A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
Magyar égtájak VAJKAI MIKLÓS A Thang-dinasztia utolsó uralkodójának idején a messzi északon élt egy talpig becsületes földműves kit U Csü-Jiennek neveztek. Rizsföldjei a Nagy Láma-hegy lábánál voltak. Ő maga, mint általában az északiak — bölcsen beosztva csekélyke jövedelmét — szolgálta hivatását. A munka szüneteiben gyakran mélységes csodálattal fordult a Nagy Láma-hegy felé. Megfakult emlékei közt olykor újraéledt az órácska, midőn soványka poggyászával először állt meg a hegy tövében: — Ó, ez a vidék ... Tán az a sorsom, hogy itt hunyjam le örökre a szemem ... Li Csü-Jien, mint általában az egyedülélők, idejekorán megöregedett, s az utóbbi időkben mind gyakrabban érezte azt, hogy a Nagy Láma-hegy medencéje fogva tartja őt, és talán sohasem tudja meg, hogy mi van a hegy mögött. így múlott el sok-sok esztendő, ráadásként újabb tizenháromszor tizenkét hónap, éspedig az utolsó Thang-leszármazott korában, a császárság válságának idején ... És Li Csú-Jien bölcsen beosztva szerényke javait tette szolgálatait: szántott, vetett, aratott, a földecskéjéröl rendszeresen eltávolította a feltüremlő sziklarögöket, miközben egyre több alkalommal pihentette nézését a Nagy Láma-hegy konok magaslatain. Hajnalokon, mikor a mélybarna szin pompázatában feltűnt a hegyóriás, szinte a lámát — egy bizonyos Cseng Ji-Jüent — is látni vélte, ki évezredekkel korábban kolostort építtetett, rendet alapított ám müve rég a múlt időké. Az erdőkben Li Csú-Jien életében megszaporodtak a vérszomjas vadak, és éjszakánként Li Csú-Jien viskója előtt is örökláng égett. Li Csú-Jien így gondolkodott: — Ha ott fenn lakozik a láma szelleme, tán előbb vagy utóbb megláthatom. Ó, bárcsak részesülhetnék ekkora szerencsében. Időm múlik: rövidesen megtérek a rögök közé, a földkéreg hajlékába, mit annyi évtizeden át ápoltam, és még sohasem láttam a világ dolgait... és tán sohasem adatik megtudnom, hogy mi van a hegy mögött.. . A vityillója előtt állt. A gnou-ham hajtásait füstölte. S ahogy tekintete megakadt a Nagy Láma-hegy ormain, úgy tűnt neki: mintha valaki integetett volna feléje. Hívta volna őt valaki. De Li Csú-Jien már meglett ember volt. Jó időbe tellett, míg utoljára aratott rizsét is a kamrájába zárta, és elindult felfedező útjára. A hegy ormai közt haladt már. Egy férfival találkozott, aki kinézetében és ruházatában hozzá hasonlatos volt. Li Csü-Jien így kérdezett: — Ki vagy te, idegen? Mintha már láttalak volna, és mégsem. — Idegen vagyok — válaszolta az idegen. — Bár emberemlékezet óta itt élek, de akárha sohasem láttam volna e tájékot. A nevem: Ji Jien-Csü. És te: ki vagy? Li Csú-Jien ekképpen fogalmazta meg válaszát: — Földmüvesember voltam: ahol ni... ott, a mélyben .. . Arra, látod ...? Szántóföldjeim voltak ... A haszonállataimat szabadon engedtem, hogy eleget tehessek vágyaimnak, melyek igen nagy útra küldtek . .. — kézfejével megtörölte verejtékező arcát. Így folytatta: — Önnön sorsukra bíztam igavonóimat. Szabadjára eresztettem a négylábúakat és a szárnyasaimat. Én meg útnak eredtem, mert immár nem nyughatom ... Szilárdan eltökéltem, megtudom, hogy mi van a Nagy Láma-hegy mögött... Három hete, hogy úton vagyok, jó idegen: Ji Jien-Csü ... három hete ... s nem szabadulhatok a kételyeimtől.......Vajon helyesen cselekedtem-e?" — Az ember jelentéktelen és jelentékeny teendőkre egyaránt teremtődött, és amint látom: te már a csekélyebbjének mezsgyéjén túljutottál. Hát ne sajnáld a prédára vetett haszonállataidat: a négylábúakat és a szárnyasokat ... S egyéb ingóságaid elprédálásával se törődj, mert te a Jó Dolgok érdekében áldozod fel a javaidat, azt mondom: „Járj szerencsével . . ." A két északi ember útja elvált. Li Csú-Jien — a hajdani földműves — folytatta útját. Meredélyeken hágott át. Majd sűrű, párás erdő következett. Hallotta a Ihiang-madarak riogását. A nagy khnogok fülsiketítő reppegéseit. Kígyók lomhálkodtak a fák tövében. Hét álló napon és éjszakán kitartott mellette a rengeteg. Majd újabb hat teljes nappal és éjszaka következett, amíg túljutott a párás-vizenyős erdőségen, és elérte a Nagy Láma hegy nyugati peremét. Előtte hosszú-hosszú hidszerü faalkalmatosság. A távolság tejszínébe veszett. S alatta: a mélyben a szúrkésfehér színű gomolygás. A hídszerű alkalmatosságra lépett. S lépdelt rajta sok-sok napot: és minden egyes nap egy évi megpróbáltatásnak számított. Körös-körül a köd, a fehérség szemnek áthatolhatatlan függönye. Végül is kiderült, hogy ez a hídszerű szerkezet: nem más. mint egy hatalmasra sikerült móló. A móló szegélyénél kis gőzhajó vesztegelt. S a hajóskapitány már idősebb, fehér szakállú ember: akárcsak a hajdani földműves Li Csü-Jien ... A kapitány ezt kérdezte: — Li Csü-Jien? És Li Csü-Jien válaszolt: — Az vagyok, jóuram ... — Jöjjön, úgy-e velem tart? — Mi mást is tehetnék, uram? — Jó Li Csü-Jien: az embernek addig van választási lehetősége, ameddig a hite is vezérli... — Én már választottam . .. mondta Li Csü-Jien. — Jó, jó. Idevezényeltek, hogy önt átvigyem a túlpartra ... — A túlpartra? — Úgy, drága utasom ... — Mondja csak, mi ez a roppant sűrű fehérség alattunk? — Viz ... víz, uram ... — És ... — érdeklődött Li Csü-Jien. — Milyen irányban haladunk? — Természetesen északnak. Bár azt is mondhatnám délnek. Vagy azt, hogy a mi hajónk — a drága jó Thiang-Mhing — már napok óta vesztegel. Vannak pillanatok, midőn nem a szélrózsa irányába, és nem a nappalok és éjszakák váltakozásának ritmusa határozza meg a világ dolgait, hanem valami más .. . Ám ne nyugtalankodjék: mi tényleg haladunk .. . még akkor is, ha ez a tény nem éppen szembeszökő ... Talán öt nap múlva, talán öt hét múlva, talán öt vagy tizenöt év múlva: megpillanthatjuk mindketten az áhított partot. Li Csü-Jien az ócska bárkával valóban partot ért. S amerre ellátott, dérrel vetett síkság fogadta. Szerencsére készült a viszontagságokra. Téli gúnyát öltött. S örömmel vette észre, hogy a parton egy agg északi ember állt. — Gyére, Li Csü-Jien, gyere velem ... — rikoltotta az aggastyán. Li Csü-Jien szót fogadva az aggastyánnak elindult a dérverte síkföld benseje felé. — Sokáig vártam rád, Li Csü-Jien ... — szólott az agg. — Évekig? — Évekig. Már-már azt hittem, hogy sohasem érkezel meg. Vagy eltévedsz, mint annyian ... De te derék férfi vagy... S a szerencse is kitartott melletted ... Persze, válogatós-finnyás lény a szerencse, és mindig tudja, hogy kihez kell szegődnie ... Hanem mondd csak: „Milyen volt az utad ...7' — Hosszú, és unalmas ... — válaszolta Li Csü-Jien.-r S az eddigi életed ? — Hosszú és egyhangú ... — válaszolta Li Csü-Jien. — Nem, nem. Hosszabb is lehetett volna. És egyhangúbb is. És talán küzdelmesebb is, igaz-e? Li Csü-Jien nem válaszolt. Micsoda utat tettek már meg a síkföld bensejében, mikor Li Csü-Jien ezt kérdezte: — Mondd csak, jó öreg; milyen irányban haladunk? Az aggastyán erre Így válaszolt: — Ha észak felé mennénk. Így válaszolhatnék : „Északnak ..De nem északnak tartunk, sem pedig délnek. Egyszerre haladunk minden égtáj felé, és ez a jó ... Li Csü-Jien elméjében kis fény gyúlott, megértette az aggastyán válaszát. — Most érzem először azt, hogy foganatja van a haladásomnak... De most már nem restellem a veszteségeimet... A síkföld túlsó peremén a meredélyen fura növényzetnek lettek látói. Kardszerű, hatalmas. deres-zöld színű, bimbózó, levéttelen növény volt. Az agg ekkor megszólalt. — Li Csü-Jien: elnyerted méltó jutalmadat, mit ez a hosszú és kietlen út adhatott neked. Nem tudtad, hogy hogyan és merre. Ám Így is vállalkoztál rá. Átjöttél a világi akadályokon. És most, hadd érjen engem ama megtiszteltetés, hogy átnyújthatom neked az érte járó jutalmat. Az agg ember a hatalmasra nyúló ágak közül kilátszó termést leszakította, és átnyújtotta Li Csü-Jiennek. — Mi ez? És miféle növényzet ez, jóuram? — Ez itt a Hagymafa, és egyetlen föld feletti termése tégedet illet, Li Csü-Jien ... — Nem értem ... — dadogta Li Csü-Jien. — Az a jó, ha vannak dolgok, amiket még nem értesz ... — mondta az aggastyán. — Én már mindent értek. És ez a legroszszabb. A föladatom immár csak annyi, hogy azt mondjam: teljesítetted a magadra rótt feladatokat, áthoztad magadat a nagy úton, megláttad, mit meglátnod kellett, és a jutalmadat elnyerted, megkaptad a Hagymafa föld feletti termését, és most válaszút előtt állsz, vagy az áldott terméssel visszafordulsz, és a hazaérkezted után müvelgeted majd a silány földecskéidet, vagy itt maradsz az örök némaság birodalmában ... MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ A folyó metamorfózisai ÁRADÁS szunyókált és megdagadt letarolt és eltakart mosdatott és ellepett pusztított és éltetett eltépett és összefont őrködött és ostromolt utak felett úsztatott hallgatott és hírt hozott elsodort kis házakat termést vitt az áradat
