A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
A szabadság útjai III. Dies irae 1792 tavaszán már csaknem három év telt el azóta, hogy kitört a forradalom: XVI. Lajos és hívei számára a lidércnyomás évei voltak ezek, mi sem természetesebb hát, hogy alig titkolt örömmel fogadták az áprilisban megkezdődött háború híreit. Minden arra mutatott, hogy az intervenció győzelmébe vetett reményeik igen gyorsan valósággá válnak: a rosszul felkészült és szervezetlen francia hadsereg sorozatos vereségeket szenvedett, a tisztikartól s legkivált az arisztokrata tábornoktól ugyancsak messze állt a forradalmi Franciaország győzelmének óhajtása, a katonák pedig nem bíztak a parancsnokokban; sok tiszt már régebben az emigrációt választotta s most idegen zászlók alatt, támadóként akartak „hazatérni". Robespierre már röviddel a háború kezdete után leleplezte a vezérkar kétkulcsos, mi több, áruló magatartását, s teljes joggal jelentette ki, hogy „csak a népre, egyedül a népre hagyatkozik". Igaza volt: a népben bízni lehetett Az öntudatra ébredt polgárok, munkások és parasztok jól tudták, hogy nem csupán az ország-forog veszélyben, de 1789 valamennyi vívmánya is, s az ellenség fegyvereinek győzelme az elnyomás és a jogfosztottság új korszakának kezdetét jelentené. Önkéntesek ezrei özönlöttek Párizsba, ahol születőben volt a forradalom hadserege — az a hadsereg, mely éveken át győzelmesen ellenállt a külső és belső reakció valamennyi rohamának s amelyet később Napóleon vezetett világhódító hadjáratokra ... Ekkor, a hazafias lelkesedés lázas napjaiban született meg a forradalom híres indulója, a Marseillaise. A király látszólag mit sem hallott a dalból kicsendülő fenyegetésből. Ellenkezőleg, az intervenciósok sikerein felbátorodva vétót emelt a párizsi katonai tábor létesítése és az alkotmányt megtagadó papok száműzetése ellen. Lajos magatartása a népharag újabb kitörését idézte elő: 1792. június 20-án sokezres tömeg nyomult be a királyi palotába, hogy a megvétózott rendeletek jóváhagyását követelje az uralkodótól. Lajos fejére húzta a forradalmárok vörös sapkáját, ivott a nép egészségére, de a vétóhoz konokul ragaszkodott. A király személyéhez fűződő illúziók végleg szertefoszlottak; a trónfosztást követelő hangok félelmetes orkánná erősödtek. A köztársaságpártiak radikalizmusától félő girondisták hiába próbálták — titokban — jobb belátásra téríteni az uralkodót, s ezzel megmenteni a számukra „biztonságosabbnak" tűnő monarchiát, az ellenforradalom közeli győzelmét remélő Lajos nem engedett. Július .11 -én a nemzetgyűlés fegyverbe szólította a népet s kiadta a jelszót: „Veszélyben a haza!" Két héttel később az intervenciósok kiáltványban fenyegették meg a forradalmat: közölték Franciaország népével, hogy a „törvényes rend", azaz a királyi önkényuralom helyreállításáért harcolnak, s Párizs lerombolásával fenyegetőztek. Most már nem lehetett kétség: Lajos épp olyan ellensége a nemzetnek, mint az idegen támadók. Augusztus 9-e éjszakáján a fővárosban megkondultak a vészharangok; dobpergés, fegyvercsörgés verte fel álmából a királyi családot. 10-én reggel a felkelt nép megrohamozta a Tuileriákat. A svájci testőrök az első rohamot visszaverték, de a túlerőnek nem sokáig állhatták ellen — délelőtt tíz órakor a palota elesett. Lajos és családja már az ostrom előtt a nemzetgyűlés épületébe menekült. A nemzetgyűlés felfüggesztette az uralkodót; augusztus 10-én megdőlt Európa egyik legrégebbi s évszázadokon át szentnek és sérthetetlennek hitt trónusa. Szabadság vagy halál Az augusztus 10-i győzelmet mámoros ünneplés követte; az „egyszerű nép", a szegények ünnepe volt ez, azoké, akik fegyvert ragadtak az áruló király ellen s vérüket ontották a palota előtti téren. De valóban ők voltak a győztesek? Valósággá válhatott-e a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményi világa? A győzteseknek korán fel kellett ismerniük, hogy a harc tovább folytatódik s egyre kegyetlenebb lesz, és a belső béke is reménytelen vágyálom csupán. A Franciaországot fenyegető ellenséges csapatok — a porosz és az osztrák hadak — folytatták előrenyomulásukat; a forradalom erőit egyenetlenség és széthúzás gyengítette: az augusztus 10-e szellemét s a nép érdekeit képviselő párizsi községtanács vitában állt a Törvényhozó Gyűléssel s az általa választott kormánnyal, melyet Végrehajtó Tanácsnak neveztek. Az intervenciósok közeledtének híre megrémítette a girondistákat, de a radikális demokraták, Dantonnal az élükön kitartóan szervezték az ellenállást; szeptember első napjaiban Párizsban a harctérre induló önkéntesek s a községtanács által alakított népbíróságok leszámoltak a börtönökbe zárt arisztokratákkal, a forradalom számára veszélyesnek ítélt elemekkel — a népítéleteknek mintegy 1 100 fogoly esett áldozatul, s bármilyen kegyetlen is volt ez az öldöklés, végeredményben a forradalom erőinek elszántságát és bátorságát növelte. Szeptember 20-án a francia csapatok Valmynál megütköztek a legyőzhetetlennek hitt porosz hadsereggel — és visszaverték támadását. Hadászati szempontból a franciák valmyi győzelmének nem volt különösebb jelentősége, morális és politikai hatása viszont rendkívüli volt: bebizonyosodott, hogy a lenézett forradalmárok a legszervezettebb és legjobban kiképzett reguláris sereget is le tudják győzni. Ugyanezen a napon Párizsban feloszlott a Törvényhozó Gyűlés és átadta a helyét az általános választójog alapján egybehívott Nemzeti Konventnek. A Konvent legelső tette világtörténelmi jelentőségű volt: szeptember 21-én kikiáltotta a köztársaságot. Sokak számára úgy tűnhetett, most megvalósulhat a forradalom híres jelszava, a valóság azonban szétfoszlatta az álmokat. A külső ellenséggel harcoló országot polgárháború fenyegette. A nép győzelmének gyümölcseit a girondisták akarták leszüretelni s minden erejükkel arra törekedtek, hogy megállítsák a forradalmat és megakadályozzák az összes olyan intézkedést, mely a burzsoázia politikai és gazdasági hatalmát fenyegette volna. Ők alkották a Konvent vezető erejét — a jobboldalt —, de számolniuk kellett a Hegypártnak nevezett baloldali csoportosulás növekvő befolyásával és tekintélyével. A Hegypárt vezetői a jakobinus klub legradikálisabb képviselői közül kerültek ki Robespierre, Danton, Marat és Saint-Just álltak az élén. A párt a közép- és a kispolgárságot is szem előtt tartotta, mivel tudatában volt annak, hogy csak a dolgozó tömegek, a szegények támogatása mentheti meg a forradalmat. A két markáns politikai csoportosulás között helyezkedett el az álláspontjukat, nézeteiket a pillanatnyi „széljárás" szerint elvtelenül változtatók csoportja, a „Mocsár". A Konventen belüli hatalmi harc nem sokáig váratott magára. A Hegypárt demokratizmusát félelemmel vegyes ellenszenvvel szemlélő girondisták diktatúrára való törekvéssel vádolták Robespierre-t, Dantont és Marat-t, s igyekeztek a Hegypártot diszkredrtálni és befolyását visszaszorítani. A szembenálló felek számára nagy erőpróbát jelentett az augusztus 13-a óta a Temple tornyában őrzött király pere. A girondisták időhúzása és halogató taktikája ellenére Lajost december 11 -én bíróság elé 1792. augusztus 10. — a iuileriák ostroma 10
