A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

A gyerekek szépen fejlődtek és nőttek. András gyakran elment velük Etelkáékhoz, sőt horgászni is a tóhoz, s évről évre a szüleinél nyaraltak. Hihetetlen módon ra­gaszkodtak és szerették a nagyszülőket: igy meg úgy papa, mama. András észrevette, hogy Nórának nem nagyon tetszik a gyere­kek eltávolodása tőle meg az ö szüleitől, de azért nem tette szóvá. Ha néha-néha sikerült az anyósnak elcsalni a gyerekeket, mindig panasszal jöttek haza tőle, mondván, hogy a nagyi mindenért kiabál; ne ugrálj, ne lépj oda, vigyázz a teritőre, rendesen tartsd a kést meg a villát, ne légy közönséges, ülj rendesen ...! Amikor Petra betöltötte a hatodik életévét, be kellett Íratni az iskolába. A rend kedvéért András megkérdezte Nórától, hogy milyen iskolába írassák. — Rád bízom — mondta Nóra. — Én úgy gondolom, hogy a Duna-utca­­iba íratom. — Ahogy gondolod, András. — Nincs ellene kifogásod? — Nincs. Mikor augusztus végén András hazahozta a gyerekeket a szüleitől, kézenfogta Petrát és ••• Eleinte ugyan megkérdezte András­tól nem akar-e vele menni, később már meg sem kérdezte. Egyszerűen bejelentette, hogy hová megy és kész. Közben persze nem felejtette el újra meg újra elismételni, hogy „halálosan szeretlek, Andriskám"! elment vele táskát vásárolni. Gondolta, ő válasszon magának kedvére valót. Válasz­tott, s láthatóan örült neki, meg annak is, hogy András rábízta a választást. Egyébként telve volt izgalommal. A szeptember elsejét megelőző éjszakán alig tudott elaludni. Andrásnak eszébe jutott a gyerekkora, meg az édesanyja, aki kézenfogva vezette őt először iskolába. Megemlítette Nórának, ő azonban szelíden visszautasítva megjegyez­te, hogy neki halaszthatatlan fontos dolga lesz szeptember elsején. András kis híján kiborult: ami sok, az sok! Mégis sikerült lenyelni a haragját bármennyi­re is lázadozott a lelke. Elvégre azzal semmit sem érne el, ha elkezdene ordibálni. azzal semmit sem változtatna a helyzeten. Reggel kézenfogta Ftetrát és vitte az isko­lába. Útközben vásárolt egy csokor virágot és a kezébe nyomta: ezt majd adja oda a tanító néninek. Ftetra a leendő iskolás büsz­keségével szorongatta a csokrot. Néha meg is szagolta. Mikor Zsolti iskolakötelessé vált, András is elkezdte a tanulást. Úristen, hogy mit gür­cölt, mit kínlódott! Nem egyszer jutott el odáig, hogy most aztán nincs tovább, felad­ja, de valami mindig beleállt, azért sem! Nem tudta honnan, miből szállt belé az erő, ami mindig átsegítette a nehezén. Szinte ember­­feletti erővel és akarattal verekedett, elsősor­ban önmagáért és nem másért, no meg a diplomáért, természetesen. Ha egyszer az teszi az embert, ám legyen! Ha vért kell izzadnia, akkor is megszerzi. Menetközben azért többször felvetődött benne a kérdés: mit változtat az a sorsán, ha kezében lesz a diploma? Talán több fizetés­sel magasabb beosztásba kerül, de idehaza vajon mi változik? Semmi. Minden marad a régiben, vagyis marad a „rabszolgasors". Lám, a fejlett civilizációban is léteznek ön­ként vállalt, modern rabszolgasorsok. Furcsa paradoxon. Csak röhögni lehet rajta, de nem könnyedén és felszabadultan, hanem eltor­zult pofával, sajnos. De miért sajnos? Mindenen lehet változtatni, ha valaki na­gyon akarja. Azt biztosan tudta, hogy Nóra képtelen megváltozni, hogy semmiért nem tudná feladni a megszokott életmódját, talán még akkor sem tudná, ha ö maga is nagyon akarná. Hát akkor hogyan tovább? Figyelem­be véve a fennálló helyzetet és körülménye­ket, az együttélésüket mindennek lehet ne­vezni, csak nem harmonikus családi életnek. Hát akkor mi következik ebből és mi a teendő? — vetődött fel benne újra meg újra, s egyre gyakrabban a kérdés. A válás! igy, ilyen körülmények között képtelen vele élni tovább. Hiába szereti még mindig, egész bensőjét áthatotta a válás gondolata, olyannyira, hogy már egy pillanatra sem tágított tőle. Éjszakákon át tépelödött, iz­zadt, kínlódott, szenvedett. Valakivel meg kellene osztani a gondjait, de kivel? Ki mással, mint Etelkáékkal, hiszen ők álltak hozzá a legközelebb. Petra látva a készülődést, elibe állt: — Hová mész, apuka? — Van egy kis dolgom, kislányom. Zsolti is odafurakodott: — Mi nem mehetünk veled? — Most nem, kisfiam ... Maradjatok itt­hon anyuval, szórakozzatok egy kicsit, úgy is ritkán vagytok együtt. — Hová, hová? — kiabált ki a nappaliból Nóra. — Elintézni való dolgom van. — Titok? — Hétpecsétes — felelte András és elin­dult. A gyerekek kissé csalódottan néztek utána, aztán besompolyogtak a nappaliba. Lógott az orruk. Útközben András vásárolt egy üveg Jeli­nek -borovicskát, azzal állított be Etelkáék­hoz. Etelka megörült, nem kevésbé a sógora, s csak tekingéltek mögéje: — Hát a gyerekek? — Most otthon maradtak. Leültek. András elővette az üveget, és az asztal közepére állította. Villant Varga Pál szeme. — Mit ünnepelünk sógor? — kérdezte kíváncsian. — Hozzál poharakat, Etelka, magadnak is! Etelka szófogadón hozta a három poharat. András teletöltötte. A sógora értetlen kíván­csisággal nézett rá. Nem tudta mire vélni a borovicskás látogatást: — Se név-, se születésnap, mire iszunk? — Mire, mire, hát az egészségünkre! Ittak. Varga Pál hamiskásan vigyorgott. Etelka is kerekre nyílt szemmel fürkészte András arcát, megpróbált leolvasni róla vala­mit. — Beszélj már, öcsikém! — Elválok — jelentette ki András szára­zon. Etelka egy székre ereszkedett ámulatában. Varga meg bólogatva nézett Andrásra, de úgy, olyan arckifejezéssel, mint aki egyetért és helyesli a sógora elhatározását. — Talán van valakije? — kérdezte Etelka elszömyűlködve a válás gondolatától. — Nincs ... tudtommal nincs ... — Hát akkor... ? — Elválok és kész. — De miért, Andriskám, miért? Tóth András megpróbálta sorjában elmon­dani és megindokolni az elhatározását. Mi­kor befejezte, a sógora szólalt meg elsőnek: — Én már régen láttam rajtad, hogy nem vagy a bőrödben, sejtettem, hogy valami nincs rendben nálatok. Igaz. Etelka? Neked is említettem, de te nem hitted el. Most itt van, bekövetkezett. — Mi lesz a gyönyörű gyerekeiddel? — pityereden el Etelka előráncigálva a zseb­kendőjét. — Róluk nem mondok le, inkább felakasz­tom magam. — Óh, édes istenem! jajdult fel Etelka. Rettenetes fájdalmat érzett a szive táján. — Nem eszik olyan forrón a kását — szólt közbe Varga. — Szerintem a bíróság And­rásnak fogja odaítélni a gyerekeket. Le mer­ném fogadni. Tekintettel a fennálló helyzetre, másképpen nem is ítélkezhet. • — Én is abban reménykedem — mondta András. Kis szünet után megkérdezte. — Egyébként mit szóltok hozzá, mi a vélemé­nyetek? — Én a magam részéről helyeslem -- felelt Varga Pál. — Miért lennél valakinek a lábakapcája egy egész életen át, jóistenit a fajtájának! Nem vagy te holmi jött-ment csavargó! Tóth Andrásnak jól eső érzések tolul­tak a szíve köré a sógora véleményét hallgat­ván. Varga Pál tovább folytatta: — Az üzemben szeretnek, megbecsülnek, emelt fővel mehetsz végig az utcán semmi miatt nem kell szégyenkezned, ez az igaz­ság! — És a lakással mi lesz? — kérdezte Etelka aggódva. Ö inkább a gyakorlati olda­láról nézett a kérdésre. — Ne érts félre, Andriskám, hozzánk bármikor visszajöhetsz, akár a gyerekekkel is. elférünk és jól fogjuk magunkat érezni. — Szerintem a lakást annak fogják ítélni a bíróság, akinek a gyerekeket — mondta András —, és az a valaki csakis én lehetek. — Hátha fordítva sül el a dolog?.. . Min­denre lehet számítani, Andriskám. — Lehetetlen! — Minden lehetséges — mondta Etelka. — Asszonybeszéd ... Mindig rikoltozol, jnint a vészmadár — nézett Varga feddön a feleségére, majd Andráshoz fordult. — Azt 14 Égre élő álak

Next

/
Oldalképek
Tartalom