A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-20 / 43. szám
J D U H D t D U O Súlyosak, vagányok és hóbortosak. A nevük is bolondos: Pa Dö Dö. Tánckettös. De nem pás de deux. ahogy a francia írja, hanem Pa Dö Dö. Fonetikusan. Két kövér ö-vel. Ehhez jön a színes haj, ákombákomokkal a fehér trikó, kitűzőkkel a zakó, „cégjelzéssel" a nadrág, virító fűzőkkel a könnyű kis bakancs. Falusi Mariann, a dundi duó szőke fele, diplomás zenetanámö. Lang Györgyi színművészeti főiskolát végzett. Mariann jegyezte meg a napot: 1985. április 3-án találkoztak először. Azóta együtt énekelnek. — Kinek az ötlete volt ez a „posztmodem " fazon ? A tiétek vagy csak „kölcsönkértétek "? Györgyi: — Spontán jött. Meghíztunk és azt mondtuk: mi Így is felvállaljuk magunkat, és csak olyasmit veszünk fel, amit szívesen viselünk. A trikó, a zakó, a nadrág egy karcsú emberen baromi csinosan áll, rajtunk egy kicsit másképp, s ha még jelvényekkel is megtűzdeljük, akkor az rögtön azt sugallja, hogy hú, de ki van találva! Mariann: — Mindez persze nem úgy indult, hogy leültünk és kitaláltuk magunkat, hanem úgy, hogy Presser Gábor bevitt bennünket a Rémségek kicsiny boltjába. Abba a zenés darabba, amelyet a Pesti Színház mutatott be négy évvel ezelőtt. — Györgyi akkor pécsi színésznő volt. Mariann: — Igen, onnan hívta őt Sándor Pál a Vigbe, egy jó szerepre, a Ragyogj, ragyogj csillagom Itta. Presser Gábor a Vígszínház zenei vezetője látta Györgyit Palika rendezésében, tetszett neki, megjegyezte őt és akkor úgy döntött, hogy összehoz bennünket. Engem egészen más vonalról ismert; énekeltem neki néhány lemezen és már korábban is tudott rólam, látott a '83-as Ki mit tud?-on. Na, és jött Györgyi, Pressernek eszébe jutott, hogy van egy másik kövér lány is, és ez volt mindennek a kezdete. — Ti ketten előtte nem is ismertétek egymást? Mariann: — Nem. Györgyi: — Én láttalak a Ki mit tud ?-ban. Ültünk a tévé előtt és azt kérdezi az anyukám: ugye, milyen jól énekel ez a lány? Tényleg nagyszerűen énekelt. Dzsesszben ö lett az első. Mariann: — Aztán kimentem énekelni Nyugat-Európába, de szép maxi ruhában, hogy fedjem a kövérségem, és akkor nyolcvanöt tavaszán ki jön velem szembe a Vígnél? Györgyi! Azt hittem elájulok. Ilyen nincs! Kirakom a csomó jelvényt, felnyomatom zselével a hajam, színesre fújatom, felteszem a legjobb napszemüvegem, erre mit látok? Ugyanazt, amit indulás előtt a tükörben. Györgyi: — Ugyanazt, kékben! Emlékszem: én már akkor egészen bennfentesen mozogtam a Vígben, ismert a portás is, nem kellett félnem tőle, mert én a portásoktól és a házmesterektől mindig rettegek. Náluk jobban senki sem tudja megalázni az embert. De mondom: akkor én már túl voltam a Ragyogj, ragyogj csillagom! sorozatán és szól Presser a büfében, hogy menjek le vele az utcára, be kell, hogy mutasson valakinek. Lemegyek — és majd összeesek. Ott egy lány, aki pontosan olyan, mint én, sőt, még le is pipált, mert ugyanolyan piroskás volt a haja, mint most, az enyém meg egyáltalán nem volt színezve. Traumatikus érzés volt ez nekem is, Mariannák is, mert mindketten egy vitriolos szervuszt vágtunk ki. ami után alig vártam hogy eltűnhessek. El is tűntem: a Szovjetunióba utaztam Ruttkai Évával, Törőcsik Marival, Gábor Miklóssal és Ronyecz Máriával egy gálaműsorra. El nem felejtem, amíg élek: Ruttkai Éva Nyina Zarecsnaja monológját mondta a Sirályból. De úgy, hogy a nézők talán még lélegzetet sem vettek, amíg a végére nem ért. Ötödik éve játszottam akkor Pécsett, és minden darabban azon izgultam, hogy a csattanó, a nagy monológ mindig szívből jöjjön. És akkor néztem Ruttkai Évát, ahogy kiment a színpadra és abban a pillanatban, amint kimondta az első szót, megbabonázott. Fantasztikus volt! — S amíg te kint voltál, Mariann egyfolytában haza várt. Mariann: — Nem. Tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy Györgyi elutazott, mert akkor én már halálosan izgultam. Ronette életem első színpadi szerepe volt. És ami külön nehezítette a dolgomat: mindig csak heten voltunk színen, nem lehetett meghúzódni a tömegben, hisz mindenkinek fontos szerepe volt — és szövege, amitől nagyon féltem. Aztán megjött Györgyi és megoldódott a gondom. Az első naptól fogva úgy viszonyultunk egymáshoz, ahogy azt mi magunk sem vártuk. Vitázhattunk, veszekedhettünk volna, halálos kínokat élhettünk volna át mind a ketten, pusztán rivalizálásból. De nem! Györgyi, látva, hogy mennyire vergődöm, szerencsétlenkedem, azonnal segített. Közben humora volt, és állati jól szteppelt, úgy hogy azt mondtam: rákapcsolok én is, és csinálom, amit tudok. — Szerettétek a darabot? Györgyi: — Én imádtam. Mariann: — Az volt a jó benne, hogy egészen furcsa nyitottságot hozott az életembe. Elvégeztem a zeneművészeti főiskola tanárképző szakát és mehettem volna tanítani. Én meg elmentem énekelni. Erre jön egy színpadi szerep a Pestiben. — Hányszor is ment a darab? Györgyi: — Két és fél évadon át. — Az utolsó előadás után... Mariann: — Zokogtunk. Györgyi: — Igen, mindenki sajnálta, hogy vége lett. A színészek is. a kellékesek is, a műszak is, mindenki! Egy emberevő csodakaktuszról és annak gazdájáról, egy lerobbant, csőd szélén álló New York-i virágüzlet félénk eladójáról szólt a darab; mi ketten, két kis csavargó, a bolt előtt ülve kommentáltuk az eseményeket. — Az utolsó előadás után már tudtátok, hogy együtt maradtok ? Mariann: — Korábban kezdődött. Alighogy túl voltunk a délelőtti főpróbán, már mentünk is „vokálozni" egy nagylemezre. Oda is Presser hívott meg bennünket. Ebből lett aztán a következő nyáron egy turné, és akkor vetődött fel a gondolat, hogy milyen is lenne, ha mi ketten nemcsak valaki mögött, hanem egyedül énekelnénk. Nem váltunk hát el a Rémségek kicsiny boltja után, nem mondtuk azt, hogy szervusz, majd legközelebb, hanem kitaláltuk a Pa Dö Dőt. Pontosabban, Györgyi találta ki, mert ö járt balettozni. Én meg visítoztam, annyira tetszett. Dö Dö, hát nem jó? — Jó ducis. Mariann: — Legalább utal ránk. A múltkor is ... itt jártak a festők... hogy is volt ? Györgyi: — Azt kérdezi az egyik: ne tessék haragudni, nem akarom megbántani magukat, de kegyedék a Dödőék? Szóval megjegyeztek bennünket. Az utóbbi időben persze, elég gyakran lépünk fel; kamaszok, huszonévesek, középkorúak várnak ránk a koncertek után. Az egyetemisták a Munkadalt szeretik, mások a Szédült éjjelt, a Szépfiút... nekem egy hetvenéves bácsi gratulált tegnap, azt mondja: megvettük a lemezt az ebéd miatt. Mariann: — A Vasárnap délután című dalunkra gondolt a családi balhéra. Amikor a feleség megfőzi a levest, a férj pedig, mivel nem ízlik neki, bevágja az ajtót és elmegy. — Ha ti most irgalmatlanul lefogynátok. .. Mariann: — Ötletnek nem rossz! Bár lehet, hogy ledobunk majd pár kilót. Györgyi: — No, nem olyan sokat, hogy látni lehessen, csak annyit, hogy érezzem. — Szóval, ha könnyebbek lennétek, akkor is „működnétek"? Mariann: — Lelkiállapot kérdése. — Györgyi hallgat. Ebből arra következtetek, hogy ami az egyiktekben fehér, az a másikban fekete. Mariann: — Sok mindenben kiegészítjük egymást, az biztos. — Vannak egyáltalán rossz pillanatok közietek ? Mariann: — Csak a munkából kifolyólag. Én iszonyú erővel tudok dolgozni. — Meg voltam győződve róla, hogy Györgyi az, aki keményebben hajt. Mariann: — Tényleg ö az, én viszont többet nyüzsgők. Györgyi: — Hogyne nyüzsögnél többet, ha senkinek sem tudsz nemet mondani. Én feleslegesnek tartom a kerülő utakat, nekem arra időm sincs, meg energiám sem. A pécsi színháztól is ezért váltam meg hét év után. Színésznőként egészen tűrhetően éreztem ott magam, de szakszervezeti titkárként. . . ha kimondtam az igazat, mindig ugyanazt a választ kaptam. „Kisasszony, ha magának itt nem tetszik, keressen jobb helyet." A tagság szeretett, tudták jól a kollégáim, hogy miért harcolok, a vezetőség viszont egyenesen a pokolba kívánt. Bírtam, ameddig bírtam, de a színház legyen színház, az „egyszer és mindenkorra jegyezd meg" kezdetű szövegeket már az általánosban is utáltam. Én? Büntetésből? Soha! És akkor jött Sándor Pál, és „megmentett" egy évadomat. Aztán Marianna! együtt meghívtak bennünket énekelni egy bécsi zsebszínházba, sanzont, kupiét, dzsesszt, mindent, és egyre többször mentünk. még ma is járunk. Ezért döntöttem aztán úgy, hogy nekem is az lesz a jobb, ha nem függök senkitől és folytatom inkább egyedül, vagyis Marianna!. — Akinek semmit sem kellett feladnia. Mariann: — Én két évig a Stúdium Dixielanddel énekeltem, ez most megszakadt. De jött helyette más: Nancy az Olivérben, Szegeden. Egy nagyszerű musicalszerep. — Bereményi Géza Eldorádó című filmjében dizözként láthatott benneteket a közönség. Györgyi: — Bereményi maga a csoda! Két éjszaka forgattunk csak vele, de az is életreszóló élmény marad. — És a nagylemezetek ? Mariann: — Ha elfogy, folytatjuk, ha pedig nem, vége a Pa Dö Dönek. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Huschit János felvétele) 8
