A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
Hétéves volt' Ricky Tognazzi, amikor Dino Risi szerepeltette a Szörnyetegek című filmben. Ugo Tognazzi fia, aki most harminchárom éves, éppen Franciaországban forgat. Daniel Duval rendezi a De ki állítja el az esőt? című filmet, ebben szerepel Ricky Tognazzi — „vagányként". A képen Nathalie Nell és Ricky Tognazzi. Négy napig tartottak a hamburgi kikötő 800 éves fennállása alkalmából rendezett ünnepségek. A „születésnap" megünneplésének vagy kétmillió nézője volt, akik az első napon lelkesen köszöntötték a kikötőbe befutó Alexander von Humboldt nevű nagyszerű vitorlást. A neve: Cecilia Noah. Énekel. Most Párizsban lakik, közel a boulogne-i erdőhöz. Keveset tudunk róla. Néhány évvel ezelőtt svéd szépségkirálynő volt. Két gyermeke van, a négyéves Joachim és a hároméves Yelena. Cecilia Noah legújabb lemezének címe: Reggeli vihar. Az énekesnő egyébként maga írja dalainak zenéjét is, szövegét is. Év végén iemezalbuma jelenik meg. KÖNYV Móricz Virág: Anyám regénye Móricz Virág 1954-ben adta ki Apám regénye című vaskos könyvét, amelyben nyomon követte apja életét, szerteágazó életútját, íróvá formálódásának állomásait. Most, 35 év múltán megjelent az Anyám regénye is. Holies Jankáé, aki a gömöri tájakon látta meg a napvilágot. Móricz-Virág tulajdonképpen már az Apám regényében elmesélte, hogyan találkozott az a két lélek, aki hittel és reménységgel két évtizedre összekötötte sorsát, hogy ezt az egybefonódást végül is egy sötéten érlelődő tragédia szakítsa szét. Móricz a Jankával való együttélés alkonyán, a húszas évek dereka felé azt hitte, hogy feleségével már nem elképzelhető tovább az élet, úgy érezte, Janka őt pórázon tartja, hogy naponként nyesegeti repülni kész szárnyát, s csak azt írhatja meg könyveiben, amit felesége jóváhagyott. Móricz azt gondolta, hogy csak egy új, szenvedélyes szerelem válthatja öt meg a jövőnek, írósága további felemelkedésének, szóval a testi-lelki szabadságnak. A megváltó szerelem Simonyi Mária, a csinos és izgató megjelenésű színésznő képében került Móricz útjába. Janka még ingerültebbé vált, életre-halálra menő küzdelem kezdődött közöttük, pokollá vált az életük. Az író gyakran elrohant hazulról, napokig, hetekig vidéken tartózkodott, vidéki szállodákban bujkált, innen küldözgette bocsánatért esdeklő leveleit Jankának, szerelmes leveleit Máriának. Amikor önként viszszatért, vagy amikor Janka visszahozta férjét, rosszindulatú csönd szakadt közéjük, aztán megint kitört a szenvedélyes párharc. Móricz felajánlotta a válást, de felesége hallani sem akart róla, szerette és nagyratartotta férjét, gyermekeinek apját. Békét azonban már nem tudtak kötni, Janka érezte, hogy csak halála árán adhatja meg azt a lelki nyugalmat és szabadságot férjének, amelyet ő annyira óhajt. Sokszor megkísérelte az öngyilkosságot, végül már nem sikerült megmenteni. Móricz felejteni akart, feleségül vette Máriát. Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy Simonyi Mária szépsége mögött nincs igazi szenvedély, szellemi szárnyalás. Csalódását Míg új a szerelem c. regényében írja meg. Móricz Virág Az anyám regényében anyja származásáról, felvidéki rokonságáról ad számot, lépten-nyomon gömöri falu- és városnevekkel találkozunk benne. S ott látjuk a vidéki kispolgárság szerény, sokszor kétségbeesett életét, vergődését. Aztán Janka gyerekkora, diákkora, házassága, asszonyélete elevenedik meg Virág emlékezéseiben és a kiragadott levelekben. Janka halála előtti időszaka szívszorítóan fájdalmas, hajszolt és gyötört. Hátrahagyott leveleiből egy öntudatos, okos, szigorú, ugyanakkor szenvedélyesen szerelmes asszonyi lélek bontakozik ki, aki méltó társa volt, Móricz Zsigmondnak, a huszadik század legnagyobb magyar írójának. (Dénes) Egy szlovák elbeszéléskötetről Daniela Prihodová — korban — a szlovák prózaírók középnemzedékéhez tartozik. Harminchat évesen: 1977-ben debütált. Egy évtized múlva jelent meg öt elbeszélésből álló második kötete. És most látott napvilágot Horúci víkend (Forró hétvége) címmel új könyve, amely úgyszintén (általában rövid) elbeszéléseket-karcolatokat tartalmaz. Prihodová semmiképpen nem sorolható a legjelentősebb szlovák szerzők közé. Új elbeszélései a közvetlen jelenünket igyekeznek tükröztetni. Mindennapi emberi sorsok között próbálják kalauzolni a jámbor olvasót. A történeteket összeköti a helyszín, ami ez esetben egy városi lakótelep. A történetek (események) kivétel nélkül egyazon júniusi hétvégén játszódnak. Az írónő azt akarja velünk elhitetni, hogy a felduzzasztott-karcolatok szereplői, a realisztikusan, sőt túlzott hagyományhüséggel megírt írások „hősei" nem annyira típusfigurák, mint amennyire mi: e könyv olvasói véljük. Csakhát ezek az emberek — alkalmazkodók és alkalmazkodni egymáshoz nem tudók — olykor nemcsak saját hibájukból képtelenek a lelki vagy szellemi elmélyülésre, és az összefüggések felismerésére. Prihodová írásai közhelyszerűek, olykor a megfogalmazás túlzottan lapos, esetleg ellentmondásos. Ha vannak íróink közt hivatásosak, akkor én Pfíhodovát az amatőr kategóriába sorolnám: hiszen, igazából azt kapjuk itt, ami a hetente megjelenő képeslapok riportjaiból ismerős ... A könyvet a Szlovák Népművelési Intézet adta ki. Vajkai Miklós FOLYÓIRAT Ritmus Itt az újabb zenei folyóirat, vagy hogy stilszerű legyek, nemrég beindult a magyar zenebarátok lapja, a RITMUS. A havonta megjelenő, egyszerű kivitelezésű lap elfogadható áron került forgalomba, s azért is érdemes lapozgatni benne, mert a komolyabb és könnyebb műfajok egyaránt képviselve vannak. Ilyen összeállításban csak nagyon ritkán jelenik meg lap, kevésszer fér meg egymás mellett két különálló zene, mondjuk az opera meg a dallamos rock. Pontosan ezért nagyon szerencsés és örvendetes vállalkozásnak tartom ezt a lapot, a szomorú gyakorlat ugyanis azt bizonyítja, hogy a sajtótermékek számának növekedésével zuhanásszerűen csökkent a minőségi színvonal. A RITMUS azonban tartalmában jóval megelőzi „társait", itt ugyanis nem a külső forma az elsődleges (bár ez is fontos lehet), hanem a tizenhat oldal belső tartalma. A lap egyik fele a komolyzenét, a folkot, a jazz t, a népzenét részesíti előnyben, a másik nyolc oldal viszont a pop-rockot népszerűsíti. A könnyebb hangvételű, mondhatnám felületes írások itt háttérbe szorulnak, még könnyű műfajon belül is a komolyabb témákat dolgozzák fel. Szinte már rendszeressé váltak az egy-egy előadó pályafutását méltató írások, a magyar és a külföldi előadók vendégszerepléseiről, koncertjeiről írt kritikák, de helyet kap a vita is, s persze a csemegézők kedvenc pletykái, hírmazsolái. Hónapról hónapra egyre szimpatikusa-bbá válik nekem a Ritmus. Azért, mert itt egyáltalán nem a lapeladásból bejövő profit a végcél, azért mert itt nincsenek elcsépelt témák, azért mert itt nem csak a legdivatosabb irányzatokról meg előadókról olvashatunk hónapról hónapra, azért mert ezeken a hasábokon van mit felfedeznie a zenekedvelőnek, azért, mert ebből kifolyólag az itt megjelent írások színvonala nem másodlagos szempont, s azért mert a nem épp legvonzóbb külső megjelenés ellenére is zeneértők által válogatott cikkeket olvashatunk. S mindez egy zenei lapnál kész főnyeremény! Koller Sándor I HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK HANGVERSENY Class of '55 A nevek önmagukban is sokat mondanak: Carl Perkins, Jerry Lee Lewis, Roy Orbison és Johnny Cash. Egyenként is világsztárok, lemezek tucatjaival, fellépések százaival a hátuk mögött. Egyéniségek mind, kialakult stílussal, menedzsergárdával, stúdióhálózattal, szurkoló törzsgárdával. S most együtt, ezen a lemezen: maga egy ígéret. Jó harminc évvel ezelőtt vonzotta őket egymás után magához a könnyűzene fellegvára, Memphis. Egyikük sem született ott; először Carl Perkins jött Tennessee államból, utána Johnny Cash Arkansasból, majd Jerry Lee Lewis Louisianából és végül Roy Orbison, Texasból. Mindannyian a császárt, Elvis Presleyt próbálták meg a maguk módján követni. Mind a négyen sikerrel. Ugyanabból a stúdióból nőttek ki, mint Presley, s mind a négyen, más-más stílusban, természetesen, de egyéniségekké, sztárokká nőtték ki magukat. Nagyban hozzájárultak az ötvenes évek második felének és a legendás hatvanas évek zenei forradalmához Amerika-szerte. Azután — ebben is mintha Presleyt követték volna — otthagyták a Sun Records stúdiót és az egyre fényesebb ígéreteket követve szétszóródtak az országban. A hanglemezipar egyrészt beváltotta ígéreteit, sztárokat csinált belőlük, ugyanakkor némileg be is skatulyázta őket. Cash a country-, Orbison a popzenész címkéjét kapta, Lewis és Perkins váltakozva rock and roll-, illetve countryénekesként szerepelt. 1985-ben aztán gondoltak egy nagyot, visszatértek Memphisbe egy nagy kísérlet erejéig. Egy közös lemez elkészítéséhez fogtak, amelyen mindannyian mást szándé koztak csinálni, mint amire a szakma addig „ítélte" őket. Izgalmas dolog' megfigyelni, síkerül-e a nagyoknak, a profiknak kibújnia saját bőrükből. Az eredmény az az üzleteinkben is megvásárolható nagylemez, amelyet nálunk a Mercury vállalat és a Supraphon forgalmaz. S hogy sikerült-e a nagy kísérlet? A saját bőrből való kibújás mindig is nehéz dolog, nekik sem ment igazán. Carl Perkins kísértetiesen hasonlít Carl Perkinsre, Jerry Lee Lewis is Jerry Lee Lewisre, Roy Orbison és Johnny Cash is nagyon olyan, mint azt Roy Orbisontól és Johnny Cashtöl megszoktuk. S hogy mégis érdemes odafigyelni erre a lemezre? Igen, mert az eredmény mégiscsak egy színvonalas, jó zenét kínáló összeállítás. A Memphis-i nagy vonat (a lemez zárószáma és egyben az egyik legsikerültebb kompozíciója) teljes gőzzel robog a hallgatók szíve felé. Kleiszner Erzsébet 9
