A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 46. szám
poharakat meg a kávét. Közben a háziúr arra biztatta Andrást, hogy ha dohányzik, nyugodtan gyújtson rá, hiszen ők is dohányoznak. Ivás és kávézgatás közben némileg ugyan csökkent a feszültség, András mégis úgy érezte magát, mintha csupaszon ülne egy kirakatban. Angyalossyné egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, s a háziúr is kitartóan fürkészte az arcát. Semmitmondó témákrók kezdődött a társalgás, akadozva persze. Később Angyalossy — mint valami vizsgálóbíró — Andráshoz fordult: — Meséljen magáról valamit, fiatal barátom — mondta megnyugtató, mégis számonkérésnek tűnő hangon. Szerencsére Petra András ölébe szedkezett, ami jótékonyan hatott rá. Mintha annak a képzeletbeli kirakatnak bemeszelték volna az üvegjét. Már nem érezte magát annyira kiszolgáltatottnak. Minden lényeges tudnivalót igyekezett elmondani magáról. Világos, egyszerű, keresetlen szavakkal mondta el. Ezalatt Angyalossyné úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné őt András mondókája, a valóságban azonban minden idegszálával, feszülten figyelt. — Ennyi az egész — fejezte be András. — Ami az egyetemet illeti, kár volt abbahagynia — jegyezte meg Angyalossy. — Édesapámnak sem tetszett. — Igaza volt. — Belém bújt az ördög — ismerte be András őszintén. — Még semmiről sem késett le ... — Én is úgy vélem ... — mondta András, s tekintete az egyik festményre vándorolt. Angyalossy követte a tekintetét és megkérdezte: — Tetszik? — Szép. — Érdekli a képzőművészet ? — Sajnos, nem értek hozzá, de azért... — Jöjjön, mutatok néhány szép és értékes festményt — állt fel a művészettörténész. Aránylag nagy és tágas szobába léptek be. A falakon rengeteg szebbnél szebb és értékes kép függött. András őszinte csodálattal bámulta, s még nagyobb ámulattal hallgatta az idős művészettörténész kiselőadását egy-egy festményről. András már szédelgett. Hallani ugyan hallotta. hogy mit beszél a háziúr, érteni azonban vajmi keveset értett meg belőle. Szégyenérzettel vegyes, kisebbségi érzés mardosta. Azzal sem mert dicsekedni, hogy mindent tökéletesen ért, viszont az ellenkezőjét sem merte bevallani. Nem is kellett, hiszen az idős ember tapasztalt szeme jól látta, hogy mi a helyzet. Egyáltalán nem botránkozott meg rajta, hiszen száz meg számilliók élnek a földön a képzőművészeti alkotások ismerete nélkül. Attól független persze lehetnek tisztességes, becsületes és értékes emberek. Egyébként találkozott ö már nem egy magas polcon ülő emberrel, akinek hasonló értetlenséget tükrözött arca, mint Andrásnak. — Gyönyörűek... — kockáztatta meg András csodálatának őszinte kifejezését. — Igen, gyönyörűek, fiatal barátom ... — bólogatott a művészettörténész. — Valahányszor végignézem őket, mindig találok rajtuk valami újat, valami titkot, ami eddig elrejtezett és nem mutatta meg magát. Tudja, kérem, engem újra meg újra magával tud ragadni a felfedezés kifejezhetetlen öröme. Olyan ez. mint például a maga munkájában az a pillanat, amikor kézbe vesz egy darab acélt, s el tudja képzelni, hogy mi rejtezik benne, mi mindent lehet abból formálni. Igaz? — Folytatjuk — ••• Különös szenzációja volt Párizs művészeti életének 1874 tavaszán: április 15-én a boulevard des Capucines 35. szám alatt — a híres fotográfus, Nadar műtermében — megnyílt a „Festők, szobrászok és vésnökök szövetsége" elnevezésű csoport kiállítása. A közönség csaknem az első naptól kezdve szokatlan érdeklődést tanúsított a kiállítás iránt, mely — ugyancsak szokatlan módon — szinte senkit sem hagyott hidegen: volt, aki vidáman hahotázott, volt, aki szömyűlködött, a hölgyek némelyik kép előtt felsikoltottak, mások gúnyosan kacagtak, néhány önmagáról elfeledkezett úr hangosan káromkodott, a sajtó pedig botrányról irt. a „nagyravágyás szerencsétlen tébolyodottjainak találkájáról", s az ítészek (néhány „különc" kivételével) példás egyetértésben ócsárolták a műveket és alkotóikat. Száztizenöt év telt el azóta: a kigúnyolt és szidalmazott művészeket már régóta a festészet történetének nagyjai között tartják számon, alkotásaik pedig elképesztő összegekért cserélnek gazdát az árverési csarnokokban s a képtárak féltve Őrzött kincsei közé tartoznak. Ha ma szemügyre vesszük az 1874-ben oly nagy felzúdulást kiváltó műveket, nem értjük a heves reakció okát. A tény azonban megmásíthatatlan: az impresszionizmus, a művészettörténet e kiemelkedő jelentőségű irányzata a botrány jegyében született, s a fentebb említett csoport képviselői megbélyegző jelzőként kapták az impresszionista elnevezést; ám ez szerencsésnek és időtállónak bizonyult. Az 1874-es kiállítás résztvevői s a hozzájuk később csatlakozók valóban a látvány kiváltotta benyomásaik (impresszióik) legérzékletesebb és leghűségesebb rögzítésére törekedtek: a pillanatnyit, a szüntelenül változót kívánták megörökíteni — a felvillanó, vibráló, sugárzó fényeket, a színüket változtató árnyékokat, a suhanó felhőket s a hullámok játékát a légköri tüneményeket és a színek káprázatát. Értetlenséget és ellenszenvet kiváltó képeiken fényben fürdő tájakat látunk, csillogó víztükröt s áttetsző eget; megfestették a napkeltekor lángra gyúló láthatárt s a vízben lebegő halvány árnyékot, a téli napfény fátylas sugárzását és a nyári égbolt ragyogását, a nagyvárosok tarka forgatagát s a vidék csendes idilljét. Festményeiken a szineket és a formákat átalakító fény lett a főszereplő, s a pillanatnyi vizuális élmények megragadása mindenekelőtt a tünékeny fény megragadását jelentette: nem érték be a helyszín felidézésével, hanem az órát, a percet is meg akarták örökíteni — a pillanatot, amikor a felhőkön áttör a nap, árnyak vetődnek a templom falára, tajtékzó hullámok zúdulnak a tengerpart szikláira s a köd fátyla mögött felsejlik egy távoli torony. Az impresszionisták a szemük elé táruló látvány azonnali megörökítésére törekedtek, ezért festményeik a kortársak szemében vázlatosnak, elnagyoltnak, színes foltok sokaságának, kuszának és zűrzavarosnak tűntek. A műtermi festészethez szokott, akadémikus irányzatokon nevelkedett közönség elképedése és dühe, mi tagadás, érthető. A publikumot száztizenöt évvel ezelőtt megkacagtató és felbosszantó művészek legkiválóbbjait — Renoirt, Monet-e. Degas-t, Pissarrot — a kezdeti elutasítás után már életében „utolérte" a világhír, a megpróbáltatások éveit a siker és a dicsőség évei követték. Alfred Sisleynek vigasztalanabb sors jutott osztályrészül, holott — egész életműve ezt tanúsítja — alighanem ö volt a leghűségesebb impresszionista, aki mindvégig rendíthetetlenül kitartott az eredeti célkitűzések mellett s akit kivételes érzékenysége és természetszeretete az impresszionista tájképfestészet egyik legkiemelkedőbb képviselőjévé tett. Élete nélkülözi a regényes fordulatokat, a látványos mozzanatokat: 1839. október 30-án Párizsban látta meg a napvilágot, angol szülők gyermekeként. Kereskedői pályára szánták, ám művészi hajlamai hamar kétségtelenné tették, hogy az ifjú Alfrédből sosem lesz üzletember. A kor kívánalmainak megfelelően beiratkozik az egyik festőiskolába, ugyanoda, ahol Renoir és Monet is tanul. Az akadémikus képzés egyiküket sem elégíti ki, az impresszionizmus leendő nagyjai már pályafutásuk kezdetén az elavult, terméketlen módszerek meghaladására törekszenek s ösztönösen is lázadnak a bilinccsé vált „megszentelt" hagyományok ellen. Sisley — akárcsak társai — a műterem helyett a természetet választja munkája színhelyéül ; fiatal éveitől haláláig a táj szerelmese volt és maradt. Első fennmaradt képei 1866-ból származnak s Corot és Courbet MÁTÉFFY ÉVA Párizs, 1926 Szuronyok bennünk: töltőtollak, s nincsen mit írni az égre. Hát felhő ül mindenki vállán Amadeust fütyörészve. Tékozló fiú Csatakosan, mert űznek engem, estefelé, ha megérkeztem, komm száll a nyírfaágra. Csillagraj verdes magány-rácson. Szédül a szél a nyírfaágon, mai mormo/ásom várja. Dermedt imám zúzmaraszó. Az arcomon fém-marató könny a telet mélyre vájja. Du. 3 óra így csöppentem abba, ami hangod volt: sírás lett, s arcod üvegszilánk. hatását tükrözik. A majdani „botrányfestő" művei ekkor még a hivatalos művészetet reprezentáló Szalon számára is elfogadhatók. 1870 után azonban fokozatosan kialakul egyéni stílusa, festményein a világos színek válnak uralkodóvá, egyre merészebben és sikeresebben törekszik a fényhatások, az atmoszferikus jelenségek érzékeltetésére. A motívum nála is — akárcsak Monetnál vagy Renoimál — fokozatosan impresszióvá változik; igyekezete arra irányul, hogy megörökítse a visszfények vibrálását, az árnyalatok addig kifejezetlennek vélt finomságait. 1874-ben már tökéletesen birtokában van művészi eszközeinek; a Nadar műtermében rendezett híres-hírhedt tárlaton ő az új irányzat egyik legmarkánsabb képviselője. A következő nyolc évben még háromszor vesz részt az impresszionisták csoportos kiállításán. majd számos egyéni tárlaton mutatja be müveit, jószerivel visszhang nélkül. A siker és az elismerés hiánya ellenére lankadatlanul dolgozik. 1870-től haláláig a Szajna völgyében megbújó kis falvak lakója és festője: Louveciennés, Voisins, Marly, Morét neve az ő vásznainak köszönhetően vonult be a művészettörténetbe. A nagyvárosok nyüzsgésétől távol, szegénységgel, megalázó gondokkal küszködve kitartóan festi a szeme elé táruló vidéket; képein megkapó liraisággal idézi fel az árvíz komor látványát, a téli táj derűjét és csendjét, a virágba borult kert színpompáját, a nyári reggel szétáradó fényeit és a napnyugta halkan lopakodó árnyait. Sisley festményeit szemlélve úgy érezzük, mi is ott vagyunk a tájban, megérint bennünket annak hangulata és atmoszférája; a Kis rétek tavasszal című kép nézője szinte hallani véli az újjáéledő természet zsongását, míg a Szajna-part ősszel címet viselő műről az évszak csendes melankóliája árad, másutt pedig nyári napfény ragyogja be a tájat, hűvös árnyékok remegnek a vízen s meleg szél borzolja a fák lombjait (A moret-i híd nyáron). Sisley a megfoghatatlan jelenségek megfestésére törekedett, s legjava alkotásainak tanúsága szerint sikerrel: láthatóvá tette a köd nesztelen gomolygását (A köd), az esőt (Moret-Sur-Loing esőben), érzékeltetni tudta a hőséget és hideget, megörökítette az égbolt s a víztükrök örök fényjátékait. Az impresszionistákat a kezdeti elutasítás után egyre nagyobb elismeréssel kezdték emlegetni; a nyolcvanas években képeik ára folyamatosan emelkedett s a müértö publikum már korántsem tekintette őket „őrültnek" és „szélhámosoknak". Monet, Pissarro, Renoir és Degas a századvég neves és sikeres festői lettek. Sisley-t azonban — noha tehetsége és művészi eredményei az előbbiek egyenrangú társává tették — továbbra is elkerülte a megérdemelt elismerés. A vidéki magányában alkotó művész a kilencvenes évek elejétől egyre kevesebb képet fest, energiája és munkakedve megfogyatkozik. Hiábavalónak érzi sok évi munkáját, a szűnni nem akaró filléres gondok felöriik erejét. Az évtized végén súlyos betegség hatalmasodik el rajta, s röviddel felesége halála után, 1899. január 29-én ö is elindult az utolsó útra. A sors könyörtelen iróniájának kell tekintenünk, hogy alig néhány hónappal ezután bekövetkezett, amire egész életében hiába vágyakozott: képeit sikerrel adták el az árvái javára rendezett árverésen. A port-marlyi árvíz című művét 1900 márciusában kivételesen nagy összegért, 43 000 frankért vette meg egy gyűjtő, az utókor „igazságszolgáltatása" azonban már nem jelenthetett elégtételt a festőnek. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 15
