A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
LOVICSEK BÉLA — Nóra, nekem nem volt gyerekszobám — hangzott el sután a szájából, miközben a mennyezetet nézte kitartóan. — Nem értek a zenéhez, a képzőművészethez, kevés könyvet olvastam el életemben, nem jártam operába, sem hangversenyekre ... egyszóval én egy falusi suttyó vagyok, hiába élek a fővárosban . . . Távol tőled nem, de ha melletted vagyok, állandóan kisebbségi érzés kínoz ... Hiába szeretlek, félek tőled, félek a jövőnktöl__ Nóra annyira elérzékenyült a fiatalember őszinte vallomásától, hogy szemét elöntötték a könnyek. András fölé hajolva össze-vissza csókolta, könnyeivel összemaszatolta az arcát,- s annyira szorította a nyakát, hogy majd megfojtotta. Közben azon törte a fejét, mivel önthetne hitet és önbizalmat Andrásba. Kitalálta : — Nekem volt gyerekszobám — kezdte —, mindent megkaptam a szüleimtől, amire csak vágytam, ám lehet hogy te sokkal több szeretetet és emberséget kaptál a szüléidtől útravalóul, mint én ... Nagyon szeretlek, András ... Próbáljuk meg ... Egymásra találtunk, lehet, hogy soha vissza nem térő alkalmat szalasztunk el, ha nem ragadjuk meg, s talán egész életünkre boldogtalanokká válunk .. . Próbáljuk meg, Andriskám hidd el, veszíteni nem veszíthetünk, csak nyerhetünk. Ha nem sikerül, hát istenem, tiz- meg százezrek élik le az életüket lelki rokkantság— Nincs semmim, Nóra, két bőröndbe belefér az összes holmim... — Mindez csupán erőtlen védekezésként hatott. *1 — Nem számít, András, nekem te kellesz. Tóth András egyszerre volt boldog és boldogtalan, egyszerre érzett félelmet és bizakodást. — Szóval megpróbáljuk? — kérdezte sután, mint aki álmodja az egészet, s attól tart, hogy felébred. — Akár már holnap is hozzám költözhetsz. — Előbb szeretnélek bemutatni a nővéreméknek meg a szüleimnek is... Mikor leszel szabadnapos? — Vasárnap ... — Eljövök érted — mondta András —, illetve értetek, mert a kislányt is magaddal kell hoznod. Etelka bolondulásig szereti a gyerekeket. Meglátod, Petrát fel fogja falni, de majd én közbelépek, hogy legalább a felét hagyja meg nekünk. Hajnalig szeretkeztek. Tóth András hazafelé menet legszívesebben végigdalolta volna az ébredező város utcáit. Soha nem érezte magát még olyan elégedettnek és reményekkel telinek, mint azon a frissen öntözött hajnalon. A sógora mos is — akár csak a múltkor — bodor füstöket eregetve főzte a kávét. Felderülö arccal fogadta Andrást. — Ugye megmondtam, hogy fenn leszek, mire hazaérsz — mondta Varga, s huncut fény villant a szemében. — Ha nem haragszol, a te ágyadat vettem igénybe az éjjel. — Talán Etelka kiebrudait a hálóból? — Dehogy, dehogy, csak nem akartam ráhozni a rosszbajt. — Mivel? Varga alig bírta visszatartani a nevetését. — Nem tudom, milyen babot főzött a nővérkéd, de úgy felpuffasztott, hogy dobolni lehetett volna a hasamon. Érted már sógor?! — Az utolsó szavakat csukladozva mondta ki a nagy nevetéstől. A hajnali nevetésre Etelka is felébredt, és álmos szemmel bebotorkált a konyhába. — Hát titeket mi lelt, nyeríttek, mint az abrakra váró lovak. Meg vagytok húzatva? Varga megpendítette a nevetésük okát, persze finoman célozva a történtekre, mire Etelka szája is szélesre húzódott. — De nagy marha vagy. Pali! Mikor nő már be a fejed lágya, nem mondanád meg ? — Majd ha rámszegelik a koporsó fedelét. — Te csak ne fesd az ördögöt a falral — emelte fel a hangját Etelka figyelmeztetően. Andráshoz fordult. — Nos, mi a helyzet, öcskös? — Mi volna? — szólt közbe Varga Pál. — Annyira belejön a fúrásba, hogy benn az üzemben, ott is lyukat fúr, ahol nem kell. Igaz-e, sógorkám? — Fene a rakoncátlan szádra, te ember! Ha még egy malacságot mondsz, isten az atyám, beragasztom a szádat! — förmedt Etelka a férjére, aztán a vállára támaszkodva kérdőn nézett Andrásra. — No, mondj már valamit! — Meghívtam vasárnapra. — Tényleg? — derült fel Etelka arca. — És eljön? — A kislányt is elhozza ... Nem baj, hogy meghívtam? — Alig várom már, hogy megismerjem - felelte Etelka. — Hát még én! — kontrázott rá Varga. — Hót persze, neked a legfontosabb, hogy megismerd — mondta Etelka, majd harciasán fordult a férjéhez. — Jó előre figyelmeztetlek, ha a mocskos száddal szégyent hozol a fejemre, elválok tőled. — Nincs nekem olyan szerencsém — mondta Varga Pál csipkelődve, de már ugrott is ki a konyhából. A vasárnapot várva lázban égett az egész család. Főleg' Etelka izgult, nem szeretett volna szégyenben maradni a föztjével, pedig semmi oka nem volt az izgulásra: nagyon jóízű ételt tudott főzni. Akár versenyre is elmehetett volna. Az ünnepi ebédre valót a nagypiacon vásárolta. Tyúklevest főzött csigatésztával, rántott csirkét tört burgonyával, uborkasalátával és almáspitét is sütött, sőt a kislány részére még fagylaltot is hozatott a nagy termoszban. A két férfi rendet teremtett. Csak úgy ragyogott minden. Igaz, nem függtek értékes festmények a falakon, kristálypoharak sem csillogtak az üveges szekrénykében, a szőnyegek sem értek tízezreket, a bútor is egyszerű tucatbútor volt, mégis meghitt családi fészeknek láthatta az idegen szem. Idegesítő lassúsággal teltek a percek ... Varga Pál közben kihúzta magát, ahogy az ilyen esetben dukál. Ha szűk családi körben olyor-olykor el is szólta magát, azért tudott viselkedni. Hatalmas termetével, utánozhatatlan derűjével és vidámságával nagyon szeretetre méltó ember benyomását tudta kelteni. Most azonban ő is jobban izgult a megszokottnál. Annak ellenére mégis ö nyugtatta a kezét tördelő Etelkát: — Anyuci, anyuci, nyugodj már meg, hiszen nem a jóisten száll le hozzánk az égből... A doktornő is csak egy asszony a sok közül, az ő nyílása sincs keresztben, hanem ... — Te, Pali, én kivágom a szemed, ha ...! — Ne izgulj, rendes leszek. — El is várom. Mikor mindennel elkészültek, András felhívta Nórát: — Mehetek? — kérdezte. — Igen, várunk. András csöngetésére Petra kapaszkodott a kilincsbe, de mivel nem érte el, majdnem elsírta magát. Mikor kitárult az ajtó, a kislány nem az anyja karjára kéredzkedett fel, hanem András elé állt kérő tekintettel. András hónaljon kapta és a magasba emelte: — Hű, de magasan repül a kismadár! Petra sikongott, kacagott. Olyan volt. mint egy nagy, színes pillangó, s mintha az ég kékjéből cseppent volna a szemébe egy csipetnyi. — Vezetsz? — kérdezte Nóra a kocsihoz érve. — Vezess te, régen ültem volán mögött, majd mi Petrával a hátsó ülésen feszítünk, igaz-e, kismadár? Petra felelet helyett a hátsó ülésen termett. Néhány perc múlva Andrásék lakótelepére értek. Mikor kiszálltak a kocsiból, Petra rögtön Andrásba csimpaszkodott. Olyan büszkén és elégedetten ült a magasban, mintha soha nem akarna leszállói onnan. András feltekintett, Nóra is követte a tekintetét. Etelkáék a balkonról néztek lefelé és integettek, Andrásék meg vissza. Petra sem akart kimaradni a buliból, ö is sebesen integetett parányi kezecskéjével. Nóra körülnézett: — Elég sivár ez a lakótelep ... — Az, de ezt is meg lehet szokni... Évek múltán biztosan megváltozik az arculata: kivirul és megszépül, akár a süldő lány. — Találó ... szépen mondtad, András, de azért előttem ne nagyon emlegesd ezután a süldő lányokat — mondta Nóra halkan felnevetve. Varga Pál derűje, Etelka csillogó szeme, no meg Nóra kedves közvetlensége hamar feloldotta a kezdeti feszültséget, nem beszélve a kislányról, aki egyből otthonosan érezte magát. Etelka valóban majdnem megette öt. Felemelte, magához szorította és csókolta, csókolta szeretettel, vágyakozva és magáénak kívánva. Még a szeme is harmatossá vált. A rövid beszélgetés és ismerkedés után asztalhoz ültek. — Csodálatos, utolérhetetlen ízek! — dí-14
