A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 46. szám
LO VICS EK BÉLA ••• — Lehet, hogy igazatok van, lehet, hogy évek múltán én is rájövök, hogy tévedtem, mégsem mondok le a leendő férjemről a fél országért sem, a magzatomat pedig akkor sem vétetném el, ha nekem adnák egész Brazíliát... Én itt érzem jól magam, itt vagyok boldog életemben talán először és igazán. Olyan nehéz ezt megérteni? — Ezernyi érvet tudnánk felhozni, ami megmérgezheti a tervezett házasságodat — mondta Angyalossyné keserűen. — Az a környezet és szellem, amelyben nevelkedtél, kitéphetetlenül belédoltott valamit, valami felsőbbrendűséget. Neked más az érzés- és gondolatvilágod, mint az átlagos embereknek. Neked másak a szokásaid, az igényeid. Talán nem is tudatosítod, de ha nagyon magadba szállsz és elgondolkodol a kérdés fölött, rájössz, hogy a te életedet nem tudják teljessé tenni az egyszerű, hétköznapi dolgok ... Nóra próbálta megérteni a szüleit, s talán meg is értette. Ők még mindig az őseik volt kastélyainak, vadászlakjainak, s nagy birtokainak a távoli múltba hullt, de gyakran felidézett emlékeinek a bűvkörében élnek. Hiába változott meg gyökeresen körülöttük a világ, vérükben még benne zúg a régmúlt üzenete, ami csak akkor szűnik meg és válik szürke köddé, ha rájuk szegelik a koporsó fedelét. Égre nvíló ablak 20. — Nem haragszom rátok — mondta Nóra végül csendesen. — De nagyon szépen kérlek titeket, ne avatkozzatok bele az életembe, hagyjátok járni a saját utamat. — Ez az utolsó szavad, kislányom? — kérdezte az apja. — Igen, apukám, ez. — Már pedig mi soha nem nyugszunk bele a tervezett házasságodba — jelentette ki az anyja. — Soha! — Ahogy gondoljátok ... — vonta meg a vállát Nóra. — Szervusztok! — Az ajtóból még visszafordult. — Ha valóban annyira imádjátok az unokátokat, délutánra elhozhatom, sőt ha igényűtek, a „vőlegényemet" is bemutathatom. Legalább meglátjátok, hogy kivel rontom el az életemet. Nos? Az anyja meglepett, tétova mozdulatot tett, s kérdőn nézett a férjére, aki felállt és előbbre jött: — Gyertek, Nóra, előbb-utóbb úgy is át kell esnünk rajta! — Jövünk — mondta Nóra, azzal elment. Angyalossyné nem kis felháborodással fordult a férjéhez. Magas fejhangon szólt: — Arnold, kérlek, ezt nem kellett volna. Elég kellemetlen helyzetbe sodortál. Engem egyáltalán nem érdekel az a „melós” fiatalember. Angyalossy az ablakhoz sétált és hosszan nézett kifelé. Szivarja kékes füstkígyót eresztett a mennyezet felé. Később megfordult és csendesen megjegyezte: — A „melós" is ember, Matild ... — Másról van szó, Arnold. Arról, hogy nem való a mi családunkba — engedte lejebb hangját Angyalossyné. — Mit szólnak majd az ismerőseink, a barátaink ?... Nekünk egész életünkben szégyenkeznünk kell valami vagy valaki miatt? Angyalossy a fejét ingatva nézett a feleségére: — Nagyobb szégyen nem érhet, mint amilyen akkor ért, amikor a fiunkat letartóztatták és elitélték, Matild, kedves. Túléltük ... Ezt is túléljük... — A magas, enyhén kopaszodó, szemüveges férfi gondozott kecskeszakállát simogatta. — Ha valóban feljönnek, megkértek, légy mértéktartó és őrizd meg a nyugalmadat. Főleg arra ügyelj, hogy még véletlenül se sértsd meg. Ne feledd, hogy az egyszerű embereknek is van önérzetük ... Magadban érezhetsz, gondolhatsz bármit, de ne mutasd ki. Lehetsz méltóságteljes, de túlzásba azért azt sem kell vinni. Elég világosan fogalmaztam? — Igen, Arnold, bár annyira már ismerhetsz, hogy a bennem dúló indulatokat és keserűséget nehezen tudom palástolni. — Tanácstalanul széttárta a karját. — Azt sem tudom, mivel kínáljam meg. Arnold, kérlek, egyáltalán szükséges megkínálni valamivel? — Ejnye, ejnye, kedvesem, hiszen nem díszebédre jönnek. Kávé van, ital is van ... Angyalossyné idegesen legyintett, aztán bevonult a konyhába. Tanácstalanul körülnézett, mintha elfelejtette volna, hogy mit is akar csinálni tulajdonképpen. Nóra lefelé ereszkedvén a lejtőn, akaratlanul is összehasonlította a szüleit András szüleivel meg a nővérével. Az eredmény egyértelmű volt. Egyszerűségükben is nagyszerű emberek. Nyíltak, őszinték, aligha ismerik a képmutatás különböző vállfajait. Rövid ott-tartózkodása alatt azt is megállapította, milyen megrendítöen szép és emberi a viszonyuk a környezetükhöz, a természethez, az állatokhoz. Mindenben társat és barátot látnak. Ámbár Andrásnak igaza lehet abban, amit a faluról mondott: „Nézd, Nóra, a felszíni jelekből nem lehet igaz és teljes képet alkotni. Olyan a falu, mint a tenger. Fent a szebbik, a békésebb arcát mutatja, de lent. az ónszínű mélyben, sokszor félelmetes erők dolgoznak. Falun is élnek irigy, áskálódó, kapzsi, féltékeny, nagyravágyó emberek. mint bárhol a világon. Mivel azonban mindenki mindenkit ismer, falun erőteljesebben érvényesülnek az évszázadok alatt kialakult, íratlan törvények. Nóra távolléte alatt András a kislánnyal játszadozott. Maga is elcsodálkozott azon, mennyire hozzáédesedett Petra. Nézte, nézte a körülötte sündörgő, beté-belécsimpaszkodó kislányt, s akaratlanul is felvetődött benne a kérdés: vajon tudja-e majd úgy szeretni, mint a sajátját? S vajon mi lesz akkor, amikor a kislány megtudja, hogy nem ő az igazi apja? Vajon továbbra is ragaszkodik-e hozzá, vagy netán örökre meggyülöli? Mint ahogy eddig mindennap, most is felhívta Etelkát. — Nagyon hiányzol nekünk — sírta bele a kagylóba a nővére. — Egyre jobban hiányzol. Pali se találja a helyét... — Ti is nekem ... Petra odafurakodva belekiabálta a kagylóba: — Szia, szia! — Szia, kis csillagom! Közben hazaérkezett Nóra. Látszólag megnyugodva. András mégis megkérdezte: — Nem veszekedtetek? — Kicsit... végül megbékéltünk ... Úgy készülj fel, hogy ebéd után meglátogatjuk őket. Meghívtak... — hazudta Nóra. — Természetesen nem muszáj elmennünk, ha nem akarsz. — Miért ne mennénk, ha egyszer meghív tak? Tán csak nem esznek meg? — Ki tudja ? — nevette el magát Nóra. Ebéd után összekapták magukat, beültek a kocsiba — Nóra vezetett —, s a motor felduruzsolt velük a meredek emelkedőn. Felérve a dombra, Nóra balra mutatott: — Ez itt a filmgyár. Jártál már erre? — Nem. Megálltak és kiszálltak a villa előtt. András ugyancsak rácsodálkozott: akár egy kacsalábon forgó csodalak! Már maga a terméskőből emelt kerítés is megkapó látványt jelentett a számára. Az üdezöld pázsitfű közepén körbe-körbe forgó öntözörózsa szórta a vizet. szanaszét ezüstfenyők guggoltak, mint valami zöld ruhába öltözött, mesebeli törpikék. A nyitott garázsajtón belül egy Renault csillogott ezüstösen. András kellemetlenül kezdte magát érezni. Belépve a tágas hallba még inkább elanyátlanodott. A pazar berendezés, a kandalló, a festmények a falakon, s a hatalmas pálmák látványa valósággal elkápráztatta, ráadásul a magas, kecskeszakállas férfi, meg a rettenetesen kikészített, hidegtekintetű anyósjelölt szemének a kereszttüzében olyan parányinak érezte magát, mint egy elázott, szüike veréb. — Jó napot kívánok! — köszönt illedelmesen. Angyalossyné feléje lépett, kézfogásra nyújtotta a kezét, de olyan magasra tartva, hogy Andrásnak önkénytelenül rá kellett hajolni és megcsókolni. — Isten hozta! Utána a háziúrnak mutatkozott be András, akinek az arcáról Nóra azt vélte leolvasni, hogy tetszik neki a délceg, jóvágású fiatalember. A kölcsönös bemutatkozás után leültek. Petra rögtön András ölébe kéredzkedett, de Angyalossyné magához húzta. — Nem is adsz puszit az óminak? — kérdezte és homlokon csókolta a kislányt. Nóra észrevette Andráson, hogy igen feszélyezett. Nem csoda, egyébként is eléggé feszült volt a hangulat. Hiába törte a fejét, hogy mivel oldhatná fel a feszültséget, semmit sem tudott kitalálni. Végső kétségbeesésében italt meg kávét kért. pedig otthon megkávéztak. így mégis megmozdult körülöttük a világ. A két asszony a konyhába ment, Petra a nyomukban, hozták az italt. 14
