A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-17 / 47. szám

LOVICSEK BÉLA ••• — Pbntosan. Visszamentek a hallba. Amíg ők a „tárlatban" gyönyörködtek, anya és lánya kizárólag a kislánnyal foglal­koztak. Mindketten tudták, hogy ha meg­pendítik a közöttük feszülő, legégetőbb kér­dést, menthetetlenül hajbakapnak. Már pe­dig Nóra most attól őrizkedett a legjobban, s talán egy kicsit az anyja is. Elvégre megígérte a férjének, hogy mértéktartó lesz. s ö maga sem akarta rögtön az első alkalommal meg­mutatni az igazi arcát. Magában viszont elhatározta, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megakadályozni a lánya házasságát. András ugyan leült még néhány percre, de mintha tűkön ült volna. Számára idegen világba csöppent. Úgy érezte, hogy abba a világba soha az életben nem tudna beleil­leszkedni. Hidegnek és kegyetlennek érezte. Nóra megelégelte a látogatást. Mintha András gondolataiban olvasott volna. Várat­lan hirtelenséggel felállt és bejelentette, hogy elmennek. Búcsúzáskor Angyalossyné ismét András orra alá tartotta a kézfogásra nyújtott kezét. Egy pillanatra ugyan felvillant benne a gon­dolat, hogy csak azért sem csókolja meg, végül mégis a józan eszére hallgatott. Mikor beültek a kocsiba és elrobogtak a villa elöl, úgy érezte, hogy furcsa, lidérces nyomástól szabadult meg. Felszabadultan sóhajtott fel. Égre nviló ablak — Megkönnyebbültél? — kérdezte Nóra felnevetve. — Őszintén szólva, igen. — Ne csinálj belőle problémát, ők már aligha változnak meg, így kell elfogadni őket. — így ... Szerencsére nem őket, hanem téged veszlek feleségül, ha valami közbe nem jön. — Semmi nem jöhet közbe, Tóth András, semmi! Nóráék távozása után Angyalossyné egy ideig megsemmisülten ült a fotelban, aztán hirtelen felállt és szélesre tárta az ablakot. — Ki kell utána szellőztetnem. — Ki után? — A parasztivadék után. — Szerintem szimpatikus fiatalember. .. Szerény, udvarias, megnyerő külsejű ... — Paraszt! — sipította Angyalossyné. — Egy bika! Igen, ez a helyes és találó jelző: bika, egy vadbika! — Matild, Matild! — Rosszullét környékezett a közelében — háborgott tovább Angyalossyné. — Többé nem lépi át a lakásunk küszöbét! Hogy beszélhetsz így, kedvesem? — Azt az ártatlan csöppséget is magába bolondította!... Nem vetted észre, Ar­nold?. .. Hozzád ment? Nem ... Hozzám jött? Nem! Erőszakkal kellett magamhoz húznom. Vagy úgy?... Hát innen fúj a szél, kedve­sem!? — emelte fel most már Angyalossy is a hangját. — Irigykedsz, féltékenykedsz ?... Inkább örülnöd kéne ... — Gyűlölöm! — vágott közbe a felbőszült asszony. — Minden porcíkámmal gyűlölöm ezt a parasztot! — Nóra felnőtt ember. Miért bűn az, ha a saját életét akarja élni?... Miért bűn az, ha szereti azt a fiatalembert — kérdezte Angya­lossy. Ujja közt idegesen morzsolgatta a füstölgő szivarját. — Hogy szereti? Ugyan, kérlek! Pillanatnyi fellángolás az egész. Sosem nyugszom bele. Nem is nyugodott. A hét közepén, mikor Nóra otthon tartózkodott, meglátogatta. Nó­rát meglepte az anyja váratlan látogatása. Bár sejtette látogatásának a célját, elhatá­rozta, hogy higgadtan fog viselkedni. Mégis­csak a szülőanyja. — Mivel kínálhatlak meg, anya? — Cigarettával... A nagy sietségben ott­hon felejtettem az enyémet... Te nem gyúj­tasz rá? Abbahagytad? Persze, persze, ér­tem ... — Angyalossyné egy ideig a lakko­zott körmeit vizsgálgatta, mintha most az lett volna a legfontosabb. — Nóra!... Jól meggondoltad ezt az egész ... hogyishívjákot ? — kérdezte arány­lag nyugodtan annak ellenére, hogy a benső­jében rettenetes indulatok keringtek. — Igen. — Nem értelek, Nóra, egyszerűen nem tudlak megérteni. Okos, jó ízlésű, művelt nő vagy, kitűnő orvos, amint hallom, mégis képes voltál az első jött-ment alakkal, akivel összetalálkoztál az utcán, viszonyt kezdeni — mondta Angyalossyné látszólag még min­dig nyugodtan. — Hányán próbáltak köze­ledni hozzád, jól szituált, művelt, diplomás férfiak, de te, érthetetlen módon mindenkit visszautasítottál. Miért, Nóra, azt magyarázd meg nekem! — Mert én Andrást szeretem, anya!... Látod, ilyen végtelenül egyszerű a magyará­zata, ha még oly hihetetlenül hangzik is — felelte Nóra szintén nyugodtan. — És abban biztos vagy, hogy ő is szeret téged ? — Igen. — Arra egyáltalán nem gondoltál, hogy esetleg más valami is motiválhatja az úgyne­vezett szerelmét? — Például? — Ragyogó nő vagy, Nóra, autód, lakásod van tele értékkel, és neki? Semmije sincs, csupán a nagydarab teste, az üres feje meg a paraszt szaga ... Számitás is van a vilá­gon, kislányom! Hova tetted az eszed meg a szemed, hová? Se nem látsz, se nem hallsz? — kérdezte Angyalossyné most már emel­tebb hangon, s idegességében újabb ciga­rettára gyújtott. Láthatóan remegett a keze. — Szeretem anya, úgy és olyannak, ami­lyen. És abban is biztos vagy, hogy gondos, szerető apaként fogja nevelni a lányodat? Mit nevelni! Ő meg a nevelés! — Igen, anya, alkalmasnak tartom öt a gyereknevelésre. — Hová süllyedtél, kislányom? — jajdult fel Angyalossyné. — Teljesen kiveszett belő­led a női büszkeség, megcsúfolva félredo­bod az emberi méltóságodat? Arra nem gondolsz, hogy a viselkedéseddel minket is kompromittálsz? Nórát még ez sem hozta ki a sodrából. — Felnőtt ember vagyok, anya. Miért nem akarod ezt tudomásul venni. Úgy vélem, hogy a tetteimért csak önmagámnak tarto­zom felelősséggel, senki másnak. — Igazán!?... Neked nem számít se szü­lő, se baráti kör, se társadalom, semmi sem számit ? — Minden számit, anya, csakhogy nem olyan értelemben, mint ahogy te gondolod — felelte Nóra olyan félelmetes nyugalom­mal, hogy azt már alig-alig lehetett elviselni. Angyalossyné korát meghazudtoló fürge­séggel felállt, az ablakhoz lépett, majd meg­gondolva magát Nóra elé állt. Egy ideig hallgatagon fürkészte a lánya arcát, s vissza­fogottan megkérdezte: — Eltökélt szándékod, hogy összeházaso­­dol vele? — Az előkészületek már megtörténtek. — Remélem, lakodalmat nem csináltok, vagyis nem akarod lejáratni magad a világ előtt azzal, hogy meghívod a barátaidat meg a kollégáidat? — kérdezte Angyalossyné gú­nyosan. — Csupán ünnepi ebéd lesz az esküvő után, melyen András szülei, a nővére férjes­től, meg Aliz, a kolléganőm vesz részt — felelte Nóra figyelmen kívül hagyva az anyja gúnyos hangját. — Természetesen titeket is szívesen látunk, ha ugyan el bírjátok viselni az annyiszor emlegetett parasztszagot. — Soha, Nóra! — sipította Angyalossyné. — Még akkor sem jönnénk el, ha attól függne az életünk hossza. — Sajnálom ... — Megkeserülöd te még ezt Nóra. — Előfordulhat, anya, a házasság is sze­rencsejáték, mint ahogy sok minden más az életben — felelte Nóra bólintva. — Az embe­rek többsége mégis kockáztat, s megpróbál­ja fülön csípni a szerencséjét. Minden sértő szándék nélkül megkérdezem: elégedett, boldog embernek érzed magad, anya? — Igen. — Annak ellenére, hogy aput soha nem szeretted igazán? — Honnan veszed ezt a badarságot? — Nem mindegy?... Tudom, anya, hogy volt egy nagy szerelmed, egy főhadnagy, pedig ö sem a te köreidből származott, mégis elhagyott, azaz ... — Nem hagyott el! — sipította Angyalos­syné rémülten, miközben arra gondolt, ha ezt tudja a lánya, mást is tudhat. — Elesett a fronton.. . — Legalább önmagadat ne csapd be, anya — mondta Nóra higgadtan, s ha már ennyit kimondott, a többit sem hallgatja el, gondolta. — Ha elesett volna a fronton, hogyan jelentkezhetett volna jóval a háború után, 1948-ban Bécsből ? Jelentkezett, de te már akkor az apu felesége voltál, és én azt is tudom, anya, hogy a bátyám ... — Ki ne mondd. Nóra, ki ne mondd, mert 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom