A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
••• — Hát csak menj, kislányom — mondta az édesanyja keserű szomorúsággal. — Ha te úgy érzed, hogy ott találod meg a boldogságodat, menj, mi nem keresztezzük az utadat... Ha mégis csalódás érne, a mi ajtónk mindig nyitva áll előtted, bármikor hazajöhetsz... Etelka órákig szipogott, annyira meghatották az édesanyja szavai, de a tervén mégsem változtatott. A szülők akkor még Andrásban bíztak. Mikor Komáromban végig kitüntetéssel elvégezte a gépiparit, és zsebében az érettségi bizonyítvánnyal hazament, édesanyja könynyes szemmel ölelte magához, az édesapja pedig — pohár bor mellett — nekiszögezte a kérdést: — Most aztán hogyan tovább, fiam ? András egyelőre nem akart kirukkolni a tervével. Tétován vonogatta a vállát, pedig akkor már végleges volt az elhatározása. Most mégis azt várta, hogy a szülei nyilatkozzanak. Kiváncsi volt. milyen jövőt szántak neki. Édesapja nem is sokat késlekedett: — Köztudott — kezdte —, hogy a környéken a mi szövetkezetünk a legjobb. Elnökünk szerint a gépesítés elsőrendű, nem beszélve a központi műhelyről, melyben minden megtalálható, amivel jó munkát lehet végezni... — Megvakarta a feje búbját és Andrásra sandított a bozontos szemöldöke alól. — Kell oda a jó szakember, fiam, kell bizony ... — Kortyintsatok! — szólt közbe az édesanyja. Koccintottak, ittak, annak ellenére, hogy András nem volt italos ember. Az édesapja bora vetekedett a márkás italokkal, mindenki Égre nyíló ablak El LOVICSEK BÉLA dicsérte, aki ivott belőle, így aztán András is megivott belőle néhány pohárral, különösen étkezés után. Úgy érezte magát, mint valamikor szopós korában, amikor jól megszrvta magát anyatejjel. Emlékezni ugyan nem emlékezett rá, az apjától úgy tudja, hogy még tizenhárom hónapos korában is szopott, pedig akkor már totyogott az udvaron. — Majdnem úgy jártál, mint a falu kanászának a fia — szokta mondogatni az apja huncutkodva —, aki még hároméves korában is, sámlival a kezében futkosott az udvaron az anyja után és szopni kért... András végig-végignézett az édesanyján. Arra nagyon jól emlékezett, milyen szép fiatalasszony volt. Magas, karcsú, egyenes derekú, hamvas arcú és vidám, pedig hajnaltól késő estig nem esett ki kezéből a munka. Akkor is, most is, a világ legjobb, legszebb asszonyának tartotta. Közelében mindig felmelegedett a szíve. Bár dallamos hangja már kissé megfakult, mégis a legszebb akkor, amikor azt mondja: édes fiam. Égbekiáltó bűn és kegyetlenség, hogy a jó embereknek egyszer el kell távozniuk oda, ahonnan nincs többé visszatérés! — Jól figyelj rám, fiam! — emelte fel bütykös ujját az apja figyelmeztetőn. — Soha nem akartam neked rosszat, mindig csak jót meg jót / .. Jól tudod, a régi házat ledöntöttük, kockaházat építettünk helyette. Van benne minden, ami kell: vízvezeték, fürdőszoba, központi fűtés... Itt a nagy kert, fóliázhatnánk, dűlne hozzánk a pénz, jutna mindenre, autóra is ... Ha megnősülnél, előbb-utóbb csak sor kerül arra is, az unokákkal is könnyebben elboldogulnánk közösen ... Az édesanyja mélyet sóhajtott: — Mink meghúznánk magunkat a nyárikonyhában — mondta. Dolgos kezét az ölébe ejtve malmozott a két hüvelykujjával. — Aztán meg elesettségünkben a támaszunk lehetnél, mert bizony az öregségre nincs más orvosság, édes fiam ... — Gondolkozz rajta, András — mondta az apja pontot téve a beszélgetés végére. Felhajtotta a pohár borát és kiment az udvarra. Minden lefekvés előtt azt tette. Beleszagolt az esti levegőbe, s kutató szemével végigkémlelte az égboltot: halványak-e, fényesek-e a csillagok, milyen udvara van a teliholdnak, és ha netán borongott, várható-e eső vagy zivatar? A szülei alaposan feladták neki a leckét. Most aztán mit csináljon? Hogyan tapossa szét a reményeiket, hogyan csúfolja meg a szép álmaikat? Nem akart a faluban maradni. Akkoriban nem akarta kimondani az okát r- szégyenében-e vagy másért —, hogy mi zavarta meg annyira az eszét, s miért vált annyira idegenné a szülőfaluja. Most, annyi év távlatából visszatekintve azonban semmi értelme az elhallgatásának. A negyedik szomszédjukban lakott Csákvári Margit. Már az általános iskolában rájöttek, hogy ők ketten összetartoznak. Eleinte csak ugratták, csipkedték meg csúfolták egymást, nem egyszer össze is verekedtek, lassanként azonban megszelídültek és egymáshoz édesedtek. Akkor egyikük sem hitte, hogy egyre elmélyülő kapcsolatuk hosszan tartó lesz, hiszen gyerekek voltak még. Különösen azok után nem hitték, amikor András elkerült Komáromba, Margit pedig a szövetkezet virágkertészetében kezdett dolgozni. Akkor azt gondolták, hogy mindennek vége. Szép volt, jó volt, de már vége. Tévedtek. Sokkal jobban vágyakoztak egymás után, mint azelőtt. Ha András hétvégéken hazautazott és találkoztak, vége-hossza nem volt az éjfélekig tartó csókolózásoknak. Harmadikos korában már a jövőjüket szövögették: ha végez hazajön, dolgozni fog a szövetkezetben, aztán ha letudja a katonaságot, összeházasodnak. András nagyon szerette Margitot. Komáromban nem futott senki után, mint sokan az osztálytársai közül, akik aztán nagy nevetések közepette mesélték el egymásnak a kalandjaikat. Furcsa szemérmességgel végighallgatta a sikamlós történeteiket, s inkább megvetette, mint irigyelte őket. Annyira tiszta és őszinte érzések fűzték Margithoz, hogy a csókolózáson kívül másra nem is gondolt az együttlétük alatt. Attól félt, hogy azzal mindent elrontana, ha mással is próbálkozna, s hogy szertefoszlana az a csodálatosnak érzett varázslat, ami körülvette őket. A negyedik tanév elején aztán olyasmi történt, ami örökös nyomot hagyott Andrásban, legalább is azt gondolta akkor. Csákvári Margitot félreérthetetlen helyzetben találta Szilvás Lajossal, az egyik falubeli legénnyel, aki nem régen szerelt le. András úgy állt fölöttük, mint a szélütött, vagy mint egy üreszsebü hülyegyerek a búcsúban, a csillogó sátor előtt. A nagy csalódás alaposan felkavarta és megviselte Tóth Andrást. Akkor határozta el, hogy nem marad a faluban, meg azt is, hogy bosszúból minden szoknyást hanyatt dönt, aki az útjába kerül. Annak rendje és módja szerint beadta jelentkezését a műszaki egyetem gépészmérnöki karára. Ha előbb nem is, de akkor, amikor meghozza a posta az értesítést a felvételi vizsgára, be kell számolni a szüleinek a terveiről. Már előre félt tőle, nem lesz könnyű, gondolta. Sajnálta a szüleit, igaz, önmagát is, de az akkor más lapra tartozott. Elég nyugtalanul aludt. Másnap délelőtt elment a temetőbe, a nagyapja sírjához, s leült a sir betonozott szegélyére. A hársfák lombjai közt madarak csiviteltek, olykor rigó füttyentett, vadgalamb búgott, mintha egy frissen hantolt sir lakóját siratná. Csend és nyugalom honolt a temetőkertben, meg példás rend. Minden négyzetméternyi területen látszott a gondos kezek munkája, ami azt tükrözte, hogy a falu lakói megadják a tiszteletet a halottaiknak, s talán azt is tudatosították, hogy a sírok évszázadok múltán is néma, mégis beszédes tanúi lesznek a kornak. Tóth András szinte maga előtt látta termetes nagyapját a dús, de gondozott bajszával. „Tudod, kisfiam, a szép bajusz a férfiember dísze, éke. A csupasz arc olyan, mint az úritök, és messziről világít, mint a holdvilág", szokta mondogatni. A hosszú, téli estéken hányszor, de hányszor a térdére emelte és mesélte a háborús élményeit! Soha nem dicsekedett a hőstetteivel, inkább az átélt borzalmakról beszélt, meg a sajnálkozását fejezte ki azok iránt, akik elestek vagy elveszítették kezüket, lábukat, hallásukat vagy a szemük világát. „Odalett a sok dolgos kéz meg a táncos láb ... Nem hősök voltak ök, kisfiam, hanem szerencsétlen áldozatok, akik azt sem tudták, kiért vagy miért kellett nekik a pusztulásba szaladniok ..." Olyan barackot nyomni a feje búbjára, mint ő, senki sem tudott, s olyan jóízűen nevetni sem, ha nagyritkán jókedvre derült. Egyszer késő este vetődött haza a kaszálásból. Hamiskásan mosolyogva vette le válláról a szörtarisznyát, s belenyúlt. „Most nem madárlátta kenyeret hoztam ám, hanem valami mást. Nézd csak!" ... Kicsi mezei nyulat halászott ki a tarisznyából. Annyira szaporázta a pici szive, félő volt, hogy kiugrik a bundájából. Fülei behúzva, szemében riadt félelem. Annyira megsajnálta, hogy legszívesebben nyomban szabadon engedte volna. Néhány napi játszogatás után elvitte a kertek alá és szabadon engedte. Mintha a világból akart volna kifutni. Ki tudja, ki örült jobban a 14
