kilométert tegyek meg azért, hogy az alig ismert férjem helyett egy fakeresztet találjak. Miért?

A pap szomorúan lehajtotta fejét, mert bár megszokta a gyászolók könnyeit, de olyan időket és körülményeket is átélt, amikor nem volt könnyű elvárni valakitől, hogy bátran viselje keresztjét.

— Nem az én feladatom megmondani, hogy miért, és én nem ítélem el könnyeidet te boldogtalan testvérem — mondta —, de nem szabad úgy érezned, hogy Isten elhagyott téged, egyikét az ö szeretett teremtményeinek. Számodra is tartogat még valamit, lelki nyugalmat a jövőben, de te ezt nem láthatod előre.

— Ö eljött ide értem — mondta az asszony, mintha nem is hallotta volna a pap szavait —, hogy elég pénzt szerezzen ahhoz, hogy házat vehessen nekem. Ó, maguk nem tudják miket irt nekem, nem ismerték öt! Elhallgatott, és arcán mosoly jelent meg, mintha felidézné boldog emlékeit. Megint sírni kezdett, ahogy visszaemlékezett utolsó levelének soraira, de mormogását rajta kívül senki sem érthette meg. „Lekopasztottam a fejemet, és szakállt növesztettem, nehogy kísértésbe essem és a városba menjek a weekendekre. Nem mintha a lányok után néznék, hiszen te az enyém vagy szeretett Luciám. De más módja is van annak, hogy elherdáljam az itt fent keresett pénzt. A gát falai már emelkednek, és most éppen a tetején dolgozom, ahol még a madarak is elszédülnek. De én szeretem ezt a munkát, itt fent jó a levegő, és a pénz is jól jön."

P, BOSÍ {jugoszláv író)

K

tá Q 'fo

ld

/ ?

Az asszony letört. — Miért Pedro, miért kellett. hogy ez a fal mindig magasabbra nöjjön? Miért ? Miért ?

Nagybátyja felsegítette és kivezette a szobából. — Nem szabad lekésnünk a hazafelé vivő vonatunkat — mondta —, a kocsi mely az állomásra visz nemsokára indul.

A vonat már indulást jelzett, amikor a pap elbúcsúzott tőlük. Felszálltak a vonatra és ahogy elindult, beléptek egy fülkébe, ahol egy szemüveges férfi ült újságjába temetkezve, egy fiatal lány, aki fiús frizurát viselt, szorgalmasan rágta rágógumiját, és egy unott arckifejezésü férfi, aki

— miután gyors pillantást vetett rájuk, elvonult és kinézett az ablakon.

A vonat már teljes sebességgel haladt, amikor a fiatalasszony beszélgetni kezdett olaszul nagybátyjával. — Antonio bácsi, én maga nélkül meghaltam volna. Köszönök mindent, amit értem tett.

A nagybácsi átölelte és így szólt: — Hiszen már gyermekkorotok óta ismerlek benneteket, és amikor felnőttetek, ígéretem szerint mindent megtettem, hogy megszerezzem Pietro részére a papírokat, és idehozattam. Elhallgatott, majd elcsukló hangon csak annyit tett hozzá: — A halálát okoztam. Igen, ezt tettem.

— Kérlek Antonio bácsi —• csitította az aszszony, és megragadta karját, kérlek ... Mindketten túlságosan szomorúak vagyunk ahhoz, hogy hibákról beszéljünk, még akkor is, ha el is követtünk. Csak annyit tudok, hogy gyűlöltem ezt a földet, de most úgy érzem, hogy nem akarok elmenni innen, mert most már hozzám tartozik, mert ő itt nyugszik.

Az az utas, aki kinézett az ablakon, torkát köszörülve, feltűnően éles hangon megszólalt:

— Miért nem beszélnek angolul maguk ketten ott, és rájuk bámult.

A két másik utas éppen úgy meglepődött, mint Antonio bácsi, éki felvonta szemöldökét. — Nos, hát miért? — ismételte meg a férfi. — Azért, mert a saját, személyes dolgainkról beszélgettünk — felelte az olasz, és megpróbálta elrejteni érzéseit.

— Ez a mi országunk — felelte a férfi — és ha elég jó ahhoz, hogy itt éljenek, akkor beszélhetnének a mi nyelvünkön.

Az olasznak olyan erős hangja volt, hogy akkor is jól hallhatták ha ülve marad. De könnyek fojtogatták és úgy gondolta, hogy ha feláll — talán visszatarthatja.

így felelt: — Amiről mi beszélgettünk, az nem érdekli magukat, de annyit mondhatok, hogy mi nem várunk köszönetét a munkánkért, mert magunknak dolgoztunk, de hagyják nyugodni azokat az embereket, akik a töltésben vesztették életüket, amelyik vizet ad ennek az országnak. Ez a maguk hazája, a maguk földje, de azért a sírért, ahova ma ennek az asszonynak a férjét temették, ő vérrel fizetett és a felesége könnyekkel. Ez a föld ezé az asszonyé, és nem a maguké.

Az az utas, amelyik beszélt, körülnézett, és elhagyta a kupét. A másik férfi megveregette az olasz hátát. — Sajnálom — mondta, miközben szemüvegét törülgette. — Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet helyette. Ez a föld az én földem, és azé az ausztrál kislányé is. Mondhatom, őszintén sajnálom!

Az ausztráliai kislány, aki a jelenet közben abbahagyta a rágógumi rágcsálását, rápillantott Antonio húgára, aki sírva fakadt. A lány tétovázva nézett az asszonyra, majd egy új rágógumit tartalmazó zacskót nyitott fel vörösre festett körmeivel.

— Kérem, vegyen egyet — szólalt meg együttérző hangon — meglátja, jobban fogja érezni magát.

A fiatalasszony, anélkül, hogy a szavakat megértette volna, elvett egy rágógumit, mert nem akarta visszautasítani a kínálást hálátlanul. Elkezdte rágni a gumit, majd lenyelte az édes mentát, amely összekeveredett az arcán végigfolyó könnyeivel.

PertI Etelka fordítása

23