A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-09 / 6. szám
Ml LESZ A KISTELEPÜLÉSEKKEL? Az elmúlt húsz — vagy ha úgy tetszik negyven — esztendő adminisztrációjának sok meggondolatlan — vagy nagyon is meggondolt? — intézkedése közül Dél-Szlovákiában azt hiszem a kistelepülések teívszerü elsorvasztása minden bizonnyal az egyik előkelő helyen szerepel majd, ha a történészek valaha ezt a kérdést vizsgálatra méltónak ítélik. Ezek az egykori zárt gazdaságú és önálló közigazgatással biró közösségek a történelem során képesek voltak megőrizni népességüket, nyelvi és kulturális hagyományaikat, szokásaikat, íratlan törvényeiket, s képesek voltak arra is, hogy a mindenkori változásokat elviseljék. Háborúk, járványok, aszályos esztendők sem voltak képesei: elapasztani őket, sőt tájainkon még az e stázadi hátárváltozások, lakosságcserék, deportációk sem. Holott ez utóbbiak igencsak megritkitották némely település lélekszámát 1946—47 telén, s idegen elemmel keverték meg az őshonos lakosság egyséjét. Ám ilyen jellegű betelepítések a történelem során többször is előfordultak, főleg nagyobb járványok után, de a múló évek a járvány okozta veszteségeket kiegyenlítették. A második világháborút követő időszakban azonban ezek a közössége«, különböző külső hatásokra, kezdtek felbontani, szétzilálódni. A kitelepítés és a depónáció után az első nagyobb méretű népességmozgás a gyors és nagyméretű iparosítás és a vele párhuzamosan zajló — nem egyszer erőszakos — szövetkezetesítés következtében indult meg. A szövetkezetek létrehozásával ezekben a településekben munkaeröfelesleg keletkezett, amely a létrejövő ipar számára nagyon kapóra jött. A parasztság emberi „feleslege" ekkor mozdult ki, ekkor kezdett ingázóvá válni. Persze, az is belejátszott ebbe, s nem is kis mértékben, hogy az akkor szövetkezeti gazdaságok alig is tudták a létfenntartás minimumát biztosítani tagjaik számára. Ellenben az iparban dolgozók viszonylag jól kerestek, napi nyolc órát dolgoztak, volt fizetett szabadság, családi pótlék, stb., ami törvényszerűen elszívó hatással volt a falúra nézve. A szövetkezetek létrejötte, a mezőgazdasági termelés fokozott gépesítése ,a falusi népesség körében tovább csökkentette a helyben való munkavállalás lehetőségét. A gazdasági és közigazgatási átszervezések — szövetkezetek egyesítése, közigazgatási központok létrehozása, az iskolák integrációja —, mindez a kistelepülések önállóságának korábbi rendszerét tovább csökkentette. Az ennek egyenes következményeként létrejött munkaerő-felesleg pedig ingázásra vagy elvándorlásra kényszerült. Gyakorlatilag 1945-től 1975-ig, tehát harminc év alatt a falusi közösségek korábbi struktúrája teljes egészében átrendeződött, s a népesség társadalmi és gazdasági vonatkozásban átrétegeződött. A ülések ennek a folyamatnak a végére — mára — a társadalom perifériájára kerültek minden vonatkozásban. A népesség aktív rétegének mintegy kétharmada ma már nem talál magának munkát szülőfalujában, egyrészt, mert nincs munkavállalási lehetőség, másrészt — főleg a fiatalabb nemzedékeknél — szakmai képzettségüket helyben kamatoztatni nem tudják. E fiatal humán és műszaki értelmiségi réteg zöme városokba költözött, s ott él olyan elszigetelt diaszpórában, amelyben nemzetiségi hovátartozása fokozatosan feloldódik, semlegesítödik. Gyermekeiket sem járatják — sokszor objektiv okoknál fogva — magyar iskolába, s így a második nemzedék már elveszti anyanyelvét is. A kistelepülésekről így kiáramló magyar nemzetiségű értelmiség zöme elöbb-utóbb a veszteséglistára kerül. A kistelepülések emberi, gazdasági, közéleti és kulturális helyzete ezzel a veszteséggel törvényszerűen szegényebbé válik. De nemcsak ez a gond, hanem az is, hogy a kistelepülések, amelyekről a fiatal nemzedékek az elmúlt évtizedekben kénytelenek voltak elköltözni, egyre inkább elöregszenek, lélekszámúk állandóan fogyatkozik, közösségi tudatuk leépül. Ezekben a falvakban — főleg a Kelet- és a Közép-szlovákiai kerületekben — évtizedeken át tilos volt a lakásépítés, felszámolták a művelődési központokat, a mozit; a könyvtárak helyzete, könyvvel Megkésett levél E főhajtást tíz esztendővel ezelőtt tettem meg. Soraimat — ismert okokból — közölni e lap nem volt hajlandó. Talán most már lehet. Kedves Illyés Gyula! A harmincas évek közepén lelkendezett egy szlovák barátom Rólad. A fiatal magyarországi „költő-titánokról" órákon át beszélt nagy-nagy lelkesedéssel: Straka Anton. Igen, akkoriban, mint a prágai rádió fiatal elévszerkesztője Bartók Béla és a prágai cseh tisztelői közt „postillion d'amour" is voltam. CXtakar Jeremiás, Iša Krejéí, Karel Ančerl, Babušek, Smetáček, Európa-hires zenészek, zeneszerzők, dirigensek és szegény doktorka Zdéna Milcová nevében én írtam Bartóknak a lelkes leveleket és üzeneteket, s az Ő válaszait fordítgattam aztán le cseh tisztelőinek. Straka Antonnal a prágai rádióban magyar irodalmi estet is rendeztünk. Josef Hora, a neves cseh költő méltatta az est jelentőségét, Anton Straka pesti élményeiről beszélt. Palotai Erzsi — még a fiatal — és én mondtam az Illyés, Szabó Lőrincz és József Attila verseket. Aztán, egy éjszakán át, baktattunk fel s le a prágai Pallace szállótól — mert gyalogolni jó — a Vencel térig Móricz Zsiga bácsival, megvitatva a világ sorsát, a magyar irodalom akkori helyzetét, s így rajta keresztül újból csak összejöttem Veled. Belgrádban is találkoztunk egymással — mikor is? — igen, 1965-ben. Egy ottani könyvkereskedés előtt Zilahy Lajos (még háború előtti jó ismerősöm volt, ki családunkat barátságával tisztelte meg) akkor megjelent müveivel volt tele a szerb főváros könyvkereskedésének portálja. Ott álltam feleségemmel és jóleső érzéssel szívtam magamba az elémbetárulkozó szokatlan képet — a Magyarországon index alatt álló Zilahy-művekkel díszített kirakatot. Egyszerre csak felfedeztem a közelgő Flóra asszonyt, majd mellette férjét, Illyés Gyulát. Üdvözöltük egymást, le is kezeltünk. Ti a PEN-ülésre jöttetek Belgrádba, én Bulgária felé voltam átutazóban. Néhány zavart mondatot is váltottunk egymás közt — érzésem még ma is az. nem tudtad, kivel beszélsz: ismerős-e, elfelejtett barát, avagy valamiféle tolakodó egyén. Istenem, nem csoda! Az ember életében sokakkal fut össze és csak kevesen hatnak maradandóan ránk. így voltál velem — érzésem szerint — Te is Belgrádban. De beszélgettünk röviden és hosszan Szlovákiában, Pozsonyban és másutt is, borozgattunk is többször együtt, még daloltunk is utcán, hangos szóval, rakoncátlankodva, másokra fittyet hányva, hogy hát: „Hármat tojott a fekete kánya. Te volnál a falu legszebb lánya/ ripityomba, rapatyomba, gyere rózsám a karomba ..." Pozsonyban történt! Éjfél felé járt az idő. Hármasban lépegettünk az állomás irányába, Te, Dénes Gyurka, szlovákiai magyar költö és én, akkortájt a csehszlovákiai rádió magyar adásának „totum-faktora". Szóval hármasban masíroztunk, kezünkben fiaskóval, énekeltük nagy hangon a „ripityom-bát", rendre, folyton-folyvást. Mögöttünk Flóra asszony jött feleségemmel meg Füredi Jóskával, a pozsonyi magyar fökonzullal, ki egyre csititgatott bennünket. Könyörgött: „az Istenért csendesebben „gajdoljatok", mert kiüt a botrány." Mi meg „truccból" is hangosabbra fogtuk a danászást. Nos, e bevezető helyzetmagyarázat szükségesnek mutatkozik. A kirekedt magyarok egyike vagyok, ki Szlovákiában őrzi a magyar szó tisztaságát és becsületét, ahogy Czine Miska szokta mondogatni rólam. Tudom, hosszú volt a bevezető. Ám érzésem szerint így kellett tennem, mert csak így érthető, miért is kopogtatok be Hozzád, most. Néked köszönetét mondani. A napokban — itt Pozsonyban — a tévé előtt ültem. Bécsre volt a gépem beállítva, aztán valami arra ösztökélt, menjek át Pestre, éppen kezdődött a Nézőpont című műsor, s ebben az adásban egyszer csak párizsi képek jelentek meg, a híres Pompidou kuttúrközponttal, majd egy irodalmi ünnepség következett ugyanonnan. Illyés Gyula előtt hajolt meg a francia kultúra, majd Ö jelentkezett szólásra. Hallottam francia bevezető szavaidat, melyben a buktatók legnehezebbén kellett átvergődnöd — megmagyarázni a magyar nyelv szépségét, árvaságát, egyedüllétét Európában. Majd magyarra váltottál, s elmondtad egyik legcsodálatosabb alkotásodat, egyik legalázatosabb vallomásodat, a poklot és menynyet, a napsugárzást és villámokat, és dübörgést süvöltő költői gondolataidat, hitvallásodat a nyelvről, a magyar nyelvről az egybegyűlt franciáknak, s nekünk, kik a tévé jóvoltából hallgattunk. Csodálatos és hátborzongató volt. Pozsonyban, a lakásomban ültem, a budapesti tévé volt bekapcsolva és Párizsból hallhattam a szivedből, telkedből felszakadt szavakat. Imát! Hátborzongató volt hallgatni, hátborzongatóan szép. Mert hisz azonkívül, hogy e felemelő ünnepséget tetted felejthetetlenné, mindannyiunkhoz szóltál, azokhoz, akik szeretjük és átkozzuk anyanyelvűnket, akik gyermeki szeretettel csüngenek, odaadásai vannak iránta, s azokhoz is, akik könnyelműen sárba tapossák, elhagyják és semmibe veszik. Felemelő, magasztos, felejthetetlen pillanatok voltak. Látni és hallani a francia Írókhoz, közéleti személyiségekhez, az ünnepi közönséghez szóló vendég-költőt ebben az irodalmi győzelmet jelentő pillanatban, aki még ekkor is Európa legsorsüldözöttebb néRovatvezető: MÁCS JÓZSEF való ellátása a „központok" kénye-kedve szerint történt. S mindezt betetőzte, ahogy arról már más helyütt is szóltam, a kisiskolák fölszámolása, amikor is ezek a kis falvak elvesztették az utolsó intézményüket. Negyven év településpolitikája, amely egykor azt hirdette meg, hogy a falut a város szintjére emeli, még azt is lerombolta, ami korábban megvolt. Hogy e kérdéskör társadalmilag, politikailag és nemzetiségileg milyen súlyos, elég. ha tudjuk, hogy a szlovákiai magyar népesség nagyobbik hányada ezeken a kistelepüléseken él. Még hangsúlyosabbá válik ez, ha a Fábry Zoltán által megfogalmazott gondolat tükrében vizsgáljuk, aki a Rés poeticában ezt írja: ,A magyar nyelv itteni sorsa — akárcsak tegnapi általános történelmi sorsa — a magyar faluval áll, vagy bukik." A kistelepülések jelenlegi állapota — a perifériahelyzet — több mint aggasztó. Arról az elmúlt év tavaszán döntés született már, hogy ahol a szülők kérik, az iskolákat vissza kell állítani. Az építkezési tilalmat is feloldották, de a kistelepülések önálló közigazgatásának a helyzete változatlan, holott e falvak lakói az utóbbi időben több alkalommal is kinyilvánították ez irányú igényüket. Enélkül a meglévő perifériahelyzeten változtatni aligha lehet. Pedig ha valahol, hát itt ugyancsak szükség van a változásra és a változtatásra. GÁL SÁNDOR pének közösséget jelentő nyelvét köszönti. Köszönöm! Köszönjük! Nagyon, nagyon köszönöm ezt az élményt s bár nemrég éltem át egy súlyos infarktust, ez a stresszt jelentő párizsi élmény — eltérően gyerekkori barátom, a nagy tudós Selye Hansi elméletétől —, rám nyugtatólag hatott. Hónapokkal ezelőtt — még az elmúlt nyáron — Szentendrén jártam, megnézni a kerámia Bartókjának múzeumát. Megborzadtam a sok szépségtől, a tiszta művészettől. Némán, megbűvölten jártam a termeket, csodáltam az elém sorakozó élményhalmazt. — Szégyen ? — Egy 65 éves embernek ilyenért szégyellnie magát nem kell — sirógörcsöt kaptam — Így hatott rám Kovács Margit művészete! Ahogy a zokogást legyűrtem, elmentem a legközelebbi virágüzletbe, s egy csokor rózsával tértem vissza, legalább gondolatban megköszönni, amit már nem lehet szóban. Illyés Gyulának hosszú levélben meg szavakkal tudom a Párizsban elmondott Koszorút megköszönni, s engedje meg Illyés Gyula, hogy gondolatban tavaszi virágokat helyezhessek íróasztalára. Győry Dodó, a csehszlovákiai Újarcú Magyarok költője, azt hiszem, 1933-ban így irt: „bokánk piszkos latyakban jár, / térdig fröccsen az utcaié, / kié az életünk, kié? / Szemem szemedhez menekül, / a tiéd is vesémig ért, / minek, miért? minek? miért? / És nö a sejtés, nő a vágy, / fülünkben friss szél énekel, hogy hinni, hinni, hinni kell, / s hogy hinni tudjunk győztesen, / előbb le kell győznünk magunk, / különben sárba ragadunk. / Föl, föl, vihart táncol nekünk / sok szenvedésünk tengere. Higgyél, hogy higygyelek. Gyere." Mily jó tudni, hogy lehet hinni Illyésnek, š megpróbálni Öt követni. Sok-sok szeretettel és tisztelettel köszönt Pozsony, 1978 tavaszán NAGY JENŐ 7
