A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 46. szám
fejlődnek, ám a testi fejlettség nem jár szellemi fejlettséggel is. Nagykürtösnek valójában nincs múltja, történelme, s ma már tulajdonképpen őslakossága sem. — Csak az eddiginél szélesebb körű társadalmi összefogással lehetne a problémakörre végleges megoldást találni — állítja magabiztosan a filozófusdoktornő —, ettől függetlenül szorosabbra kellene fűzni a szülők és az iskola kapcsolatát is. A kis emberpalánta számára szülei életvitele és pedagógusi viselkedése meghatározó. Az iskolák a mainál nagyobb családnevelési feladatot vállalhatnának magukra. S ne legyen tabu a nemiség sem. Természetesen a papáknak, mamáknak is többet kellene törődniük csemetéikkel. Az utcákon csellengő „kulcsos gyerekekről” jut eszembe: fontos, hogy a figyelem középpontjában továbbra is a család maradjon, a család egyes tagjai elosszák odahaza egymás között a munkát, jó példával elöl járva neveljék szemük fényét. — Az anya pótolhatatlan, a nö szerepe a családban főszerep. Ezt az állami családpolitika új koncepciójának a kidolgozásánál mindenképpen figyelembe kellene venni. Az anyuka necsak nevelje gyermekét, hanem jó családanya is legyen, s ne kelljen a megélhetéshez szükséges anyagi javak előteremtése végett erről a lényegbevágó szerepkörről lemondania. — A szüleihez kicsi kora óta erős érzelmi szálakkal kötődő fiú vagy leány minden valószínűség szerint az odahaza tapasztalt, biztonságot nyújtó családmodell elérésére fog törekedni. Az ideális családmodell kialakításában besegíthet az általános iskola is, azonban még egyszer mondom : a kicsi, világgal ismerkedő gyermeknek a szüleitől kell az alapot megkapnia, mert különben önmaga és közvetlen környezete számára egyaránt elveszik. A nők fokozott megterhelése a munkahelyen és a családban, a válások száma növelésének jelentékeny kockázati tényezőjévé lépett elő ... A család, a társadalom alapsejtje, a fiatalok személyiségformálásának legjelentősebb fóruma, a jelenlegi helyzetben azonban ezt a funkcióját nem tudja kielégítően teljesíteni, ugyanis a szülőknek rendkívül kevés idejük marad a gyermekekkel való személyes kapcsolattartásra. Az érzelmi nevelés hiányát pedig a kis emberpalánta hatványozottan megérzi, s egy életen át meg is sínyli. — El is idegenedtünk egymástól. Szemrebbenés nélkül átlépjük a földön fekvő idegent, a világért sem lépnénk közbe, ha segítségért kiált valaki, s ezt megfigyelik apróságaink is. S jó pár év múlva ők nevelik majd a saját gyermekeiket tapasztalataik alapján. A szociológusok és jogászok, a hivatásos gyermekvédők, a pedagógusok és a pszichológusok a családok válságáról beszélnek. A válság előidéző okairól pedig, úgy tűnik, egyelőre legalábbis, nem akarnak tudomást venni. Sok tizenéves fiatal, pár napi ismeretség után azonnal házasságkötésre szánja el magát. Ha beleununk — jelentik ki már az anyakönywezetötől kifelé jövet —, legfeljebb elválunk... — Mi, felnőttek pedig megrökönyödünk nyeglének ítélt magatartásukon. S csodálkozunk megjegyzésükön. Az idén 6 hónap leforgása alatt 72 pár fordult meg a tanácsadóban. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző illusztrációs felvételei 1. PONTOK ÉS ÁGYAK Azon tűnődtem a minap, hogy jövőre júniusban — például az egyetem orvosi karán — vajon kinek lesz több esélye a felvételre? Annak-e, aki közvetlenül érettségi után, frissen edzett agysejtekkel tehet majd tanúbizonyságot elméleti felkészültségéről; avagy annak, aki a tavalyi felvételin kevesebb pontszámot ért el és az első kudarc után dolgozni ment, s most alulnézetben: a betegágy meg a műtőasztal mellől ismerkedik az egészségüggyel, egy esztendei derekas munka után pedig majd ismét nekigyürközik a felvételinek ... Szerintem a múltban, szinte napjainkig, összehasonlíthatatlanul több szerencsével biztatott az első sikeres nekifutás. A sors jobbára az eminens tanulóknak kedvezett. Annak, aki a jó vizsgázó adottságaival, esetleg egy kis háttérből irányított protekcióval, az átlagosnál könnyebben vette a nagy erőpróba akadályait. Az oktatási minisztérium illetékese napilapjaink egyikében viszont azt nyilatkozta a minap, hogy a jövőben azokat, akik nemcsak a pontszámhatárt érték el, hanem már másodszorra, netán harmadszorra jelentkeztek, illetve egy két évet dolgoztak is a kiszemelt szakmában. Nos, ez a megoldás, elvi jelentősége mellett, jó néhány gyakorlati előnnyel is biztat. A jelentkezőt arra készteti, hogy ne csüggedjen a félresikerült felvételi okán, hanem a hétköznapok kemény erőfeszítést követelő munkájában ismerje meg a választott pályát. A leendő orvosok példájánál maradva például azt, hogy a fehér köpenybe, a műtő sejtelmes légkörébe burkolt légies vágyálomhoz hozzátartozik a betegségek gyógyításának megannyi prózai velejárója. Természetesen, a kórházi munka közepette maga a jelölt is megismerszik. Ha a majdani medikus felettesei igazán odafigyelnek, akkor az is feltárul előttük, hogy mely diszciplína számíthat benne utánpótlásra. Hogy gyorsan határozni tudó sebésznek, vagy meditálóbb hajlandóságú belgyógyásznak, elmélyültséget kívánó kutatónak lesz-e az igazi? A napi munkában ugyanis nyilvánvalóvá válnak a személyiség vonásai és emberi kvalitásai, s ezek legalább annyira fontosak az orvossá válásban, mint az összes többi felvételre jogosító szempont együttvéve ... De egyéb vonatkozásban is hasznára válhat a dolognak az egy-két esztendőnyi és a szükségből erényt kovácsoló gyakorlat. Enyhíti ugyanis a kórházi segéderők sokat emlegetett hiányát. A majdani egyetemi felvétel reményében vállalt betegápolás vagy mütöszolgálat — legyen az hordágytologatás, esetleg más kisegítő munka — olyan űrt tölt be, ami rengeteg gondot okoz kórházaink napi üzemvitelében. Lehet, hogy egyesek megköveznek érte, ám mindennek tudatában lenne egy eretnek javaslatom. Nevezetesen az, hogy jó lenne egyenesen ösztönözni, az orvosi karon a pontok bűvöletét és a protekció gyanúját megtörve akár az egy évi egészségügyi munka függvényévé tenni az egyetemi felvételt. Egyébként csupán azért morfondírozom mindezen, mert a napokban három érettségi előtt álló ifjú hölgytől is azt hallottam, hogy ők bizony sebészek lesznek; holott köztudott, hogy a sebészet valóban nem doktor nőknek való orvosi diszciplína ... így talán már jobban érthető, miért vagyok dilemmában a pontokat és a kórházi ágyakat illetően. 2. A PROTEKCIÓRÓL Buszra várakozva három érdekes, jobbára egyazon témába vágó esetet hallottam. Az egyik: egy kétségbeesett apa csak úgy tudta elérni, hogy az alkoholizmus lejtőjére csúszott tizenéves fiát azonnal utalják gyógykezelésre, hogy a hónapokig tartó aktatologatás után a központi napilapok egyikéhez fordult segítségért. A szomorú panasszal elegy jóindulatú közbenjárás megtette a magáét : a felelőtlen kamasz a cikk megjelenése után alig egy héttel már orvosi felügyelet alatt állt. A másik eset: két szülő arról beszélgetett, hogy frissen érettségizett csemetéik az elmúlt nyáron csakis azért nem jutottak be a jogtudományi karra, mert a családok egyikének sem volt kenőpénznek használandó „fölösleges" pénze. És talán a harmadik sztori a legérdekesebb: a csehországi ügyvédi munkaközösségek egyikében felfüggesztettek állásából egy fiskálist, mert a jog gyakorlott embere úgy kívánt segíteni bajba jutott barátján — akit egyébként vámbűntett miatt marasztalt el a bíróság —, hogy a fellebbviteli tárgyalás előtt az ügyben illetékes szenátus elnökének, az enyhébb ítélet reményében, több ezer koronás kézpénzt ajánlott föl. A bíró — aki hajdanán évfolyamtársa volt a pórul járt ügyvédnek — visszautasította az ajánlatot és jelentette az ügyet... Gondolom, e rövid történetkék nem csak engem gondolkodtatnak el. Még akkor is, ha ránk maradt feljegyzésekből tudjuk: már Babilonban és Egyiptomban is előfordult, hogy egyesek áldozatul estek a protekciózás és a korrupció kísértésének, s ez azóta is Így van. Vannak azonban olyan vélemények — és ezt tartom fontosabbnak, amelyek szerint az ilyen-olyan közbenjárási praktikák napjainkban olyan szintet értek el, amelyet a társadalom bizonyos károsodások nélkül már képtelen elviselni. Elegendő a kezünket a szívünkre tenni, hogy rádöbbenjünk: ha bajba kerülünk, vagy más tekintetben akarunk elérni valamit, mindannyian szaladgálunk, hogy elintézzük dolgainkat. Telefonálgatunk, kilincselünk, protekció után futkosunk. Kérvényeinket olykor csak azért írjuk meg, azért gyűjtögetjük, hogy ha majd a föilletékes elé kerülünk, legyen dokumentációnk a tébolygásainkról. Gondolom, mindenki előtt világos, hogy a sűrűn terjedő protekciózás, az egyre burjánzó korrupció hosszú távon bizony elősegítheti a közember kiábrándulását a közügyek sima elintézhetőségének reményéből. Tény, hogy szükség lenne a szóban forgó gyakorlat mielőbbi felszámolására. Ám legalább ennyire világos az is, hogy ez szinte lehetetlen, amíg hiány van áruból, szolgáltatásból, intézményes garanciákból, amíg nem a teljesítményelv a legdöntőbb, s amíg előmenetelt vagy előnyhöz jutást pénz és protekció is motiválhat. Nomeg addig, amíg az ilyen-olyan hivatal nem mindig tárgyal egyenrangú félként, pusztán állampolgári jogon az oda bekopogtató egyszerű halandóval. Mindennek logikus következménye, hogy a protekciózás — sajnos — továbbra is terjedőben van, ami más szavakkal azt jelenti, hogy az utóbbi években tovább romlott társadalmunk erkölcsi kondíciója. Jó lenne tudatosítani végre a régi igazságot: ha a pénz és a protekció diktálhat, akkor jóformán mindenki protekciózhat is, korrumpálható is. Most már csak azt kellene tudnom: én, az újságíró vajon kihez fordulhatnék oltalomért a protekcionizmus megszüntetését intézgetve. Hogy kevésbé legyünk kiszolgáltatva hivatalnak és egymásnak. 3. PERCCSALÁS, NAPLOPÁS Este a televízió szerint állítom be az órámat, reggel a rádióban mégis másképp jelzik a hajnalt. Nyilván az én órám kutyulhatott meg, bár ki tudja ... Akármi is az igazság, fölkelés közben azon töröm a fejem: hogy van ez az idővel? Szerintem furcsán. Például amerre reggelente, úgy nyolc óra körül, a bevásárlás befejeztével fölfelé kapaszkodom a domboldalnak, egyszerre több házat is tataroznak immár hónapok óta. Jómagam lihegek, a táskák súlyától még a szívem is dobog, s közben arra gondolok: tájainkon nem sok érzéke van az időhöz az embernek. Mert azokon az állványokon az alig egy-két segéderő csak lógázza a lábát, a vakolás meg nem halad. Bár erről talán nem is ők tehetnek, hanem az utóbbi évtizedek honi átka: a pontosság és az idöérzék teljes hiánya. Aligha csoda, ha nálunk a legfontosabb szenzáció a határidő. Vagy azért, mert örökösen késik; vagy azért, mert némi adminisztrációs ügyeskedéssel már a kitűzött dátum előtt elkészül, amibe belefognak. Persze, miért is ne lenne így, ha például a szlovák főváros utcáin is bajos két ugyanúgy járó órát találni. Hiába_ no, egy angolnak mégiscsak könnyű. Jelképnek ott van neki a londoni parlament toronyórája, a Big Ben. Vagy London külvárosában, Greenwichiben ott a csillagvizsgáló, ahol rendszeresen ellenőrzik a hiteles időt, s ehhez igazítják a világ sok-sok óráját. Ahogy az ketyeg, úgy ketyeg számos más kronométer is. Például a Kreml nevezetes toronyórája; vagy Berlinben, a brandenburgi kapunál álló világóra, amely szintén helyet kér az ott élők és az oda látogatók gondolatában. Igaz, hazánkban egy-két nívósabb szálloda halijában, vagy néhány nagyáruház előtt is láttam már világórát; de hadd ne mondjam: hányszor tapasztaltam, hogy többségük műszaki hiba miatt éppenséggel nem jár. Nos, ha az idő múlása — akarva-akaratlanul —, ám ennyire önkényesen dolgozik a tudatunkban, akkor talán az is könnyen érthető, hogy baj van a reális idöérzékünkkel; hogy mifelénk a pontos időnél inkább az időért indított kampányok a népszerűek. Mondjuk olyanformán, hogy aki nem kvarcórát visel, az például elöreigazítja a karóráját néhány perccel, hogy el ne késsen az értekezletről. De kérdem én: mire jó e sok perccsalás, hiszen nem elég homokba dugott fejjel tudatosítani, hogy az idő bizony megy. Közben inkább tevékenykedni kellene, különben nemcsak a saját időnkhöz, hanem a világidöhöz képest is elmaradhatunk — ahogy erről az utóbbi időben egyre több szó esik. Apropó, perccsalás! Amikor a rádió a delet jelzi, az állványon ücsörgők nehézkesen föltápászkodnak, és elballagnak ebédelni. Azután rendszerint vissza sem jönnek, nehogy belekezdjenek véletlenül valamibe, amit aznap már úgyse lesz idejük befejezni. Mert ők aztán tudják, hogy az idő csak a munkaidő lejárta után kezd igazán nekik dolgozni, hiszen — szorító határidő esetén — a túlórapénz, vagy az estébe nyúló fusizásból származó bevétel jelenti az értékesebb jövedelmet ... Szerintem, a világidőhöz viszonyítva, ez az, amiben a mi óráink valóban pontatlanul járnak. MIKLÓSI PÉTER 13
