A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 47. szám
Az óvoda a fatu büszkesége tességes bér. Mindehhez azonban az kell, hogy „fent" és „lent" egyaránt rend legyen. Sokat beszélünk például a vállalati önállóságról, de hol van az még a valóságtól. Én elhiszem, hogy minden munkás azt szeretné, először az ő munkahelyén legyen rend. Véleményem szerint azonban a rendet csak felülről kezdve lehet csinálni. Természetesen, engem még az a kérdés is foglalkoztat, hogy mit tehet, s egyáltalában tehet-e valamit a szakszervezet a munkahelyi érdek- és „hangulatvédelem" érdekében?... A szakszervezeti munkának ugyanis csak akkor van súlya, ha a tagság is támogatja. Ezt azért hangsúlyozom, mert egyelőre úgy tapasztalom, hogy a dolgozók túlnyomó többsége az úgynevezett hallgatag, esetleg csak otthon, családi körben zsémbelődö tömegbe tartozik. Gondolom, másnak is könnyű észrevennie, hogy a passzivitás és a bizonyos fokú bizalmatlanság között összefüggés van. Aki nyitott szemmel jár, könnyen észreveheti, mennyire fásultak és fáradtak az emberek. Az anyagra váró tétlenség, a mellékes utáni hajsza, a nem épp szívderitő fizetés havi beosztása a fizikai munkánál is fárasztóbb. • A TECHNIKUS negyvenhat éves és több mint negyed évszázada dolgozik a vasműben. Hétköznapjainak, akaratlanul is, egyik életeleme a levelezés, mert többnyire írásban szokott magyarázatot kérni arra, miért nem fogadták el újítási javaslatát, miért nem kapott magasabb prémiumot, miért nem kaphat vállalati lakást, satöbbi. Hangjában a becsvágy szikrája sem érződik: — Belefáradtam. Egy fiatal egy hegynek is nekiront, én legfeljebb egy kupac homokot hordanék el. Hogy mi köt ennyi év után a vasműhöz? ... Semmi! Talán a megszokás. Lehetséges, hogy még nyugdíjba is innen megyek. De nem hűségből, hanem azért, mert egyebütt sem rózsásabb a helyzet. Ráadásul a feleségemet is korán elvesztettem, apám sem él már, a házunkat lebontották, s én most az édesanyámmal egy kétszobás panellakásban élek ... Sokan ajánlgatják: próbáljak újra megnősülni. Kérdem én: hová, minek? Arra a kétszobás lakásra nem lehet családot alapítani. Anyám igazodjon a feleségemhez, vagy fordítva és én legyek közöttük a válaszfal ? A fizetésem ?... Ennyi esztendő után jóval több is lehetne, és akkor még ennek az összegnek kis híján egyharmada is az agglegényadóra megy. Csodálni való, ha úgy érzem, hogy nincsen vágyam és már belefáradtam ?! • A riporter — csattanóképpen — mindehhez csak annyit fűz hozzá: itt az ideje az ilyen és ehhez hasonló panaszokat nemcsak felülnézetben szemlélni, hanem törvényszerű tapasztalatként tudatosítani, hogy a közérzet is termelő erő. A munkásközérzet, szerintem, kétszeresen az. MIKLÓSI PÉTER Fotó: V. Priby/ Két esztendeje, még 1987 augusztusának utolsó munkanapién történt: újonnan kinevezett igazgatónő érkezett a felsöszemerédi (Horné Semerovce) körzeti óvodába. — Körbejártam az akkor mindössze tízéves épületet, bekukkantottam minden helyiségbe — emlékezik Csala Zsuzsanna —, s egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Ugyanis kiábrándító, lesújtó látvány fogadott. De kezdjük a legelején: gazdátlannak tűnő tíz árnyí, gazzal sűrűn felvert játszóudvaron egymástól alig fél méterenként száradt ágú, kivénhedt, zömmel már meddő gyümölcsfa-matuzsálemek terpeszkedtek. Ide a gyerekeket lehetetlen kiengedni, mértem fel egy szempillantás alatt a helyzetet, ezen az áldatlan állapoton változtatni kell... Csala Zsuzsanna ipolysági (Sahy) lakos, naponta ingázik a városkától mintegy nyolc kilométernyire lévő munkahelyére. — A termekben úgyszintén kiábrándító kép tárult elém — folytatja a kedves beszédű ..gyermekkertész" a múltidézést —, a barátságtalan, komor szürkére mázolt sivár helyiségekben jószerével csupán egy irattartó, meg egy nyúlketrechez hasonlatos szekrényféle éktelenkedett. Amikor kinyitottam az alkalmatosság ajtaját, agyongyötört, tönkrenyomoritott játékok garmadája dőlt az ölembe ... Nem sokat tétlenkedtem; újrafestetem az egész épületet, határoztam hirtelen, ám a szobafestő meg akart szökni, amikor bevezettem az egyik tanterembe. Az igazgatónőt nem törte le a sivár látvány: fűt, fát megmozgatott. A Lévai (Levice) Járási Nemzeti Bizottság illetékes osztálya például, sürgetésére, közbenjárására. 50 ezer korona gyorssegélyt utalt ki tatarozás, épületfelújítás címén a folyószámlájukra. A mesteremberek is egymás kezébe adták a kilincset, az óvoda néhány nap leforgása alatt immáron új köntösben fogadhatta az emberpalántákat. Bútorzat vásárlására újabb 80 ezer koronát kapott az intézmény. — Akkoriban 32 gyermek járt a szlovák osztályba, és 28 gyerek koptatta a magyar osztály padjait — magyarázza az igazgatónő —, ám mára már némiképp változott a helyzet: jelenleg huszonegyen látogatják a magyar tagozatot, a szlovák részlegnek pediglen 29 a létszáma. A négy tanerős óvoda mára Felsőszemeréd büszkesége. Az országút felöli tenyérnyi füves területen takaros mászókák sorakoznak. Az épület tágas, védett belső játszóudvarán ápolt, dús gyepszőnyeg pompázik. Az ízlésesen berendezett szobabelsők bútorzata pihenteti a szemet, üdítő látványt nyújt. A polcokon színes és fekete-fehér televíziókészülék, két hangfallal ellátott modern lemezjátszó és egy világfogó rádió sorakozik. A könyveknek, a meselemezeknek se szeri, se száma. Hat cigányszármazású apróság is látogatja a tanítást. A szolidan öltözött gyerekek rend - szeresen járnak az óvodába. — Az utóbbi időben különösképpen fogy az osztályok lélekszáma — panaszolja beszélgetőpartnerem —, Ipolyságon ugyanis a minap új lakótelep nyílt, és többek között sok szemerédi, meg egyéb környékbeli fiatal család is, munkaadójuk jóvoltából, ezekbe a bérépületekbe költözött. Jómagam viszont szíves-örömest Szemerédre költöznék. Itt a munkahelyem, naponta 24 órán át lenne tennivalóm, a férjem szlovák—magyar szakos pedagógus, a helyi iskolában pedig, úgy tudom, égető szükség lenne az ilyen képesítésű tanerőre, ám a község egyelőre nem tud lakást biztosítani a számunkra. Az alapiskola A finom falatok mindenkinek izlenek és az óvoda minden pedagógusa a környező települések valamelyikéből kénytelen buszozni reggelente. A tanintézménybe a helybéli apróságokon túl két szomszédos községből, a savanyúvizforrásáról híres, ismert Szalatnáról (Slatina) meg Egegröl is járnak nebulók. A mintegy 20 gyermeket a földműves-szövetkezet autóbusza szállítja Felsöszemerédre. A buszmegállótól az ügyeletes tanítónő kíséretében érkeznek „munkahelyükre" a gyermekek. Csala Zsuzsanna a padlótól a padlásig kicsinosította az óvodaépületet, rengeteg munkát adott a gyermekek szüleinek is, azonban mégsem omoltak meg érte reá az anyukák és édesapák. Mindenki tiszteli, becsüli, s nagyra értékeli az ügybuzgó ifiaszszony lelkesedését, munkáját. Az intézménynek a szülőkkel harmonikus a kapcsolata. — Tűzön-vízen keresztül viszem az elképzeléseimet — vallja a szakember —, minden felmerülő gondot, problémát megbeszélek a szülőkkel, s együtt igyekszünk megoldani azokat. A szóban forgó három falu gyermekei ma már valóban kellemes környezetben, játékokkal, segédeszközökkel, tanszerekkel gazdagon felszerelt óvodába járhatnak. Az apróságok reggelente örömmel nyitnak be az épületbe. Persze, tennivaló most is akad még elég. Csala Zsuzsanna „ötletzsákja" ugyanis soha ki nem ürül, el nem apad. Rönkfából eszkábált játékokat szeretne felállítani a napfényes, tiszta udvaron. Látom már, hogy néhány, fafaragásban jártas apukának lesz elfoglaltsága a hosszú téli estéken. — Az ételeket, még ha bizonyos mértékben kötve is a kezünk — bizonygatja az igazgatónő, igyekszünk kis tanítványaink szája ize szerint elkészíteni. A szakácsnők remekül főznek, kiválóan értik a dolgukat. A tanintézmény regei fél héttől fogadja a gyerekeket és délután fél ötig a szakképzett óvónők sok szépre, jóra, hasznos tudnivalóra megtanítják őket. Fél hármat mutat a falióra, ébredeznek az ebéd utáni alvásból a fiúcskák és kisleányok. Páran egyedül gyömöszölik magukra ruháikat, s a világért sem engednék öltöztetni magukat, néhány apróságra viszont a tanító nénik adják gyors, begyakorlott mozdulatokkal a kockás inget, a pöttyös blúzt, a matrózköpenyt, vagy éppenséggel a divatos, méregdrága farmernadrágot. A magyar osztályban a rangidős Horváth Magdolna fogad. — Egegröl ingázom — újságolja, miközben a gyerekek már uzsonnakenyerük első falatjait majszolják —. a mi óvodánk nem újkori csomagmegőrző, a tőlünk iskolába került gyermekek az alma materben is megállják helyüket. S számunkra ez többet ér minden kitüntetésnél. Magyarországi meselemezeket, daloskönyveket, versesköteteket szép számmal vásárolunk. Volt óvodásaink gyakorta ránk nyitják az ajtót. Június végén például hárman az iskolából egyenesen hozzánk futottak a jeles bizonyítványukkal. A szlovák osztályban Gergely Mária foglalkozik épp a lányokkal, fiúkkal. — Mindössze két és fél esztendeje csöppentem a kollektívába — tudom meg a 29 éves óvónőtől —, de már úgy érzem, sikerült megnyernem a szülők bizalmát is. Ha a nemzeti bizottsággal sikerülne még szorosabbra fűzni a kapcsolattartás szálait, teljes lenne az örömöm . .. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei Van, aki egyedül öltözik, s akad, akinek segíteni kell 13
