A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
RÁKOS PÉTER KERTJE Hajdanában, amikor még szépírói tervek is foglalkoztattak, gyakran eljátszottam a gondolattal. hogy regényben kellene megörökítenem prágai diákéveimet, azokat az eseményeket, amelyeknek egyszerre voltam aktív résztvevője és külső szemlélője. A kisértés már csak azért is nagy volt, mert nem akármilyen évek voltak azok. 1967-ben megszeppent falusi legényként kerültem a milliós nagyváros forgatagába, tele gátlásokkal és világmegváltó tervekkel. Egy tudományos pálya körvonalai lebegtek szemem előtt, a növényi vegyületek kémiája izgatott és vonzott. Heteken át a nagyvárost és a cseh kultúrát kóstolgattam, s talán fel sem fogtam az irókongresszus és a strahovi diáktüntetés valódi jelentőségét. Aztán alig húszévesen benne találtam magamat az átalakulásban, de valahogy úgy, mint Stendhal Pármai kolostorának főhőse, Fabrizio del Dongo a Waterlooi ütközetben. Még fel sem dolgozhattam magamban újsütetű nagyvárosélményemet, máris a társadalmi hullámzásban kellett tempózni, miközben még az úszás alapjait sem tanították meg nekünk az iskolában. Sokan párhuzamba állították a franciaországi diákmozgalmat és a prágai tavasz eseményeit, s úgy találták, hogy sok a hasonlatosság. Talán a külső megnyilvánulásokat illetően helytálló ez a vélekedés, gyökereit és kiváltó okait tekintve azonban határozottan különbözött a franciaországi és a csehszlovákiai eseménysorozat. (A következményeiről már nem is szólva ...) 1968-ban Csehszlovákiában a diákok nem voltak főszereplők, noha vitathatatlan, hogy lelkesedésük és tisztaságuk óriási potenciális energia volt, vagy inkább lehetett volna. Bizonyára akad majd valaki, aki megírja e kor csehszlovákiai diákmozgalmának a történetét, de félő, hogy ebben az összefoglalásban a csehszlovákiai magyar diákmozgalom csak érintőlegesen szerepel majd. Ezt nekünk, az események résztvevőinek kell megörökítenünk; Duray Miklósnak, Bajnok Istvánnak. Varga Sándornak, Duka-Zólyomi Árpádnak és a többieknek, akik a MISZ-t (a Magyar Ifjúsági Szövetséget) létrehozták és a csehszlovákiai magyar klubmozgalmat szervezték. Én ezekben az ütközetekben nem voltam generális, még csak adjutáns sem, legfeljebb szakaszvezető, akinek a főhadiszállás környékén akadhattak kisebb feladatai. Talán ennek is tudható be, hogy az idő távlatából határozottabban emlékszem azokra a „civilekre". akik tanácsaikkal és emberi példájukkal segítettek bennünket. A nevek felsorolását mellőzném, már csak azért is, mivel most nem a fentebb jelzett történelmi munkához irok lábjegyzeteket vagy vázlatokat. E pillanatban csupán egyetlen személy foglalkoztat, a most hatvanöt éves Rákos Péter személye, akivel ezekben a mozgalmas időkben találkoztam először. Rákos Pétert, a prágai Károly Egyetem magyar tanszékének vezetőjét azt hiszem nagyon sok egykori és mai prágai magyar diák ismeri. Bölcsessége, széles körű műveltsége, szellemes humora és közvetlensége mindenkit magával ragadott. Azzal kényeztetett bennünket, hogy beszélgetéseink során egyenrangú társai lehettünk, s eközben szinte észrevétlenül lenyesegette rólunk a vadhajtásokat, a girbe-gurba ágakat. Kertészként járt-kelt egy olyan kertben, ahol maguktól nőttek a bokrok és a virágok, s ahol nem volt sem kerítés, sem felsőbb rendezői elv. Tudtam, hogy irodalomtudós és -történész, de beszélgetéseink témája nem csupán az irodalom volt. Sőt, ha meggondolom, irodalomtudósi munkásságával csak jóval később, kezdő újságíróként nyílt lehetőségem komolyabban megismerkedni. Akkor mindenekelőtt maga az ember foglalkoztatott. Parasztemberek között nőttem föl, a családban apám számított egyedül „tanult embernek", de ö sem volt értelmiségi. Az általános és a középiskolában sok derék tanárom volt, entellektüel azonban egy sem akadt közöttük. Rákos Péter volt az első entellektüel, akit közelebbről is megismerhettem. s csak most látom, hogy ez mekkora szerencse is volt. Mert azóta az igazi, a Kopócs Tibor: Duda-nóta (Unó, 1986) vérbeli entellektüelt csakis olyannak tudom elképzelni, mint amilyen ö. pedig közben találkoztam más fajta entellektüellekkel is. akiknek a jellemzésére nem szívesen vállalkoznék. Nem szeretem a nagy szavakat, s Rákos Péterrel kapcsolatosan sem akarok ilyeneket használni, hiszen ö tiltakozna elsőként ellenük. Mégsem állhatom meg, hogy elmondjam: már az a tudat, hogy ő van, hogy egy városban élünk erőt adott nekünk, prágai magyar diákoknak, az Ady Endre Diákkör tagjainak. Ki tudná azt megmondani, hányszor törtünk rá a legváratlanabb pillanatban, bejelentés nélkül a magyar tanszéken, olykor még előadás közben is, s ő egy szóval sem mondta volna, hogy alkalmatlankodunk. Leültetett bennünket és elnézést kért, hogy SZÍTTÁL-E LASSÚ MÉRGEKET ? Gyakorta lapozom Babits Mihály verseit. Leginkább a Sziget és tenger darabjai fognak meg, s a Versenyt az esztendőkkel! opuszai. S a Jónás imája, a fájdalomba — halálba merülő költő utolsó sóhaja. De Babits prózája is megérint; a Gólyakalifa, amely magán viseli a kettétört lélek furcsa kalandját, a Halálfiai, amely önéletrajzi elemekkel átszőtt családregény, s a Tímár Virgil fia. Esszéi közül az 1910-ben, Bergson filozófiájáról irtat vélem a legjelentősebbnek, hisz Bergson tanai, a teremtő fejlődésről vallott nézetei megtermékenyitően hatottak a magyar prózára is. És mert e művet, Bergson eredeti munkáját csak 1930-ban ültette magyarra Dienes Valéria. Leginkább mégis a versek. Egymás után olvasva a köteteket kirajzolódik az az ív, amely az átszűrt, másodlagos élményektől a megszenvedettekig ivei. A háború éveiben érezhető a váltás; 1914 augusztusában írja Fiatal katona című versét, amelyben már érződik a megrendülés, a pusztulás és pusztítás elutasítása: „S ki gyűlölt minden gyűlöletet, / s minden szeretetet szeretett, / nem élhet, aminek született." S a csúcspont a Húsvét előtt című vers, s ezt Babits maga olvasta föl 1916. március 26-án a Zeneakadémián. A vers a békevágy elemi erejű megnyilvánulása, annak az iszonyú erőfeszítésnek a grafikai képe, amely nyomán végül kimondható a szó: „Ó, béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!" Babits a polgári szabadelvűség pártján áll. igy nem képes a háborút követő radikalizálódás feltétlen hive lenni; bár tanít a proletárdiktatúra alatt, de az utolsó két hónapban visszavonul a közélettől, a diktatúra minden formáját elutasítja. Csalódottságának lírai lenyomata a Szíttái-e lassú mérgeket? cimű verse. Lapozom a Babits összest. Az 1971-es kiadást, s az 1977-est. Ezt a verset azonban nem lelem. S hiányzik az Erdély című is, amely 1940. szeptember 17-én jelent meg a Hktoan. Aztán a Hazám 3. versszaka. És még néhány darab. Visszalapozok, Babits Mihály összegyűjtött versei a cim. Álmólkodok; 1945 után csak megcsonkított, cenzúrázott „öszszegyűjtött" verseskötetet adtak ki a század egyik jelentős gondolkodó magyarjától, lapszerkesztőjétől, Írójától, költőjétől. Azt a látszatot keltve, hogy e csonka könyvekből rajzolható ki a teljes Babits-kép! Magyarázatul néhány lábjegyzettel kell megelégednie a figyelmes olvasónak: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését." Eszembe jut: bennünket évtizedek óta nem sért Arany Jánost román költőként tanítani odaát. Az Erdély vers korabéli aktualitását ma már kevesen sejtik, csupán két sor érzékelteti — „varázsod határát / sorompók el nem állják" —. hogy Észak-Erdély visszacsatolása lehetett az ihlető élmény. De „irredenta" vers nem született, hisz a súlyos beteg költő ifjúságának emlékeit varázsolja elő a hírre. Fogarast, ahol tanároskodott, a hegyeket. melyektől idegenkedett, a régi ízeket és illatokat. A némaságra ítélt költő — 1938-tól csak rövid időszakokra tér vissza a hangja — tehet arról, hogy emlékek fűzik Erdélyhez ? S válik irredentává a barbár utókor előtt, ha igy ír 24 soros versének utolsó négy sorában: „Öreg pilóta, Erdély, / ül igy gépébe, Erdély, / mégegyszer ifjúsága / tájain szállni vágyva ...” ? A Szittál-e lassú mérgeket ? más megfontolásból maradt ki a kötetekből, a Tanácsköztársaság emlékét vélte sérteni a szűklátókörű kultúrpolitika. Pedig nem titok, hogy a Kun Béla irányította pártvezetés nem volt vádolható toleranciával, ha a kultúráról volt szó. Csalódott hangvételű vers ez, eszmékben, szavakban, s a meghasonlott lélek fáj benne. Vers hitek vesztéséről, visszájára fordulásáról, s félelem újabb harctól, megnyomorodástól. Önvád is, hisz „rosszabb, aki kába szók mérgéből tudva szitt". Mert „varázs van a szavakon". Benne lüktet a terror minden formájának elutasítása, s a Húsvét előtt békevágyát új szenvedés látomása rajzolja át: „Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt. / S uj tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált. / Eszmét neveznek — és a föld bitókkal fölfakad; / jövőt — és viszik halni már a gyönge fiukat / népjavát — s a nép uj 10