A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
A Béke utcai énekkar Stírber Lajos vezetésével a Lehár napok megnyitóján A Lehár-plakett, Darázs Rozália alkotása zsa, Jozef Benedik, Augustin Gráf és Jana Somosiová adták elő neves szerzők legszebb operett- és musicaldallamait. Különösen nagy sikert arattak azok a számok, amelyeket közösen énekeltek magyarul és szlovákul. Dicséretet érdemelnek a Komáromi Városi Művelődési Központ dolgozói mellett a konferansziék: Elena Galanová, a szlovák televízió bemondónöje, valamint a hazai Éva Dénesová és Asbóth József. A Lehár-napok és az országos énekverseny sikere arra ösztönöz bennünket, hogy még igényesebb dramaturgiával szervezzük meg a következőt, amely Lehár születésének 120. évfordulóján lesz. Hiszen a könnyűzene is hozzátartozik mindennapi kulturális életünkhöz. Dr. BENDE ISTVÁN, a komáromi VNB alelnöke Platzner László felvételei 1. GAUDEÁMUS ... Éppen egy pénteki napon jártam vidéki járásszékhelyeink egyikében a közelmúltban. Arra lettem figyelmes, hogy énekszó és harsány tülkölés veri föl a főbb utcák viszonylagos délelőtti nyugalmát. Érettségire készülő ifjak vonultak ily hangoskodva, és a dudáló jármüvek oldalára ki is rakták jókora betűkkel: Érettségi 1989! Mit tagadjam, nem fogadta egyöntetű lelkesedés sem a szóban forgó vonulást, sem a hangos dudaszót. Volt aki egyenesen méltatlankodott, amiért — állítólag — fölöslegesen hangoskodnak az egyre neveletlenebb diákok. Nos, a megrökönyödőknek azt ajánlom, gondoljanak arra: az utóbbi hónapokban mennyi küszködésen, nehézségen mentek át a most érettségizett tizennyolc évesek; hányszor kellett ünneplőt ölteniük április és június között. Először a kora tavasszal tartott írásbeliken, május második felében a ballagási ünnepségen, egy héttel később pedig a szóbeli érettségi vizsgán. Ezután pedig a legkeményebb ütközet jött, amikor csuromvizesre izzadhatta ruháját az ifjú: a felvételi vizsga az egyetemekre és főiskolákra. Ez utóbbi bizottságok elé úgy ültek le az ünneplőben feszengő fiúk és lányok, hogy tudatában voltak a jelentkezőknek nagyjából a fele, ráadásul meglehetősen változatos elosztás szerint juthat csak be az egyetemekre és főiskolákra. Mindezzel csupán azt akartam érzékeltetni, hogy nem is olyan irigylésreméltó a mai tizennyolc évesek helyzete. Ezt nekünk, felnőtteknek is tudomásul kell vennünk, akik megoldani nemigen tudjuk az élet kapujában álló fiatalok ilyen-olyan gondjait; ám az viszont mindenképpen kötelességünk, hogy legalább ahhoz igyekezzünk segítséget adni, hogy ki-ki tisztességgel nézzen szembe az élet várható buktatóival. Az olykor-olykor még gyurmázó fiúk, avagy — uram bocsá' — babákkal is eljátszogató lányoknak felnőttekhez igazított szavakkal kell elmondanunk: elsősorban akaraterő kell ahhoz, hogy az élet sorscsapásaira ne kiábrándultsággal, befelé forduló szomorúsággal válaszoljanak, hanem jószándékú őszinte tisztességgel küzdjék le azokat. A szülök, az idősebb barátok, egyszóval a felnőttek dolga egyszerű szavakkal fölismertetni az élet kapujában álló ifjakkal a jövő buktatóit; ám azt is, miként lehet örülni az élet ajándékainak. Igaz, mi felnőttek hajlamosak vagyunk — és talán nem is teljesen alaptalanul — kissé pesszimisztikusan látni a mai fiatalok útját, de azért azt se feledjük, hogy mennyi szépség, öröm és boldogság kínálkozhat még számukra ... Az érettségik, a felvételi vizsgák időszaka kitűnő alkalom arra, hogy némi önvizsgálattal eltűnődjünk azon: vajon miféle emberségre tanítjuk gyermekeink nemzedékét; vajon a sok-sok gyakorlati példa segítségével beléjük oltjuk-e a társadalom napi gondjainak mielőbbi megoldásához szükséges civil kurázsi bátorságát ? Vajon forrásai vagyunk-e a szeretetnek, az érzelmeknek? Nyújtunk-e támaszt, biztonságot, gyermekeinknek? Tartásunk, életmódunk, erkölcsünk, az ősök öröksége iránti tiszteletünk bizalmat sugároz-e könnyen elbizonytalanodó kamaszoknak? A gyermeknevelést, a példamutatást a lélek legmélyéről jövő visszhangnak, vagy idegesítő tehernek tekintjük-e? Megpróbálunk-e jó értelemben véve uralkodni gyermekünk szíve fölött, avagy elzavarjuk öt magunktól? Szó ami szó, sokkal komolyabban kell vennünk a jövő nemzedékét. A lehetőségek sorát kell nekik nyújtanunk ahhoz, hogy bebizonyíthassák: nemhiába születtek. Mindehhez a felelősségtudatot és az erényt kellene komolyabban vennünk. Családi körben az iskolában és a társadalomban egyaránt. 2. GRATULÁCIÓ HELYETT... Nem tudom, mit csinál az építőiparban dolgozók évről évre ismétlődő ünnepén például Jani bácsi, az ötvenes éveinek derekán járó kőműves, akivel újságírói munkám során két-három éve kerültem közelebbi ismeretségbe. Vajon fölveszi-e ünneplőjét ezen a számára más napon?! Vagy a tőle egy-két évvel idősebb Róbert szaki, az ugyancsak állami díjjal kitüntetett épületlakatos... Mindketten egész életükben ingáztak a család és a közelebbi, illetve a távolabbi vidékekre szólító munkahely között. Ők ezt még a hazai építőipar új hőskorában vállalták, így nemcsak megélték, hanem alakították is azt. Fiatalabb társaik ma már kényelmesebb szállókon és emberibb körülmények között kezdhetik pályafutásukat; de korántsem biztos, hogy napi munkájuk mellett az életük is gondtalanabb. Aligha titok ugyanis, hogy az építőiparban is javítani kell(ene) a munka szervezettségét, minőségét. Illusztrálásképpen hadd említsek csupán egyetlen példát. A minap a fővárosi építkezések egyikén jártam, ahol késedelmes betonszállitás miatt tétlenkedő munkásokba botlottam. Beszélgetésbe elegyedtünk, s egyikük akkor mérgesen kifakad: — A mi szakmánkban is elkélne már egy kis peresztrojka, mert biz'isten, akár kézzel megkevertük volna már azt a nyavalyás betont! — mondta, s mérgében egy újabb cigarettára gyújtott. Mindezt nem ünneprontásképpen, hanem azért említem, mert tény és való: az építmények nemcsak a múltban, hanem ma is néma vallomásai a komák. Árulkodnak az ország iparáról, annak fejlettségéről, embereinek kultúrájáról, életmódjáról; egy-egy társadalom épitőmüvészetének színvonaláról. Akaratlanul is adódik hát a kérdés: vajon milyen képet rajzolnak majd mai mivoltunkról a jövő század történészei, ha útjainkat, hídjainkat, házainkat vizsgálják?... Persze, szólni kell arról is, hogy az újat teremtés mellett az építők legnemesebb feladata: gonddal őrizni és védeni az előző korszakok építészeti értékeit. Az idők folyamán létrejött általános és népi építészeti kultúra megbecsülése minden nemzedék alapvető kötelessége, hiszen a múltból származó épületek fenntartása és megőrzése a mai ember számára is fontos része az épített környezet alakításának. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy az építészeti szakma legszebb jellemzője, amikor az új és a régi együtt él, együtt alkotja az ember harmonikus környezetét. Befejezésül — akár jelképes „építőnapi" gratuláció gyanánt — csupán annyit, hogy a hírlapíró is tudja: az építés az ember veleszületett, legősibb alkotó tevékenysége. De tényként kell leszögezni azt is: nem biztos, hogy a tegnapi tudás még holnap is kamatoztatható. Sőt! Az a valószínűbb, hogy nem. Mint ahogy az sem mindegy, hogy milyen építészeti örökséget hagyunk az utánunk jövőkre. 3. MENNYIT DOLGOZUNK? Ez a kérdés régóta izgat. Úgy tűnik ugyanis: rengeteget. Bárkitől megkérdezem: hogy van; az illető válasza tele van panasszal: ne is kérdezzem, mert annyi a meló, hogy nyakig van a munkában!... Ha ismerőssel, baráttal szeretnék találkozni, akkor legalább egy héttel korábban ajánlatos megbeszélni az időpontot, de még akkor is közbejöhet valami. Joggal és gyakorta tűnődöm hát azon, vajon tényleg ennyire szoros-e a tempó a honi munkahelyeken? Nos, a szalag mellett álló munkások, a szükségesnél kevesebb kórházi ápolónő, a rendelésen félszáz beteget ellátó körzeti orvos megalapozottan panaszkodhat arra, hogy óriási a hajtás. A mozdonyvezető se állhat le a pályán, a pilóta se a levegőben, de a bányász sem jöhet föl a föld alól, hogy tereferéljen, ügyintézzen. Sorolhatnám most a foglalkozásokat, ahol az emberek tisztességgel ledolgozzák a munkaidejüket. Megfigyeltem : ők panaszkodnak a legkevésbé. Persze, vannak kevésbé szigorú munkahelyek is. A felsorolásuk helyett, hadd szorítkozzam inkább a személyes tapasztalataimra ... Újságíróként pénteki napon például nem kísérletezem riportszervezéssel. Nem azért, mert babonás vagyok és a pénteket szerencsétlen napnak tartom; hanem azért, mert az illetőt — a foglalkozások, munkahelyek, beosztások és funkciók felsorolását itt és most mellőzöm — hiába keresem. Nincs a helyén. Nem, nem beteg, és szabadságon sincs. Mondjuk a jelenléti ív szerint a munkahelyén tartózkodik, csak éppenséggel szobán vagy házon kívül van. Kiszaladt a piacra, füstölt oldalast hajszol, segítséget toboroz a háza építéséhez, a telke műveléséhez, esetleg cementet, meszet, téglát hajszol... Ne vegye újságírói nyűgösködésnek senki, ha azt is elmondom: a hétfői napokon is nehezen tudok riportot szervezni. Az illető — a felsorolás lehetőségét újra mellőzöm — ezúttal sincs a helyén. Értekezik, újra házon kívül van, esetleg később szabad keresni öt. Akitől viszont ezt az információt kapom, az sem munkával múlatja az időt, hanem az elmúlt víkend programjáról tart élménybeszámolót a kollégáknak... Úgy tűnik: kezd hát tisztábbá válni a kép! A péntek a víkendre való készülődés napja; a hétfő a fáradalmak kipihenésének, az élménybeszámolóknak a napja lett. Az öt munkanapból kettőt tehát nyugodtan kipipálhatunk. Marad tehát három nap, amikor dolgozni is ráérünk; amikor hajtunk és egy szabad percünk sincs. Igyekszünk a maximumot kihozni magunkból, elhalasztjuk a tereferét, a fogkezelést, jóformán még csak ebédre sincs időnk elszaladni. Ezt a hajtást látja a főnök, a kolléga; és gondolatban mi is vállonveregetjük önmagunkat, elvégre igazán kitettünk magunkért! Tény, hogy ettől az utóbbi, felfokozott tempótól igazán el lehet fáradni. Ki-ki valóban úgy érezheti, hogy ezek után megérdemli azt a kis lazítást péntek reggeltől hétfő délig ... Aligha véletlen hát, ha rákérdezek: meddig nyúlhat ez a lazítás, ez a lógás? Nomeg arra is, hogy van-e kiút?! Szerintem igen. Valamivel kevesebb kapkodás hétközben és valamivel több igyekezet pénteken meg hétfőn helyreállíthatná az egyensúlyt. Más szavakkal: energiánkat és teendőinket gazdaságosabban kellene elosztani a hétnek mind az öt munkanapjára. Ehhez nincs szükség beruházásra, komputerre, ilyen-olyan határozatra, igazgatói utasításra. Önerőből is megvalósítható. Akár a legközelebbi hétfő reggelén. MIKLÓSI PÉTER 13
