A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 46. szám
Ml HITTÜNK A MESÉBEN — Beszélj jelenlegi munkahelyedről. Mi a feladatköröd? — Több mint tizenöt éve vagyok a Csemadok KB levéltárosa. Munkámhoz az idők során más feladatok is kapcsolódtak. Bemutatkozhatok a központ könyvtárosaként, sajtófelelőseként. a Fábry Zoltán Emlékbizottság jegyzőjeként, és a hagyaték egy részének kezelőjeként. Bevontak a Csemadok KB irodalmi-, történelmi-, honismereti szakbizottságának tevékenységébe is. Segítek az egyes akciók lebonyolításában (Fábry-napok, országos szemináriumok, vetélkedők stb.). Elég nyugtalan a természetem. Sok mindenbe belekeveredem fölöslegesen. Szaporítom a munkámat. — Miben látod á Csemadok KB levéltárának feladatát? — A levéltár feladatköre kettős. Egyrészt segíti a szervezet, főleg az apparátus mindennapi munkáját, másrészt összegyűjti és megőrzi a szervezet tevékenységére vonatkozó írásos dokumentumokat. Ilyen módon fontos nemzetiségpolitikai intézmény, hiszen a Csemadok tevékenysége összefügg a csehszlovákiai magyarság életének szinte minden területével. Tehát az itt őrzött dokumentumok nemzetiségi történelmünk majdani megírásának értékes alapanyaga. Mivel a csehszlovák törvények értelmében a levéltárak nyilvánosak, az is feladata lenne levéltárunknak, hogy segítse a tudományos kutatást, főleg a történetkutatást. Ennek azonban csak korlátozottan tehet eleget, mert a helyiség szűkös volta miatt nagyrészt rendezetlen, kutatók fogadására alkalmatlan. — Mégis, milyen az érdeklődés a Csemadok KB levéltára iránt? — A Csemadok múltja teljesen feltáratlan, a kutatók számára szűz terület. Eddig összesen két publikáció jelent meg szövetségünkről. A Csemadok 25 éve, amely lényegében forrásértékű dokumentumgyűjtemény, és A fáklya jegyében Rácz Olivér tollából, de ez inkább propagációs kiadvány. Mindmáig nem készült el a Csemadok hiteles, igényes története, amely alapozó műve lehetne egész nemzetiségi történetírásunknak. Ennek hiányát pedig egyre jobban érezzük. hiszen az emberi emlékezet igencsak véges, sőt részrehajló. Különböző legendák, mendemondák születnek, amelyek nem mindig hitelesek. Ideje lenne már jobban odafigyelni múltunk háza tájára, s történetíróinkat tudományos feltárására ösztönözni. A múlt eseményei csakis a maguk igazában válhatnak tanulságossá a jelen cselekvése számára. A hamis múltkép hamis illúziókat szül, ezek pedig jégre vihetik törekvéseinket. Ezért örvendetes, hogy az utóbbi időben néhány fiatal kutató komoly érdeklődést mutat a Csemadok múltja iránt. Flátrányuk. hogy fiatalok és tapasztalatlanok, de felkészültek, megérdemelnék a nagyobb támogatást, hiszen a fiatalságukhoz egy fontos előny is társul: elfogulatlanok! És ez igen lényeges, amikor a közelmúlt történéseinek megítéléséről van szó. Szereplői közül többen ma is élnek. — Úgy tudom, hogy a levéltár átépítés előtt áll. Mostani állapotában miként segítheti a kutatók munkáját? — Nehezen. Az egész levéltári anyagot egy volt házmesteri lakásban helyeztük el. ahová néhányszor betört a csatorna vize, a falak lesüppedtek és megrepedeztek. A helyiségek villanyhálózata is tűzveszélyes, korlátozottan használható. Három évvel ezelőtt a minisztériumi ellenőrzés elrendelte az egész levéltár rekonstrukcióját. Azóta várunk az építőkre. Ilyen körülmények között a kutatók igényeit csak nehezen elégíthetjük ki. Szerencsére ők szerények és megértők. Mindannyian abban reménykedünk, hogy az átépítés után javul a helyzet.. . — Tudomásom szerint a Csemadok KB könyvtárát is a levéltár helyiségeiben helyezték el. — Valóban. Ez még a hetvenes évek közepén történt. Abban az időben a Csemadok KB Elnöksége javaslatot nyújtott be a Művelődésügyi Minisztériumba egy központi magyar tudományos könyvtár létrehozására. Olyasmire, mint ami az ukránoknak már van. A javaslatot kedvezően fogadták, és mi lelkesen hozzáláttunk a könyvek gyűjtéséhez. Megvásároltuk az elhunyt Emil Boleslav Lukác szlovák költő és műfordító hagyatékából a magyar könyveket. Ugyanezt tettük Szabó Béla író halála után könyveinek nagy részével. Jelentős könyvszállítmányokat kaptunk ajándékba a budapesti Széchényi Könyvtártól. Mások is jelezték, hogy nekünk ajándékozzák a könyvtárukat. Szépen gyarapodott a könyvállomány, a folyóirat és újsággyüjtemény. De a könyvtár terve valahol elakadt! Kár. Gyakran jönnek hozzánk szlovák műfordítók, tudományos kutatók, és keresik ezt vagy azt a könyvet. Azt hiszik, nálunk megtalálják. Csalódva kell távozniuk. Pótmegoldásként később arra gondoltunk, hogy a Csemadok számára teremtünk egy jelentős könyvtárat. De helyszűke miatt erről is le kellett mondanunk. Szükségünk lett volna a szomszédos helyiségekre is, ahol jelenleg az Ifjú Szivek táncosainak a klubja működik. Reménykedtünk, mert a táncegyüttes néhány éve új székházat kapott, de az átépítés ugyanúgy halad, mint a mi levéltárunk rekonstrukciója. Ezért a könyvtárunk valójában könyvraktár. — Az év végén nyugdíjba vonulsz. Mit hagysz az utódodra ? — Reményt és bizakodást, hogy a körülmények hamarosan megváltoznak. — író vagy. a Szlovákiai írók Szövetségének tagja. Beszélj írói munkásságodról! — Néhány hónapja ismét felvettek az írószövetségbe. Ez különösebb változást nem okozott az életemben. Végzem a munkám, mint azelőtt. Készítem bibliográfiám új kötetét, mert ezt a munkát továbbra is fontosnak tartom. Mondtam már, hogy az emberi emlékezet véges, sőt lyukas is. Lényeges dolgok egyszerűen kiesnek az emlékezetünkből. A népek emlékezetéből is. Ezért kell az írott történelem. Nehogy elfeledjük a történteket. De kell az is, hogy az írók, újságírók és a napi élet más krónikásai elfogulatlanul feljegyezzék a történéseket, az emberi lét valódi körülményeit. És kell, hogy ezeket az írásokat valahol nyilvántartsák. Ez egymást kiegészítő. egymáshoz kapcsolódó tevékenység. Egyik sem hiányozhat. A mai rohanó életben, a sajtótermékek szüntelen áradásában könynyen előfordulhat, hogy fontos írások, sőt könyvek elfelejtődnek. Mindezt akkor értet-Találkozás Szőke Józseffel tem meg. amikor levéltárosként szembetaláltam magam a múlt hiteles irataival, írásaival, s ezeket összevetettem az emlékezettel. Láttám a hézagokat. Innen már csak egyet kellett lépni, hogy észrevegyem az elfeledett irodalmi értékeinket is. Rádöbbentem, hogy mi nemcsak szegények vagyunk, hanem bolondok is, hiszen azt sem tudjuk, milyen kulturális kincsek lapulnak szellemi raktárainkban. Ez az áldatlan helyzet indított a leltározásra, bibliográfiáim összeállítására. Reméltem, hogy a feltárt gazdag anyag megnöveli irodalmi és nemzetiségi önbizalmunkat amelyre oly nagy szükségünk van továbbra is. Ezért folytatom bibliográfusi munkámat. Szeretném feltárni az első köztársaság és a Szlovák Állam magyar irodalmának értékeit is. Bízom abban, hogy a feltárt anyag alapján irodalomtörténészeink is elvégzik majd a maguk dolgát, és hiteles, igaz képet festenek nemzetiségi irodalmunk múltjáról. — Meséket is írsz. Most jelent meg egyik legsikerültebb könyved, A napraforgóvá változott lány. Mondj valamit a meseírásról! — Nem csupán meséket írok. De a meseirás a szívemhez nőtt. Talán nem is véletlenül. Akárcsak a bibliográfiák készítése, ez is szükségből, holmi pótcselekvésként indult. Megmutatkozás! lehetőséget nyújtott számomra. Életjelt adhattam, hogy létezem. De később mindez megváltozott! Kezdtem felfedezni a mese nyújtotta irodalmi lehetőséget, bár sokan holmi csacska, gyermeki, ártatlan irománynak tartják a mesét. Még irodalmat értő emberek között is akadnak, akik lebecsülik. Pedig a mese a legegyetemesebb irodalmi műfaj. Belőle született az irodalom. Minden nép életének volt olyan szakasza, amikor a mese különböző válfajai jelentették az irodalmat. Még gyermekkorom falujában is hasonló volt a helyzet. Nem a könyvek jártak kézről kézre, hanem a történetek, mesék. Sokszor a könyvekből olvasottak is így terjedtek. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi írásai is igy váltak mesévé. De az irók is sok történetet lestek el a nép ajkáról, s hiszem, hogy az irodalom és a nép között ez a nagy cserebere ma is folyik. Vallom, hogy a mese egyszerű eszközeivel ma is szinte minden elmondható. Az egyszerűség ugyanis nem együgyűség. Figyeljük csak meg, hogy egy-egy korban mely mesék a felkapottak, melyek a preferáltak, s melyek a tiltottak. Rögtön látni fogjuk, hogy a mese mennyire élő és ható irodalmi műfaj. Ősidőktől befolyásolja az emberek véleményét, formálja erkölcsüket, és persze gyönyörködteti is őket. Erről a könyvem fülszövegében is írtam, de valahogy, valamilyen sikerületlen technikai megoldás miatt holmi utószó lett belőle. — Úgy érzem, hogy amiről beszélsz, arra a te meséid között is találni példát. — Így igaz. A klasszikus mese és a népmese megjelenítési eszközeit, építőkockáit magam is felhasználom. De hogy a meséim, mesefiguráim miként kapcsolódnak a mához, életünkhöz, annak felfedezését az olvasóra bízom. — Mostani meséid mind valóságos helyhez kötődnek. Van ennek valamilyen jelentősége ? — A helyhez kötődés a mesében elsődlegesen fontos. Növeli a szavahihetőséget, amelyre — bármilyen furcsán hangzik — a mesében is törekedni kell. Emlékszem, gyermekkorom falusi mesemondói mindig igy kezdték történetüket: „Élt egyszer egy újvári csizmadia, akinek ...", A kéri csárdában esett meg ...", „Amikor a verebélyi vásárra mentem, felült a szekeremre egy ember, s ő mesélte..." Ez a helyhez kötés tette hitelessé a történetet, ami igen fontos volt. Ugyanis, mi hittünk a mesében. — Említetted, hogy más dolgokat is írsz. Befejezésül mondanál erről is néhány szót? — Az elmúlt esztendőkben valóban öszszegyült a fiókjaimban néhány írás. Regény, kisregény, elbeszélés, anekdota, stb. Ezeket a lehetőségek szerint szeretném sajtóéretté tenni. Más terveim is vannak, de ezekről itt és most nem akarok beszélni. — Tehát? — Ha az erőm és az egészségem megengedi,'nyugdíjasként se fogok unatkozni... MÁCS JÓZSEF Fotó: Gyökeres György 10
